Prága/ 1. rész

Hogy milyen Prága? Csodaszép. (A Károly-híd éppen felújítás alatt van, így nem sokat élvezhettem belőle, max. a róla való kilátást- egy sávban lehet rajta sétálni.) És igen, azt látom, amit az utazásom előtt mondtak, vagyis, hogy mintha lehagyná Budapestet, a mi szép Budapestünket. Mert tiszta. Mert rendezett. Meg sok minden egyéb miatt is valószínűleg, de nekem most ez tűnt fel, nem egy 10 napos turnéra fizettem be, így korlátozott számban állt-áll rendelkezésemre képanyaggal dúsított információanyag. Jaj, csak nem egy kommunikációs meeting- en vagyok?.....

Persze, szokásosan mindenki okos és ezt nem rosszindulatból mondom, tényleg így gondolom. Irigylem a holland csajt, mert úgy beszél angolul, mintha 2. anyanyelve lenne, jelzem, ez szinte így is van. Amikor ősszel Amszterdamban voltam, megkérdeztem az egyik pasast, hogy ott mindenki beszél angolul? Persze, nézett rám csodálkozva, muszáj, hiszen olyan kis nemzet vagyunk, hogy senki sem érti meg a nyelvünket. (Kivéve majd a mi gyerekünket, remélem. ) Nem akartam mondani, hogy ez nálunk nem is olyan természetes, pedig mi is (meglehetően) kis ország, kis nemzet vagyunk.

És irigylem az argentín fiút, akinek 28 évesen teljesen természetes, hogy utazik a világban, hogy éppen most Prágában van, s aki oly természetességgel beszél a30 ember előtt, mint mondjuk én, otthon, a családommal.

És irigylem a török lányt (nagyon szeretem), mert abszolúte ért ahhoz, amit csinál, minden megnyilvánulásából süt a szakértelem. Mindehhez közvetlen és kedves.

Persze, ez nem az a rosszindulatú irigység, hanem egyfajta meghajlás a tudásuk előtt, tisztelem őket. Szerencsére a workshop alatt olyan emberekkel kerültem egy csapatba, akik megértették, mit is akarok mondani, nem néztek lenézően, felfogták a lényeget, el nem múló hálával tartozom nekik. Nem is olyan egyszerű az a feladat, hogy akkor most az országok dugják össze a fejüket, mondják meg, hogy mi az év célcsoportja marketing szempontból, ezt indokolják, majd a különbözőségeket vessék össze, s hozzanak ki egy közös programot, nem elfelejtkezve az indoklásról, ill. az együttműködés lehetőségeiről.... Miközben olyan országokkal voltam egy csoportban (Franciao. és Németo.), ahol a cégünk piacvezető (mi harmadik helyen vagyunk Magyarországon), ahol kb. 10-szer annyi embert foglalkoztatnak, mint mi, s ahol a marketing (meg a HR) hosszú évek óta prioritást élvez, mert már tudják, mekkora a hatása az üzletre.

Na, ezekkel az országokkal legyen valami közös pont... :o))

A szálloda természetesen nagyon szép, van luxus, meg ami kell, sajnos, a légkondi elromlott az egész épületben, így egyesekről csorgott a víz, miközben én (a fázós) remekül éreztem magam, végre megfelelő hőmérséklet volt..

És nem, ezeket nem én fotóztam, mert ugyan nyomkodtam a gép gombját, de én ilyet sosem tudnék. Egyébként meg az átjátszó zsinórját otthon hagytam.

Utazás

Köszönöm a Luca-babának szóló születésnapi jókívánságokat! Ünnepeltünk vasárnap és felbontottuk azt a Tokaji Aszút, amit Luca születésének évben vettünk. (Minden gyereknek van egy üveg ilyen bora.) Na, igen, egy 18 éves Tokaji méltó ünneplés a nagykorúság küszöbén. :o)

Holnap Prágába utazom, de a laptopom velem lesz, majd nézem, mit alkottok, írtok, meséltek. Lesz egy egész napom körbenézni, mert fél 1-kor már ott leszek, holnap még semmivel nem bombáznak, s másnap is csak déltől kell okosnak, de legalábbis kedvesnek, mosolygósnak lenni. Nem kell mást csinálnom, mint ülni és figyelni, ez utóbbit nagyon, de legalább nem kell prezentációt bemutatni az olyan megfoghatatlan dolgokról, mint a társaságunk marketing stratégiája vagy az arculati problémák megjelenése.... majd ők nekem, nekünk.

Elég, ha okosan nézek, nem kell annak is lennem, nem?

Felvételik

A szigorlat kapcsán több tanár újfent adjusztált, hogy márpedig egy egyetemet el kellene végeznem. Én meg úgy gondolom, hogy szeretnék egy olyan karácsonyt, ami nem a vizsgák miatti tanulás okozta stresszből állna, így hárítottam (újfent) azzal, hogy szükségem van egy év pihenőre, esetleg még többre. Aztán ők vetették fel azt, hogy jelentkezni kellene, majd rögtön egy évet halasztani...

Nem is ez az érdekes, hanem a családunk (értsd ezalatt elsősorban a gyerekeinket) pályaválasztása. A dolog apropója, hogy idén Luca került sorra, lassan jó lenne eldönteni, mégis mit jelöljünk be. És ez ugyanolyan határozatlansággal, tanácstalansággal párosulva jár, mint tavaly, ugyanebben az időben. Zsófi végül az ELTE-re ment, néderlandisztika szakra. Amikor a faluban megkérdezik, mégis hová jár a Legnagyobb és ezt így elmondom, akkor van erős csodálkozás, a legpozitívabb válasz az volt, amikor a kozmetikus azt kérdezte, hogy akkor ez valami humán, ugye? Vagyis nem nagyon tudják hová tenni, bólogatnak meg néznek, én meg magyarázom.

Ettől már csak a következő kérdés a jobb, ettől előre rosszul vagyok, miszerint mit tud ezzel majd kezdeni, ha elvégzi. Azonnali, előre megjósolható, kiszámítható reakció, hogy ideges leszek, majd elmondom, hogy fogalmam sincs, elmegy Hollandiába dolgozni vagy tanít hollandot, vagy fordít vagy mittudomisén. Ezek után nem kérdeznek többet, csak látom a szánalmat, na, ez is majd a munkanélküliek számát gyarapítja. (Megjegyzem, hogy 20 főt vettek fel az államilag támogatott szakra, Zsófinak muszáj volt szupernek lennie, egyáltalán minden gyerekünknek, mert mi a költségfizetős részt nem bírjuk vállalni. Olyan tanáraik vannak, mint Balázs Géza, Nádasdy Ádám... )

És akkor eljött a január vége, eljött a következő menet, Luca is sorra került, aki egyébként holnap lesz 18 éves. Na most ő egy külön eset, miután a papa tehetsége benne összpontosul, hosszan könyörögtünk neki, hogy menjen a kisképzőbe, de persze nem, ő nem akar.t A tehetség nem tűnik el, max. egy kicsit szunnyad egyet, kértük, hogy járjon különórára, de azt sem, arról nem beszélve, hogy igen széles az érdeklődési köre, így végül mégcsak nem is kommunikációs szakközépiskolába ment, hanem sima gimnáziumba, mondván, hogy ott majd kap olyan impulzusokat, ami talán ráállítja a maga útjára. Na, most a 4. év elején azt mondja, hogy azért egy kicsit bánja, hogy nem a kisképzőbe ment és talán mégis megpróbálja (az előbbi fokot kihagyva) az Iparművészetit. Ahová nem veszik fel, ezért nem is tudja, miért, hiszen esélytelen, de a fenébe. is... (Nem mondom meg, milyen gondolataink voltak, a gyermekbántalmazás csúnya dolog, különben is egy 18 évessel már mit kezdjen az ember.) De lehet, hogy mégsem jelentkezik.

Ami ennél is jobb, az a pályaválasztás alternatívája, ugyanis a dramaturgia érdekli. Amikor ezt hallottam, rögtön az jutott eszembe, hogy ezt hogyan fogom prezentálni a falubelieknek, megint néznek rám szánakozva, szegény Lovászék, ilyen gyerekeik vannak.

A dramaturgia nagyon jó, de hogy kis hazánkban hány dramaturgra van szükség , azt jelzi, hogy két évente indítanak ilyen szakot, azt is csak 2 helyen az országban. Ha nem Pest, akkor Luca ugyan el nem megy, mert ő hétközben haza akar ugrani, ez egy kicsit mondjuk komplikálja a dolgot.

Na most nekem a következő gondolataim vannak: hát nem igaz, hogy nincs egy olyan gyerekünk, aki mondjuk olyan szakot választana, ami által biztosítottá válna majdani idős szüleik támogatása. Mondjuk, valami hasznosat. Ajánlgatom nekik a pénzügyi pályát, mehetnének a PSZF-re, de nem , csak jókat vihorásznak rajta. Bezzeg a néderlandisztika, meg a dramaturgia, az igen.

Nos, így állunk mi a határidő előtt 3 héttel.

Tervek?

Többen kérdezték, mit szeretnék csinálni 2009-ben, milyen terveim vannak. Nos, írtam már erről egyszer, azzal már nem fárasztok senkit, hogy még egyszer átrágja magát, inkább a menetközben felmerült újakat próbálom összeszedni.

Arra gondoltam, milyen jó lenne megtanulni gépírni, úgy igaziból, mint a nagyok. A gépírásról mindig eszembe jut a "Bezzeg az én időmben" c. könyv, aki olvasta, gondoljon a filmfelvételes jelenetre, nagyon édes.

Aztán jó lenne sokat varrni, örömből is, meg azért is, mert a család nagyon nyüstöl, hogy ők bezzeg el vannak hanyagolva, a takarók szétszakadozottak, nincs se egy táskájuk, se egy rendes semmijük, így kell élniük, ilyen sanyarú körülmények között. Meg kell szakadnia az anyai szívnek.

Jó lenne rendet tenni a könyvek között, ma reggel a Legkisebb keresett egy Kundera könyvet, azt sem tudtam, mégis merre keresse, nem jó ez így.

Jó lenne sokat olvasni, mindent, amit szeretnék.

Jó lenne sokat festeni (anyagot), mert úgy érzékelem, azzal igen sok endorfin szabadul fel bennem, ami nem szorul bővebb magyarázatra.

Jó lenne sokat sétálni, tiszta vicc, hogy itt lakom a zöldben, de nem tudok elmenni egy jót kerülni a falu körül.

Jó lenne elmenni végre egy patchwork táborba, voltam én Karcagon, meg Tihanyban, meg itt és ott, de évek óta nem jutok el, pedig a tökéletes feltöltekezés egyik lehetséges módja. Ötletek?

Jó lenne... most így hirtelen csak ennyi, konkrétumokért célszerű, bár nem érdemes előrelapozni.

Tavasz

Úgymint: legyen már tavasz.... Kell valami nap, valami sárga, valami meleg, valami jó... elővettem a festett anyagaim egy részét, jó kis tavaszit kellene varrni belőle, persze, kialakult ötletem még nincs, nekem nem nagyon szokott, összesen 3-szor fordult elő velem, hogy a varrást komoly rajzolás, meg színezés előzte meg, igaz, abból kétszer díjazott lettem. Lehet, hogy többször kellene alkalmazni? Na, nem a díj miatt, hanem azért, hogy ne félúton derüljön ki, nem működik mégsem az eredetileg korszakalkotónak tartott ötletem.

Persze, vannak elképzeléseim, mit varrok még rá, zöld lesz rajta, az biztos, s bár először megint a jó kis filcekre gondoltam, beláttam, erre most talán mégsem. És nem, nem olyan rózsaszínű, mint amilyennek látszik.

Köszönöm

Hát, remekül aludtam ma éjjel, mit mondjak. :o) Most tudtam megnézni a bejegyzéseket és igen erősen meglepődtem/elcsodálkoztam/elaléltam, hány gratuláló komment jött. Első felindulásban vagyok, nem nagyon tudok mit írni, pedig azért ez nem jellemző, inkább mindig kivágok, törlök az írásomból.Csak magamat tudom ismételni, meg a kérdést, hogy mi is az a blogbarátság, nem tudom én ezt szépen leírni, de talán nem is kell...

Mindenesetre ma itthon ragadtam, mert ugyan felkeltem reggel 5-kor és fagyoskodtam (másokkal együtt) 1 órát a megállóban, de nem jött busz. Volt néhány ingerült telefonváltás a főnökömmel, aki nem értette meg, hogy nem tudok bemenni. Lementem délben is egy buszhoz, bár előtte felhívtam a Széna téri Volánbuszt, ahol közölték, hogy innen és errefelé nem fogadnak, nem indítanak járatokat, de azért én gondoltam, hátha... Hát nem, csak újabb fagyoskodás és hihetetlen mértékű felém irányuló intolerancia. Persze, aki fűtött céges autóval, céges autópálya-matrica birtokában a letakarított, felsózott M%-ön megy dolgozni, az fel nem foghatja, hogy ilyen is van. Így a prezentációmnak annyi, igazgató őrjöng. Jó kilátásaim vannak a holnapi személyes beszélgetésre.

De tudjátok mit? Inkább bemutatom, mit kaptam KicsiKatótól, újabb adalék a blogbarátság feletti örömködéhez. 12 darab, különböző négyzet, (gondolom) Géza kreatívkodott megint, Kicsikató segítségével. :o) De hogyan csinálta?....

Gyerekkorom egyik kedvenc könyve volt az a (talán) svéd könyv, amelynek címe a következő volt: Tizenkettő nem egy tucat. Na, ez is eszembe jutott, mert ez is ugyan 12 darabból áll, de semmiképpen nem mondanám egy tucatnak, kedves Kicsikató!Köszönöm.

A szigorlat napján

Reggel 8-ra mentem, fél 9-kor én kezdtem a vizsgát (a simát), ötöst kaptam, majd déltől szigorlat. Mindenből ötöst kaptam, dicséretes lettem. Ráadásul 3 csillaggal gazdagított ötöst kaptam a kutatásomra, ami olyan vastag, mint egy szakdolgozat (így írták be az indexbe is...). Nagyon-nagyon örülök, bár egyelőre még nem tudom feldolgozni, olyan fáradt vagyok. De ismerkedem az eredménnyel... Köszönöm mindenkinek, hogy a bátorításával hozzájárult a mai nap sikeréhez. Tudjátok: ez a jegy nem jöhetett volna létre, ha nincs a családom (különös tekintettel a páromra), s nincsenek a személyes, valamint a virtuális barátok. Vagyis Ti.

Most akkor mi is az a blogbarátság, mondjam még?

Szigorlat előtt egy nappal

Hát, nem tudom. Elolvastam mindent, amit csak lehetett, kifolyik már a szemem, fáj a fejem.Van, amire tényleg csak egyszeri olvasás jutott, vagy emlékszem majd rá vagy sem, van amire több, mert arra több is kellett, ezzel viszont az a baj, hogy olyan összetett, hogy szavakat kellett felírnom, miről is szól egyáltalán. És igen, van, amit nem is értek, igaz, más sem. Ilyenkor igen intenzív a csoportunk, szerintem a telefontársaságok már a számla alapján meg tudják mondani, kik mennek egy napon vizsgázni.

Nagyon sűrű időszakom lesz, nehéz erre az egy dologra koncentrálnom. Csütörtökön, rögtön az első munkás napomon lesz egy egész napot (s ezzel a kollégákat is meglehetősen) igénybe vevő értekezlet, ahol prezentációt kell tartanom nekik az elégedettségi felmérésemről. Erre nem tudtam készülni, gondolom, majd holnap éjjel. Ez is nyomaszt, de van ennél nagyobb baj is, ami viszont komoly probléma.

Év elején van egy személyes beszélgetés, amely során el kell mondani a saját magamról alkotott véleményemet, értékelni a munkámat, majd ugyanez a másik részéről is megtörténik, értsd: ügyvezető igazgató értékel. Nos, a helyzet többesélyes, gyakorlatilag minden megtörténhet:

- felmondok (ZM felhatalmazott, hogy lehet szép csendben felállni)
- kirúgnak
- fizetésemelést kapok
- kiemelnek
- semmi nem változik

Na, így készüljek a szigorlatra. Állandóan olyan mondatok kúsznak az agyamba mondjuk a nevelésfilozófia olvasása közben, hogy mivel védekezem majd, miket mondok, ők erre azt, na de én sem hagyom magam és akkor ... Valami jó stratégia kellene, mondjuk olyan, ami követhető. A legfontosabb: nem sírva fakadni.
Kedden meg utazzam el Prágába dolgozni, ha-ha-ha.

Nos, igen. Nem mindig tudok csak pozitív dolgokat írni, s mivel ez egy személyes blog, hát ez is benne van az életemben, minek hazudjak szépet, ha éppen aggaszt valami. Nem igaz?

Ja igen: a hajamat elaludtam.

Szigorlat előtt 2 nappal

Elmentem ma fodrászhoz, egyrészt kiszellőzött a fejem ebben a jó kis hidegben (ráadásul 40 perc alatt otthon is voltam, ez sokat elárul a hajam hosszáról), másrészt mégse menjek úgy szigorlatozni, mint egy ápolatlan banya. Nem mintha az eredménytől sokat várnék, de ha mondjuk, az a tét, hogy egyes vagy kettes, akkor nézzem rám valaki és mondja azt, hogy jaj, szegény, még fodrászhoz is elment, hátha az segít rajta, jól van, engedjük át, ha már így törte magát.

Elkészültem-majdnem

Nem is én, hanem a táska. A "majdnem"arra vonatkozik, hogy még 1-2 patentot bele kell varrnom, de itthon nincs, a faluban sem, ennél messzebb pedig én most nem merészkedem. Jelzem, még soha nem alkalmaztam mágneses záróeszközt, sőt, még nem is láttam soha. Ennél csak az a jobb, hogy a cipőkellékes (valahol véletlenül belefutottam) nem is ismerte, igaz, nála cipőfűző sem volt. Valószínűleg oly kicsi a haszon rajta, hogy nem tart, bár nem is a haszon miatt lenne célszerű, de ez már egy kis marketing. (Viszont nagyon hálás lennék, ha valaki mondana konkrét címet, ennél jobban már csak akkor, ha még el is magyarázná a használatát.)

A lényeg, hogy 99 %-ban elkészült, ami nagy örömmel tölt el, nézegetem elölről, hátulról, fogom a kezemben vagy csak úgy. Lehet nyitottan használni, akkor ilyen:

Belül egy kicsit össze lehet húzni, akkor meg ilyen:


Egy kicsit egyeztettünk azzal, akinek szánom, s ő a következő képet küldte mintának (Patchwork Pottery, éles szeműek azonnal felfedezhetik):

Nos, nem teljesen ilyen lett, de nem is lehetett, hiszen én én vagyok. Mindenesetre törekedtem arra, hogy a célnak megfeleljen, remélem, sikerült, majd tulajdonos (Évi!) megítéli....

Belülről ilyen:
Meg ilyen:


Ez utóbbit azért mutatom, hogy ígéretem szerint rögtön rátérjek, milyen hibákat is követtem el. Nos:

- úgy gondoltam, hogy a külön részekhez csak a vatelint varrom hozzá, hiszen készül egy különálló bélés-- ehelyett azt vettem észre, hogy csak az előlapot készítettem így, mire észbekaptam, a többin rajta volt a bélés :o(

- gondoltam, ha már így jártam, majd úgy varrom össze, hogy a táska külső összeillesztését egy ferdepánt-csíkkal takarom el, az még jó is lesz, zöld-- egyszer csak azt vettem észre, hogy éppen fordítva varrom, vagyis belül kellett egy takarópántot varrnom (lásd a képet fent) :o(

- aztán a fogantyújánál varrtam valamit fordítva bele

- elfogyott az egyszínű zöld anyag

- eltörött néhány tű

Talán más nem volt. Most mondnám, hogy ügyetlen vagyok, amiben van némi rész-igazság, de szerintem szerepet játszott az is, hogy pihentetésül varrtam ezt, munka után, de főképpen tanulás után. Úgy látom (érzem), hogy annyira feszült vagyok, hogy nem tudok egyik tevékenységből azonnal a másikba ugrani, mindig van átfedés, nem tudom lezárni a gondolataimat, viszont olybá tűnik, hogy nem tudok kétfelé koncentrálni sem egyszerre. Ami nőknél, ugye, nagy hiba.

Viszont: soha nem bontottam, erre büszke vagyok, megoldottam úgy, hogy mégis jó legyen, ez jó érzés. Ennek következménye még jobb, ugyanis nem dobtam félre a táskát, szaporítván az amúgy is Gellért-hegynyi befejezetlen dolgok halmát. Nekem már ez is sikerélmény.

Egyébként meg, tetszik. És neked, Évi?

Blogbarátság

A történet ott kezdődik, hogy néhány hónapja elkezdtem blogot írni. Először arra gondoltam, hogy ez milyen jó, mert naplóként is működik és majd ha hosszú idő múlva vissza-visszaolvasom, akkor elcsodálkozom, mi minden járt a fejemben, mi aggasztott, mi okozott derültséget, mi keserített el az elmúlt időben. Nos, visszaolvasásra még nem került sor.
Viszont. És itt annyi mindenről kellene írni, persze, nem a csöpögős stílusban, hanem tisztán, egyszerűen és legfőképpen őszintén. Nem hittem a virtuális barátságokban, abban sem, hogy az internetnek van valamiféle közösségteremtő ereje, mindig arra gondoltam, hogy az keres és köt ilyen helyen és módon barátságot, akinek a való életben nem igazán van rá módja, lehetősége, kedve, ereje vagy éppen akármije. Mert ugye, itt mégis mások vagyunk, mint igaziból, megválogatjuk, amit leírunk, nem azonnal válaszolunk és fontolgatunk is, ellenben, ha szemtől szembe vagyok valakivel, esetleg az is kicsúszik egy erős felindulást generáló beszélgetés során, amit nem úgy, csak a körülmények, a szituáció, stb.

És persze, hogy magam is olyan blogokat olvasgatok, amelyek tartalma, a mögötte álló ember személyisége, érdeklődése vagy éppen családi viszonyai érdekesek a számomra. Tetszenek az írásai vagy amit éppen varr (köt/horgol/fest/hímez). Ahogy gondolkodik. Ahogy őszintén ír. Ahogy egyre jobban megismerem, a személyisége jegyei először olyanok, mint egy pullóver- zárt, kész, statikus. Aztán kiderül, hogy a pullóver sorokból áll, azok szemekből, ott a fonal és a készítőről még nem is beszéltem. Kiderül, hogy a pullóver meleg, puha, és nekem is igen jól áll(na), bár minimum méretbeli különbség van. És mégis.

Nos, erről szól nekem a blogbarátság. (És igen, láttam mások blogjában egy csomó szépséges díjat, nekem egy van, a legjobb.)

És ha most tovább kell adnom 8 embernek, akkor nem tehetem meg, hogy 8 embert tüntetek ki, hiszen éppen nem a számszerűség a lényeg. Mi legyen a szelektálás alapja? Hiszen kapták már meg olyanok, akiknek én is adnám, másrészről meg még mindig több, mint 8 olyan ember van, akinek adnám. Ötleteket várok, mi alapján válogasssak az oldalsávomban megjelenő listából.
Arról nem is beszélve, akitől én kaptam, Mammkától...

A filmek és én

A filmekkel való kapcsolatom egy kicsit más, mint a könyvekkel. Először is elfelejtem, hogy láttam-e egyáltalán azt a filmet (ill. én biztos vagyok benne, hogy nem, aztán a családom meggyőz, hogy dehogynem), aztán amikor a címről valami rémlik, akkor sem tudom, miről is szólt a film. Ezért, ha valamit ajánlok, akkor az tényleg megmaradt bennem.
Sokáig még a kedvenc színészem nevét sem tudtam megjegyezni, mostanra megtanultam: Alan Rickman.

Másrészről meghatározó filmről mégsem beszélhetek, de tény, hogy van néhány, amit akárhányszor is.

1. Téli vendég- a kedvencem rendezte, fájdalmas is, szomorú is, igaz is. Ajánlom mindenkinek, ill. csak ajánlanám, nem adják a csatornák, hiába, nem egy közönség kedvence-díjas.

2. James Ivory filmje: Napok romjai- ZM-mel rendszeresen feltett kérdéseink egyike: Nem nézzük meg a Napok romjait? Olyan rég láttuk... (A Fehér grófnő hasonlóképpen remek történet.)

3. Szeretem a Sült, zöld paradicsom-ot. Emberi tartás, vidámság, meg minden.

4. Igazából szerelem- Alan Rickman-nel, naná.

5. Na, nincs ötödik, de bosszantó. Mert van, amit én is nagyon szeretek (Árnyékország, Amelie, Hosszú jegyesség), meg van, amit többször is megnéztem, de ha már csak egy hely kiadó, azt nagyon meg kellene gondolni.

Helyzetjelentés

Úgy érzem, feszegetem a határaimat. Iszonyúan elfáradtam már. Hogy az, aki 6 tárgyat rakott egy szigorlatba, az sem normális, az tuti. És ilyen remekbe szabott, érdekfeszítő dolgokat:

- nevelésfilozófia
- összehasonlító andragógia
- andragógiai didaktika
- emberi erőforrás
- oktatásmarketing
- munkaerő-piaci ismeretek

Mit mondjak, letehetetlen olvasmányok.
Délelőtt lazán vizsgázom az egyikből, délután szigorlatozom mindből.

Még azzal együtt is, hogy van, amit egyszer olvasok el, szerintem még így sem végzek. Kezdek nagyon elkeseredni. Csak nézem, nézem a táskát...

Csak lesz ebből valami

Gyerekkoromban sokszor mondták azt a nagybecsű, de számomra érthetetlen mondást, mely szerint ne legyek Hübele Balázs. Nem ismertem az illetőt, nem tudtam, miért éppen ő ne legyek, de a neve összefonódott azzal az enyhe figyelmeztetéssel, hogy lassabban, ne kapkodjak, figyeljek oda. Hosszú évek óta nem jutott eszembe (s hogy mennyire szerethettem, azt jelzi, hogy ezt soha nem mondtam a gyerekeimnek- mást bőségesen, amit meg nyilván ők nem mondanak a saját gyerekeiknek), de ma este egyből beugrott.

Tanultam eleget, s mivel úgy éreztem, hogy ha még egy sort kell olvasnom az összehasonlító andragógiáról, én lefordulok a székről (ágyról), hát megjutalmaztam magam. Vagyis varrtam. Menetközben kiderült, hogy a régmúlt időkből visszatérő figyelmeztetés éled újra ebben a táskában, vagyis talán jó lenne, ha előbb gondolkodnék, utána varrnám össze azt a 2 részt, amit egyébként össze is kell, csak éppen fordítva. És varrás előtt talán jó lenne felmérni az anyagkészletet. És az sem rossz, ha beszerzünk vastag géptűt, ha már több anyagot szeretnénk egybevarrni.

Mindenesetre így állok. Táska jön elölről, oldalról, majd megint elölről.

Még egy könyv

Csak egy mondat erejéig még a könyvekről: a filmek miatt belementem a saját profilomba, emlékeztem rá, hogy ott is írtam valamit, na, ott láttam, hogy a könyvekről szóló részt is kitöltöttem. Ott szerepel, hogy a kedvenc könyveim egyike az Idegen szavak szótára. És ez így is van.

Könyvekről

Ebből már tanulás nem lesz, mert az előző bejegyzés óta a könyveken jár az eszem, naná, hogy nem fér be a didaktika, akkor inkább megadom magam. Mammka kérdezett rá 5 könyvre, amelyeket 2008-ban olvastam. Egyébként végignéztem néhány blogot, ahol már megjelentek a listák, nagyon érdekes, volt, ami meglepetés volt és volt, amit előre meg tudtam volna jósolni,. Természetesen nem a konkrét könyvcímeket, hanem a csapásvonalat. És bár tanultam én, hogy minden, ami velünk összefügg, elárul valamit a személyiségünkből, azért mégis milyen érdekes.
A játék egyébként a ''100 könyv, amit feltétlenül el kell olvasnod"-ra emlékeztet, főleg, hogy a filmes változat is elindult.

Nos, könyvek terén gyerekkoromban nem voltam válogatós, jött, ami jött, ráadásul úgy éreztem, nagy szégyen egy könyvet félbehagyni. Most már ezt másképp gondolom, nem hiába telt el 40 év, lehet előválogatni, de ha ennek ellenére is rossz döntést hozunk, akkor lehet félbehagyni- drága az idő, ezzel szemben sok az olvasásra érdemes könyv. Ezzel nem azt mondom, hogy lektűrt soha, ne legyünk álszentek, létezik az az agyi állapot, amikor csak ez segít, de azért ez nem fogható fel tendenciaként.

Nem akarnám hangoztatni, hogy mennyire szeretek olvasni, meg kedvenc időtöltésem, írtam én már erről postot, minek ragozzam?

Nos, jöjjön inkább a listám:

1. H. Böll: Billiárd fél 10-kor (micsoda jó könyv, huszadszorra is)
2. Polcz Alaine- Bíró László: Az utolsó mérföld (egyelőre így készülök a Hospice-ra)
3.Rosamunde Pilcher: Téli napforduló (ez a fent említett agymosás)
4. Daniel L. Schachter:Az emlékezet 7 bűne (nem krimi, pszichológia-főleg)
5. Umberto Eco: A Foucault-inga (haladóknak)

Kissé nehéz a szelektálás, de még mindig jobb így, mint ha azon kellene töprengeni, mit is olvastunk. Kinek az olvasásélményei érdekelnének? Közülük többekét már olvastam is, de Anyahajó, Jucuu, Zsukka talán még nem voltak. Hát valljanak színt!

Őszíntén

Időnként nagyon demoralizáló olvasni mások blogját, mert azzal a nem túl szívderítő és önbizalomnövelő ténnyel futok össze, hogy mások mennyivel jobban osztják be az idejüket. Arról nem is szólva, hogy a kevéske szabadidőmet sem jól osztom be, mert az semmiképpen nem erre vall, hogy miután leülök varrni valamit (annak árán, hogy az eddig TV-nézésnek aposztrofált Híradót sem nézem, hanem abban a fél órában zümmögök), kiderül, hogy nem jól csináltam meg és bonthatok, rosszabb esetben kezdhetem elölről. Egyébként meg a zümmögésről az jut eszembe, hogy ez nálam az aromaterápia manifesztálódása, míg más emberre a mentás citromfű illata hat nyugtatólag, rám az, ha a varrógép ( a kis egyszerű 15 éves) előtt ülök. Amely tevékenységet gyakran nemhogy siker nem koronázza, hanem az előtte eltöltött idő fordítottan arányos a keletkezett rendetlenséggel és a rajtam megtalálható cérnaszálak, szöszök, miegyebek számával.
És akkor még nem is lett készen semmi.
Egyébként meg készül az az egy kis táska, csak éppen menetközben (miközben visszanéztem a fázisfotókat) rájöttem, hogy valamit elrontottam, még tiszta szerencse, hogy én vettem észre és még időben, nem akkor, amikor már a blogon vigyorog.

Időnként meg kell néznem az egyik Határtalanul-on kapott nyertes oklevelemet, hogy ellenőrízzem, tényleg az én nevem áll rajta, tényleg én kaptam. Mindig elcsodálkozom, bár ez csak azt bizonyítja, hogy képes vagyok magamat összeszedni, képes vagyok kitalálni valamit, véghezvinni. Időnként.

És már alakul a fejemben az 5 könyv listája is, csak kicsit nehéz , mert először is félre kell söpörni az agyamból a szakirodalmat (miért mondják irodalomnak, nem bírom megérteni, ill. értem én, csak így, vizsgaidőszakban nem felüdülés és kikapcsolódás, pláne nem feltöltődés), másrészről pedig ki kellene választanom azt az 5 könyvet, amit a leginkább ajanlanék másoknak. De mivel ebben a pillanatban is egy andragógiai didaktika könyv van mellettem, kicsit nehéz másra koncentrálnom. Hiszen olyan jó.

Hideg- kívül-belül

Ha azt mondom, hideg van- nem mondtam semmit. Olyan hideg van, hogy már nemcsak a farkasokkal kell reggelente megküzdenem, hanem még a medvékkel is. A buszon nincs fűtés továbbra sem, hiába van aláírásgyűjtés, ha a fűtéscsövek száma determinál.

Berakok valami szépet a Falumról, mert a hidegnek, meg a vérfagyasztónak vannak szép oldalai is, főleg akkor tudom értékelni, ha én ezt a szépet a meleg szobában nézegetem.


Természetesen nem én készítettem, hanem ZM- én csak ülök a dolgozóban, meg otthon tanulok. Már attól is fázom, ha kinézek az ablakon.

Egyébként meg rettenetesen keveset haladtam a táskán, nem is tudom, érdemes-e mutatni vagy majd, ha készen leszek vele. Mondom: HA készen leszek vele.

Ebből pedig...

...lészen valami. Tegnap este úgy gondoltam, sokkal hatékonyabb leszek a tanulásban, ha valami célprémium lebeg a szemem előtt. Úgyis van restanciám itt is, meg ott is, s amit egyébként (esetleg, de csak esetleg!) feladatnak tekintek, az most csábító, pihentető, relaxáló tevékenységként hat. :o)

De mi is lesz belőle?

Állás, munka/ 2.

Mivel is foglalkozom? Többen kérdezték, régóta halogattam a válaszadást, nem mintha olyan helyen dolgoznék (FBI), ami titkos lenne, bár amilyen viszonyok uralkodnak odabent, akár még az is lehetne. Olyan vicces, mert most az információáramlást kell feltérképeznem, de minek, amit írok, úgysem fogadják meg...
Hivatalosan HR és kommunikációs munkatárs a pozícióm megnevezése, ez elég sok mindent jelent, rosszabb pillanataimban azt gondolom, hogy csicskás, jobbakban azt, hogy Jolly Joker. Ebből is látszik, hogy nem a körülményeink változnak, hanem mi magunk, a hozzáállásunk.

Feladatom a következő (azt mondom, amit idén végeztem):

- a motivációs rendszerünk felmérése
- elégedettségi kérdőív megalkotása, a beérkezett 170 kérdőív feldolgozása (brrrr...)
- belső kommunikáció, úgymint Hírlevél készítése, írása, szerkesztése, kiküldése
- a társaság honlapjának elkészítése, karbantartása, frissítése (a tartalom kialakítása miatt Brüsszelbe mentem, a program megtanulása céljából Stockholmba) -megtekinthető a következő címen: www.securitas.hu- aki ügyes, megtalálja az én fotómat is...
- a társaság írásos dokumentációjának egységesítése a svéd anyavállalat előírásainak megfelelően (ezzel még nem végeztem...)
- prezentáció a marketing, az arculat fontosságáról a középvezetőknek
- a hozzánk látogató svédeknek bemutattam a társaság oktatási rendszerét (prezentáció, angolul)
- a Konszerntől jött hölgynek bemutattam, mit dolgoztam a kommunikációnkon (prezentáció, angolul)
- Amszterdamnak a saját HR csoportomnak bemutattam a magyarországi társaság HR működését (prezentáció, angolul)
- a külföldi anyavállalattal való kapcsolattartás, 5-ször utaztam külföldre, mindig okosodtam piszokul :o)
- rendezvények szervezése, lebonyolítása, háziasszonykodás, beszéd (hajókirándulás 70 embernek, évvégi rendezvény 130-nak, sajtóreggeli)
- webkonferenciákon való részvétel (ez nagyon izgalmas, fel kell menni egy erre a célra létrehozott weboldalra, közben felhívni egy telefonszámot... és már össze is vagyok kötve 24 országgal, nem is értem, ezt hogyan csinálják, engem mindig elbűvöl, hogy működik)
- egy profi fotós munkájának koordinálása, aki képeket készített a társaság által végzett tevékenységről
- a forgatócsoport munkájának koordinálása, hasonló az előzőhöz

Más nagyobb dolog nem jut eszembe. Persze, vannak a hétköznapi dolgok, feladatok, de azok mindenkinél (talán) egyformák, max. a cég tevékenysége miatt lehet különbség. Biztos van még egyéb is, erre utal, hogy idén több mint 350 órát túlóráztam.

Az év első 4 hónapjában az 1500 főt foglalkoztató cég ügyvezető igazgatójának voltam a közvetlen asszisztense, ami egy sokkal hálásabb és legfőképp nyugalmas pozíció volt, miután ő elégedett volt velem, így senki nem nyúlt hozzám, csak neki tartoztam beszámolási kötelezettséggel. Azzal, hogy felkért erre a pozícióra (ami szerinte kiemelés, én meg néha azt mondom neki, hogy büntetés), elérhetővé váltam mások számára, lehet kritizálni, piszkálni, macerálni. Amihez a munkatársaim fele nagyszerűen ért. :o(
Olyan, mint amikor valaki befejezi az iskolai tanulmányait, s kikerül az életbe, akkor látja meg, milyen is az igazából.

Ezért van az, hogy időnként nagyon magam alatt vagyok, és komolyan foglalkoztat az álláskeresés, persze, nem ugorhatok csak úgy ki, de azért jöttem én már úgy haza, hogy ZM azt mondta, elég, másnap bemegyünk és felmondunk...

A munkám nagyon szeretem, ezt szeretném leszögezni, mielőtt valaki nem ezt olvasná ki a sorokból.
Kihagytam-e valamit?

Nos, milyen az aláírásom?Áh, nem magamtól, Cicvareknek hála!

Szombat reggel

Az éjjel tanultam (még mindig emberi erőforrás, de ma már váltok egy kis marketingre) és még olvasgattam a szakdolgozatomhoz már összegyűjtött anyagokból is, valamint megírtam a bevezetőmet. Az egyikhez. Ettől kezdve nem mondhatom azt, hogy még egy sort sem írtam.
Viszont így nézek ki.

Állás, munka / 1. fejezet

A következőt határoztam el: lehet blogot írni (sokkal összeszedettebb vagyok, mióta írok, kiírok), lehet blogokat olvasni, lehet böngészni (bár ebben nem járok élen), DE- de csak miután valamit már letettem az asztalra. Vagyis, ha már vasaltam, varrtam, vagy ami mostanában ezeknél sokkal életszerűbb: ha már megtanultam pár tételt. Mert sok idő megy el az olvasással, ami önmagában nagyon jó, mondhatnám, remek, hiszen így is fejlődök (kívül és belül) , másokat megismerek, ill. sok mindent tisztábban látok, ha már nyomtatásban van. Csak az idő...

Így most 2 részletben fogok írni a munkámról. A történet első fejezete szól arról, hogy hogyan is szereztem meg, a második része (ma este/holnap) pedig magáról a már szintén kért munkáról fog szólni.

Egy kicsit korábbról kezdem, mert hozzátartozik a történethez.
15 évet voltam itthon a 3 lánnyal és szerettem. Igaz, ehhez hozzátartozik, hogy nincsenek zenei képességeim, művészi talentummal sem rendelkezem és nem vagyok annyira (mondjuk, semennyire) ambíciózus sem, hogy azt képzeljem, hozzá tudok tenni valamit is egy társaság gördülékeny működéséhez (smooth running- ez az egyik kedvenc angol kifejezésem, de miért?, fogalmam sincs).

Mindennap főztem, kenyeret sütöttem, minden évben több mint 100 üveg lekvárt raktam el, az egész adventi időszakot végigsütöttem, takarítottam és vasaltam. Mint mindenki más.


Közben megismertem a foltvarrást, akkor már varrtam is. Eleinte magamnak, magunknak, aztán már Hartai Márta üzletébe, aki ismeri, tudja, milyen precíz volt, büszke vagyok, hogy befogadott.

Soha annyira tájékozott nem voltam, mint ezen időszak alatt. Mindent elolvastam, tudtam, mi történik a nagyvilágban, képben voltam irodalmilag, színházilag. Egy Pesten élő barátnőm mindig engem hívott fel, hová menjenek és milyen színdarabot nézzenek meg.:-)

A lányok közben felcseperedtek, én meg szereztem 2 középfokú nyelvvizsgát, egy angolt és egy németet. Németül sokat olvastam, aztán már itthon tanítottam is, valahogy híre ment, hogy elvállaltam valakit. Jöttek az emberek, annak ellenére, hogy nem vetettem be marketinget. Néha egész délután tanítottam, jól megszerveztem az életet. Sikerült másoknak záróvizsga, évvégi jegy, 1-2 nyelvvizsga is. Közben ápoltam lelkeket, volt, amikor én sütöttem gesztenyetortát egy olyan kisfiúnak, akinek az anyukája nem sütött.

Ezzel csak jelezni szerettem volna, nem éreztem magam soha sem betokosodottnak, sem elhanyagoltnak, remekül megvoltam a magam kis mikroklímájában.
Akkor miért váltottam? A pénz miatt, a bejelentett állás, s mindazon előnyök miatt, amelyek ezzel járnak. Magyarul muszáj volt.

És akkor elkezdtem állást keresni. Na, az remek volt. Mindenki vígasztalására mondom, hogy 270 állashirdetésre jelentkeztem. Iszonyú sok helyre behívtak interjúra, beszéltem angolul, majd 1 perc múlva németül (néha nemcsak az obligát kérdéseket tették fel), bekerültem a végső pályázók közé, majd még beljebb- és soha nem engem választottak. Volt, ahol visszadobták az önéletrajzomat azzal, hogy olyan ember nem kell nekik, aki minden hónapban 2 napot stabilan hiányzik, mert suliba megy. Volt, ahol nem indokoltak, sőt, ígéreteik ellenére, vissza sem hívtak telefonon, persze, így is nyilvánvaló volt a végeredmény. Volt, ahol visszahívtak, de már a beköszönésből hallottam, mi a helyzet. És volt, ahol maximálisan bíztattak, mondván, ilyen képességekkel, meg nyelvtudással... aztán mégsem engem akartak. Voltam cégeknél, fejvadászoknál, bevetettem kapcsolati tőkét, mindent. Annyi állásinterjúra mentem, hogy nemhogy nem hoztam a pénzt, hanem vittem, hiszen minden egyes alkalommal be kellett utaznom Pestre.

Mindez 2006-ban történt. Már év végét írtunk, én pedig szilárdan (bár ez nem igaz, csökkenő szilárdsággal) hittem, hogy abban az évben nekem lesz munkám, mert akkor is hasonló Igével éltem az évet. Eljött a karácsony, na, gondoltam, itt valami baki lesz, hát hol van az én állásom, Uram? A két ünnep között felhívtak egy cégtől, be tudnék-e menni rögtön januárban... Bementem, lett még egy kör, meg minden, ami szokott lenni, aztán felhívtak, hogy ők biza engem akarnak, sulistól, meg bérletfizetéstől, szőröstül, bőröstül. És még jó is lehet az andragógia szak, mert saját oktatási csoportjuk van.

Nos, így történt. Ez a rész a bekerülést mutatja be, de a bentlétem is egy szép történet, megírom azt is. Ami viszont fontos: nem könnyű ma munkát találni, rengetegen jelentkeznek, látom most már ennek a belső oldalát is. Előfordul, hogy egy asszisztensi pozícióra 100 fölötti számban jelentkeznek, fiatalok és még okosak is. Vagyis erős a konkurrencia, nagyon résen kell lenni, meggyőzni a másik oldalon lévőket, hogy mi vagyunk a legalkalmasabbak, ezt jól tálalni egy külön tudomány, én nem értek az önmenedzseléshez, bár kívülről ez talán nem így tűnik.

Még valami kell, ami azonban egy szűk rétegnek szól: hit. De ezt nem magyarázom tovább, az írásaimból (remélem) érezhető a szellemi hovatartozásom. És ne gondolja senki, hogy a hit élő sziklája vagyok, volt a munkakeresésem alatt minden: fájdalom, meg sírás, meg értetlenkedés, meg kétségbeesés (az sokszor)... meg kapaszkodás.

Violini írta, hogy "sikeresen visszatérni a munka világába" (külön köszönet a megszólításért.!) ... Milyen furcsa, hogy ezt nem én olvasom másról, hanem rólam írják... Mindenesetre a történethez hozzátartozik még a következő rész is, ugyanis, nem elég bekerülni, hanem bent is kell maradni, sőt, bizonyítani kell, előre kell lépni. És nem vagyok biztos benne, hogy ez egyszerűbb.

Kimerítő voltam? Most tanulok egy kicsit, aztán folyt.köv.

Útmutató

A kelenföldi gyülekezetben szokás, hogy újévkor mindenki kap egy személyre szóló Igét, mégpedig oly módon, hogy mindenki húz egyet a sok-sok megírt lapból. Én rendhagyó módon úgy jutottam hozzá, hogy egy számomra nagyon kedves emberke húzott nekem, s elküldte SMS-ben. Hiába, no, a keresztyén ember is 2009-ben él. Ez pedig a következő:

"De akik az Úrban bíznak, erejük megújul,
szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk;
futnak, nem lankadnak meg;
járnak, és nem fáradnak el. "
Ézsaiás 40,31

Ez most olyan volt, mint egy falat kenyér. Mert ebben az évben lesz szigorlat, Prága, vizsgák, 2 szakdolgozat, 2 államvizsga, Barcelona, Luca érettségije ballagással együtt (ez úgy államvizsga előtt), jön a HR-es csoportom Európa különböző országaiból... nyárig látok előre, egyelőre ennyi a biztos.
És lesznek a hétköznapok, amikor látszatra semmi érdekes nem történik, csak valamiért úgy érzi az ember, hogy minden nap az ereje végére ér.

Igyekszem mindig erre az ígéretre gondolni.

Új esztendő első napja

Amikor a faluba költöztünk, számos olyan dolgot műveltünk, ami nem volt helyénvaló- legalábbis az őslakosok értékrendje szerint. Olyan renitens viselkedési normákra gondolok, mint hogy mostam vasárnap is (ami mondjuk egy 3 gyerekes családnál nem kirívó eset), vagy éppen fejjel lefelé ástam a kertet. Át is jött az engem az ablakából néző (értsd: leső) néni és nevetve mutatta meg, hogyan is kell ezt csinálni. Tény és való, hatékonyabb és még logikusabb is volt az ő módszere, de ha nem szól bele, akkor is fel lett volna ásva a kert- szépen mondva.
Az évek során sokat változtunk, idomultunk egymáshoz (falu és Lovászék), igaz, a vasárnapi mosás, az most is ott lengedez a kertben, hirdetve ellenállásunkat vagy éppen szükségünket.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy ma, 2009. január 1-jén megatakarítással kezdtem a délelőttöt (egyben az évet). És ezt biza hallhatta a falu is, mert nyitott ablaknál porszívóztam, mostam fel, közben meg szólt egy karácsonyi ajándékként kapott Vivaldi CD. Nem polgárpukkasztás, meg hasonlók, megint csak a családi életünk szokatlan rendje (vagy pont a rendetlensége) késztetett erre az aktivitásra, nem elfelejtve, hogy magam nem részesültem a hagyományosnak nevezhető szilveszteri bulizásból, így délelőtt már eléggé friss voltam mind testileg, mind lelkileg.

Ott kezdtem, hogy kidobáltam azokat a bársonynadrágokat, amelyekhez 4 éve nem nyúltam, akkor is valami zsigerekből előtörő (egyébként mélyen megbúvó) "Jó lesz ez még valamire" ösztön miatt raktam el, márpedig ösztön ellen nem lehet védekezni. Úgy emlékszem, arra gondoltam, hogy majd ezeket én felszabdalom és táska lesz belőle, belőlük. Talán 4 üres év után már beláthatom, hogy ezekből (sem) semmi nem lesz.
Aztán kidobtam néhány félkésznek sem minősíthető varráskezdeményt, már nem is emlékszem, mit is akartam varrni belőlük. Szerintem ez is megbocsátható.

NEM dobtam ki viszont egy kesze-kusza crazy-met, nem azért, mert annyira szép és főleg előrehaladott állapotban lenne, hogy már csak néhány estét kellene rászánni- hanem azért, mert bár nem látom reményét, hogy valamikor is elkészülök vele (és még akkor is tetszene), de eszembe jutott a kedvenc Vass István versem, ami alapján nekikezdtem ennek a hazafias quiltnek. És ha a racionalitás talapzata meginog, s helyére az emlékek, meg a versek, meg hasonló nem praktikus dolgok kerülnek, akkor ott a józanságnak, meg a szilárd elhatározásoknak végeszakad . Így ez maradt.

És maradtak azok a kockás anyagok is, amelyekből 2 éve készülök terítőt varrni. 2 év az mégsem 4, arról nem beszélve, hogy ezen esetben történtek lépések, pl. egy blokkot már meg is varrtam. Nézegettem, hogy akkor talán ezt kellene először befejezni (mit befejezni, elkezdeni végre!), de aztán rögtön lebeszéltem magam, rengeteg, ennél sokkal fontosabb dolog van, pl. ígértem valakinek egy táskát, és a tegnapi tolltartó varrásom sem egy fényes diadalmenet, kezdhetem előlről. Hogy miért? Nagyon helyre kis tolltartó lett, kék is, meg zöld is, arról nem beszélve, hogy rajta debütált a ZM-mel közösen összehozott címkém (amit fordítva varrtam bele, hahaha), jó a cippzárja, nekem esztétikailag is megfelel, mutatom.


Hogy akkor mi a baj? Csak annyi, hogy a ceruzák nem férnek bele. Ami, ugye, egy tolltartó esetében elengedhetetlenül fontos (lenne), normális esetben. Nos, ezzel térek el az átlagostól. Meg a január 1-jei takarítással.

Szilveszteri vegyes

Úgymint: sütés, főzés (annak hiánya), jókívánságok, gondolatok...

Kármentés folyt ma a konyhában, mivel a karácsonyi bejglik máktöltelékből maradt egy szép nagy adag. Kidobni kár lenne, idén én már ugyan nem sütök bejglit, a pozsonyi kifli hasonló okokból szintén tilalomlistán van, akkor mi legyen... Végül meggyes-mákos darázsfészekké avanzsálódott, egy adag már elkelt, a második még sül.



A malacról lemondott a családom, illetve (eléggé elítélhető módon) holnapra kérték, amit nem helyeslek elméletileg, gyakorlatilag azonban szabad a délutánom, ami ugye nagy kincs. :o)
Hát mit is kezdjek én ezzel a szabad délutánnal? Először is rendet teszek az asztalomnál, mert a fényképezőgép használati útmutatójától kezdve az andragógia tételeken át az el nem készült taft ruhakölteményemig minden van itt. Utána pedig megvarrom Lucának a kért tolltartót, amit (ezt azért tudom, mert rendszeresen figyelmeztet rá) egy éve ígérek neki...

Mint fentiekből kitűnik, idén itthon töltjük a Szilvesztert. Tavaly a Vígszínházban voltunk, idén azonban olyan darabot adnak, ami minket nem igazán, csak azért, hogy elmondhassuk, hogy idén is ott... minek?
Egyébként én soha nem érzem, hogy ez különleges nap lenne, bennem nem termelődött ki ez a kötelező jókedvet biztosító hormon (vagy akármi), az alkohol meg soha nem vonzott annyira, hogy én ezt a kettőt összekötve valahol jól bulizzak. És nem, nemcsak a 40-esekre esetlegesen jellemző békés otthon ücsörgés, vagy fásultság miatt mondom ezt, én fiatalkoromban sem voltam az a kimondottan szilveszterezős típus.

Viszont közzéteszem azt a gondolatot, amely az általam Christmas Party-nak, egyébként hivatalosan évzáró értekezletnek titulált rendezvényünkön a beszédem magvát alkotta.

Egy régi mondás szerint sok mindent elárul az, ahogyan a mögöttünk lévő időszakról beszélünk. Mit mondunk: "elmúlt" vagy "eltelt" egy év? Ha azt mondjuk "elmúlt", akkor abban beletörődés érezhető, mintha azt mondanánk, hogy olyan év áll mögöttünk, amelynek a történéseibe nem sok beleszólásunk lehetett, hagytuk, hagy menjenek a napok, egyik a másik után...
Ha azonban azt mondjuk, hogy "eltelt", akkor abban benne van az a pozitív értékelés, pozitív látásmód, hogy mi magunk töltöttük meg, telítettük ezt az időszakor- részesei voltunk az időnek, a történéseknek. A magánéletben természetesen mindenki maga ítélheti meg.... (innentől céges szintre emelkedett a megítélés szükségessége)

Szóval, hogyan is állunk mi ezzel az eltelt időszakkal? Hogyan emlékszünk vissza? Mindenre emlékszünk? Esetleg szelektál az emlékezetünk? Mivel járultunk hozzá az eseményekhez? Mi volt az, ami rajtunk múlott, hogy sikerül-e vagy éppen nem...
Nem célzok meg senkit, nem dobok meg senkit, nem kérdezek, nem gurítok, csak várok. Hátha valaki mesél. Mert ez a legjobb ebben az egész blogozásban, a mesélés, a megosztás.

Kívánom minden otthonülőnek, minden buliba készülőnek, mindenkinek, aki az év utolsó napját egyedül, barátokkal, vagy éppen családban tölti, hogy legyen szép 2009-es éve. Legyen olyan, amilyennek szeretné, legyen olyan, hogy 1 év múlva ilyenkor arról beszélhessen (nekünk is), hogy ELTELT egy újabb esztendő.

Így legyen.

Kedd

Belevágva a közepébe: azt azért eufemisztikusan szólva is disznóságnak tartom, hogy a 27.000 forintos bérletemért a Volánbusz alvállalkozója olyan buszt bocsát az utazóközönség részére, amin nem elég, hogy kevés ülőhely van, ami egyébként kényelmetlen, hanem mindezt megfejelendő: nincs benne fűtés. Amikor üzembe helyezték, akkor is (szinte elsőre) az tűnt fel, hogy alig vannak fűtéscsövek, márpedig ez biztos jele volt annak, hogy idén is kegyetlenül fogok fázni.
És amikor októberben már hidegek voltak (mert reggel 6-kor akkor is hideg van, ha napközben gyönyörűséges, napsütéses idő kerekedik), akkor jött ugyan valami langyos abból a kevés, üléseknél lévő izékből, de az már akkor is csak arra volt elég, hogy illúziót adjon, mert meleget, azt nem. Mindenesetre komoly harcok történtek ezen ülések elfoglalásáért, hiszen ha valaki sikerrel járt, az azt jelentette, hogy tudta pótolni az alvásbeli restanciáját, míg a többiek nem. Hidegben nem lehet aludni. :o(
Namármost hétfőn olyan hideg volt, hogy a buszon nemhogy nem tudtunk aludni, de a farkasokat csapkodtuk szét. (Az ablakok jégvirágosak voltak, le sem tudott olvadni róluk.) Eleinte még nevetgéltünk, hogy "Nézd, még a leheletem is meglátszik", de amikor már a fent említett lehelet is megfagyott a levegőben, akkor azért már voltak gyilkos gondolataim. Mert Kínából jött az új busz (honnan máshonnan), valószínűleg azon részéből, ahol szeretnek álldogálni utazás alatt az emberek, elég kicsik ahhoz, hogy bepréseljék magukat az ülésbe és a tetejébe még valami olyan helyről, ahol egy évszak, mondjuk, 20 fokos permanens tavasz uralkodik.
Aki ezt megvette (mert nyilván olcsó volt), azt én azzal büntetném, hogy egy napot (nem kell többet) utaztatnám oda-vissza.

Éppen ezért, amikor a bérszámfejtők behívattak magukhoz azzal, hogy ők még találtak egy nap szabadságot a Szilveszteren kívül is, mit csináljanak vele- hát nem tétováztam, azonnal kivettem, így ma itthon maradtam.

Na, legyen valami jó is: a pulóver, amit Zsófinak augusztusban, a Faaker See-nél kezdtem el kötni, december 26-ra elkészült. Legnagyobb igyekezetemmel sem lettem vele készen Szentestére, de Zsófi kapott egy szép kis zöld lapot, amire a következőt írtam:
"Ez egy pulóver. Közönséges ember persze ezt nem látja, de TE (ugye) tudod, hogy ez tényleg az..." És tudta bizony, jutalmul pedig 2 napra rá kézhez is vehette, akarom mondani, bele is bújhatott. 20 év kihagyás után, laza 4,5 hónap alatt elkészítettem.



Ez olyannyira tetszett a testvéreinek, hogy ma vehettem egy újabb adag fonalat (hogy ezek milyen piszok drágák, hol vesznek mások?...), s kezdhetem el a következőt.

Maga a folyamat végtelenül megnyugtat, hiszen amennyire feszült, meg koncentrálást igénylő időnként a munkám, olyannyira megnyugtató, pihentető tevékenység esténként egyik sort kötni a másik után. Ritmikus. És a külföldi utakra is elvittem magammal, esténként (ha éppen nem volt vacsora), de főleg a reptereken, valami csodás volt elővenni. És azért mindeközben nyújtottam egy kis bámulnivaló látványosságot is, hiszen a sok laptopozó fontos ember között ott ültem és mint egy nagyanyó, kötögettem. Milánóban, Brüsszelben, Amszterdamban. Persze, az oldalamon nekem is ott volt a laptop, de én csak kötöttem és kötöttem. Eleinte még úgy vettem elő, hogy jaj, nagyon gáz, de aztán már feloldódtak a gátlásaim. (Olyannyira, hogy Párizs felé, amikor féltem, mert fura hangokat adott ki a gép, ZM azt mondta, vegyem csak elő a kötésem, meglátom, milyen jót fog tenni- akkor elő is vettem.)


És ma megvettem a vonatjegyemet is. Prágába kell mennem januárban, a vonatút izgalmas lehet, ráadásul sosem utaztam külföldre vonattal (milyen lehet az Orient expressz), így megnéztem, milyen lehetőségek vannak. Nem hiszitek el, a normál ár is csak 20.000 forint, de van néhány igen kedvező elővételes jegy, amiből még ma jutott nekem is, így írd és mondd, 10.320 forintért megyek. Hihetetlen. És a vicc, hogy eközben a szálloda, ahol foglaltak helyet, 182 Euro/nap! (Mennyit lehet kötni egy 7 órás út alatt?)

Na, ilyen vegyes élményeim vannak manapság.