A mai napi kívánságo

m, mert mindennapra jut,

ha beosztó vagyok, akkor csak egy, 

de ha elengedem magam, akkor óránként is fel tudok mutatni egy-egy jól lecsiszolt, sztárallűröktől mentes kívánságot, 

és akkor a mentességet nem élvezőkről még nem is szóltam, ilyenem is van, csak hát ki mondja meg, hol kezdődik a sztárallűr, ugye,

de mindegy is, maradjunk a  mai napinál,

ez egy csiszolt, víztiszta, karcmentes kívánság,

csupán annyi, 

hogy a wampon való részvétel ne okozzon ekkora válságot bennem,

legyen ez egy bevett szokás*,

felvettek, ott vagyok, kész,

ne kelljen megvívnom a harcaimat,

hogy én mégsem, dehogyis, ugyan és vajon,

csak egy gondolat legyen, 

ment' minden aggodalomtól és szorongástól,

én csak ezt szeretném ma,

és akkor ma nem habzsolom és halmozom őket,

ma beosztó leszek és megfontolt.

Ígérem.

*tegyük át a következő vasárnapra a bulit, wampra kell mennem aznap- mondjuk így

Aki ismer,

az tudja, nem a külcsínen van a hangsúly, a nadrág csak olyan képes beszéd, meg ilyesmi, inkább az, hogy hiába az én terem, én töltöm meg a blogom, az lesz, amit én szeretnék, mégis van egy kis hiányérzetem. Én azt már sokszor mondtam, hogy ez a mindig happy, mindig rózsaszín, mindig szép és rendes, az nem én vagyok, de ha eltérek a mainstream-től, akkor biztosan kapok egy fejbevágást, hogy ennek nem itt és nem így és miket írok, negatív hatásom van.  Ezért feszengek néha a gatyámban, s bár belepasszírozom magam ebbe a másnak valószínűleg remekül álló, általános elvárásnak megfelelő, köztiszteletnek örvendőbe, de mit tegyek, kicsordulok belőle, ne mondjam, kifolyok minden oldalon.

Valaki azt írta, hogy ha nem tetszik valami, akkor nem szól, hanem továbbmegy, miközben én kétségbeesetten áhítozom a visszajelzésekre, nem kizárólag a készített dolgokkal kapcsolatban. Milyen furcsa, hogy többen nálam kezdik a napjukat, s én nem is tudok róla... sosem leszek író, mert azt szeretném, ha minden olvasó mindig visszajelezne, agyrém.

Egy kicsit elmagányosodtam, azt hiszem, ebben a blogtérben, miközben egyre többen jönnek hozzám, én magam szívszorongva állok és varrok várok, ki értheti ezt.

Én Gedeon vagyok,

régóta tudom, csak éppen nem szeretem, hogy most akkor a gyapjú legyen harmatos, semmi más, aztán minden legyen harmatos, csak a gyapjú nem. Nyilván lehetne egyszerűbben is élni,  nem bizonyosságot keresni folyton-folyvást, hanem örülni a meglévőnek, bízni az elkövetkezendőben, elfogadni a megtörténtet, lehetne, tudom én.

Az pedig, hogy Gedeon ezzel a hozzáállással is győzedelmeskedhetett, az egy ráadás, egy bónusz, nem jutalom, hanem elhívás és predesztináció. És remény, legfőképpen remény, azt hiszem.

(aki mindezt össze tudja kötni azzal a ténnyel, hogy megvették az after eight táskámat a dawandán, az ismer engem)

Értelmetlen

Tegnap este, miután teljesítettem a feladataimat, de éppenséggel lett volna még, szóval a kettő közötti mezsgyén voltam, amikor nem bírtam már ezt a tervszerűséget, kötni támadt kedvem, nézegettem a fonalakat, lapozgattam a minták között, de nem jutottam dűlőre. Mert azonnal kellett volna, hát persze, de türelmetlen is voltam ahhoz, hogy válogassak, kitaláljam, mit is akarok. Sálat nem, kendőt nem, stólához vékony fonal kellene, de azt nem esett jól fognom, végül rábukkantam a legértelmetlenebb fonalra, mit valaha vettem. 

Színes, de értelmetlenül kerültek egymás mellé a színek, rózsaszín, sárga, bordó, mi tetszhetett meg benne, elképzelni sem tudom, azt sem, mi legyen belőle, én csak elkezdtem körbe-körbehorgolni, lesz belőle sapka, mondjuk. A színek váltakozása is értelmetlen, semmi átmenet, egyszercsak bordó jön, de nem is egyenletes az eloszlás, amikor már lemondtam róla, hogy a sárgán kívül más is lesz, akkor jött a pink, s akkor azt gondoltam, ez a fonal, olyan, mint én vagyok. Váratlanul, hipp-hopp vált, meglepetésszerűen, mikor nem várja senki, nem lehet vele tervezni, mihaszna is kicsit, de nem esne jól leírnom azt, hogy értelmetlen is.

Közben pedig, ahogy haladtam sorról sorra, engedett a feszültség, nem kell értelmesnek lennie mindennek,  pláne nem mindig és folyvást, meg racionálisnak és jól kiszámíthatónak, lehet, hogy semmire nem lesz jó ez a fonal, ki vesz fel ilyen sapkát, kérdem én, de egy estémre (vagy többre) éppen jó volt a színessége, elégedjünk meg ennyivel.

Menjetek... strandolni avagy a strand örök

Az még csak hagyján, hogy van főtt kukorica, meg fagyi és lángos, azzal az örök kérdéssel, hogy melyiket, de legalábbis milyen sorrendben, meg, hogy ott van a hűtőláda is, amelyet asszony pakol be, férj cipel le, de a törölközőt és/vagy takarót kérdés sem változott.
Legyen naptej, meg valami árnyékot adó sapka a fejre, könyv, újság, homokozójáték a gyereknek, kártya a felnőtteknek.

Mindig van vetkőzni nem merő egyik, de magáról a kelleténél több mindent ledobó másik véglet is. Persze, minden strandon van gátlástalan pufi és gátlásos bombanő, mint ahogyan tisztes őszes öregurak jelentős sörhassal, kizárólag gátlás nélkül.

Örök a magára lepedőt csavaró, s az alatt öltözni próbáló mutatványos is, de lehet számítani a lenge szélre, mely a megfelelő pillanatban, a megfelelő helyen lebbenti fel a textilt. Mindig van, aki ennek éppen tanúja is, persze.

Kisgyermekek strandon aludni nem nagyon akarnak, van ebből némi huzavona a szülőkkel, majd délután előbb nyafogó, később hisztiző, végül torkaszakadtából üvöltő csemete, ennek megfelelően frusztrált anyuka, strandonként legalább egy kijár.

Vannak lila szájú, vacogó gyerekek, akiket ki nem lehet a vízből parancsolni, meg a partról "azonnal gyere ki!" utasítást adó szülők, reményvesztett harc ez ősidők óta.

Létezik divat a felfújható állatseregben is, de örök a matrac, matraca mindenkinek van, megtámogatva esetleg pálmafával, banánnal, de matrac nélkül elindulni nem lehet, mindenre jó, vízben való lebegésre, hajózásra, vízi csatára, törölközőszárításra a parton, de délutáni szunyókálásra is, univerzális darab.
Hogy van pumpa, nincs pumpa, neked kellett hozni, nem raktad be, majd apa tüdőből, neki ez semmi, apa vörös fejjel, kidagadt erekkel, még jó, hogy a közelben a csapolt sör, mert megérdemli, ugye, örök jelenet.

És a csöpögtetett homokvár!, ki ne hagyjam, anélkül strand nem volt, nincs és nem is lesz, míg világ a világ.

Mondom, menjetek strandolni!

Más szemszög

Trianon mindenkinek azt jelenti, amit, nem szándékozom erről írni. A falravésés, graffiti, firkálás, rongálás azonban semmiféleképpen nem korrekt válasz a történelmi szituációra, nem gondolnám, hogy előbbre visz, ha és egyáltalán.


Az elmúlt években kétszer voltam Párizsban, ill. Versailles-ban. Barátaink Trianontól 3 percre laknak, s mivel a "Kastély Baráti Körének" tagjai, bennünket is megilletett olyan kedvezmény, mely nem forintban (euróban) mérhető, annál sokkal több, pl. a kastély olyan termeibe is eljutottunk, amelyekbe mások nem, és bemehettünk Trianon ominózus termeibe is.
Elmondás alapján tudjuk, hogy van egy kis zavar, hol is kell tüntetni, Kis-Trianon-nál avagy Nagy-Trianon-nál, ennél jóval szomorúbb azonban, hogy a tényleges helyet el kellett zárni, fent említettek miatt (lásd fent).

Csak falak, termek, asztalok. "Mint egy görög tragédiában, belül történt, mi megesett..." (Kányádi)

Felfedezés

Az aszalt paradicsom és a szilvalekvár közötti párhuzam (nem számítva azt a triviális, bár igaz megállapítást, hogy mily finom mindkettő) elgondolkodtató.

Egyik előkészítése sem igényel különösebb konyhai tevékenységben való jártasságot.
Nem kevés idő, sok hő, ellenben minimális emberi erőfeszítés szükségeltetik.
A több kiló nyers termék látványából levont következtetés alapján végzett fél délutánt igénybe vevő üvegmosás feleslegesnek bizonyul minden alkalommal, mert a végeredmény a kezdeti mennyiség felére töttyed/szottyad. És ez így a jó.
Télen képesek a nyári nap zamatát felidézni.
Bennük van a folytonosság tudata, meg az átörökítésé.

Hát tudod, ez a Nemes Nagy...

1979 őszén-telén Nemes Nagy Ágnes 4 hónapot tölthetett az Egyesült Államokban egy Writing Program keretén belül, s ezen időszak alatt naplót is írt. Nem különösebben érdekes, semmi izgalom, mégis nagyon jó volt olvasni. Én szeretem, ha nem szól semmiről, csak magáról az emberről (jé, a költő is ember, ugye, fázik a bélelelen kabátban).

Lesz majd róla hivatalos ismertető, meg ami kell, most csak néhány gondolatot emelek ki, ami engem megfogott. Mert lehet benne találni ezt-azt, csak türelem kell hozzá, meg talán figyelő lélek.
Pl.
Ezt írja: "Milyen sokat jelent az otthoni könyvtáram, Babits-esszéktől krimiig. Mindig van mit csinálnom. Az olvasás mint életforma. - Itt úgy érzem magam, mintha állandóan viszketnék és nem tudom megvakarni. Könyvhiány." Nem kell ehhez fűzni semmit.

Vagy: " Mintha kihalóban volna a beszélgetés szokása, amit én úgy képzelek el, hogy egyik is, másik is, mindenki mond valamit, s a mondókák egybekapcsolódnak, felszikráznak, egymást csiszolják, a közös érdeklődés erőterében. A beszélgetés egyfajta mű, amit csak közösen lehet létrehozni. " És itt most gondolhatunk a mára, de ő nem erről az állapotról ír, hanem arról, hogy egyesek beszélgetés leple alatt egész estét betöltő monológokat adnak elő, amely az emberi együttélés megtiprása, a másik semmibevétele, mindennemű udvariasság hiánya. Mégis... a beszélgetés lényege nem változott, de jó!

Látogatás a Met-ben, festett tájkép előtti gondolat: "Az erdei, kerti utak metafizikája. Ahogy kanyarodnak.... Az erdei ösvény mindig hajlik. Ha nem hajlik, nem is igazi ösvény. Miért hat rám úgy ez a kanyarodó ív, mint egy már-már szakrális élmény? Ha ezt meg tudnám fejteni, nagy lépéssel kerülnék közelebb az esztétikum fogalmához." Hű.

Arról meg nem is szólva, hogy miközben mi esetenként kínosan ügyelünk, szebben mondva: törekszünk nyelvünk értékeinek megőrzésére, stilisztikai megformáltságára, közben N.N.Á. olyan szavakat enged meg magának, amitől egy rendes magyartanár bicskája kifordulna a zsebéből, pl. állingálunk, leglelke. Elképzelem ezt a két szót a saját írásomban, mondjuk: "Nem kevés ideig állingáltam az előtérben, amíg a csoport leglelke előkerült." Aha.


Azt hiszem, sejtem, többek között mi a különbség N.N. Á. és köztem.

Blogbarátság

A történet ott kezdődik, hogy néhány hónapja elkezdtem blogot írni. Először arra gondoltam, hogy ez milyen jó, mert naplóként is működik és majd ha hosszú idő múlva vissza-visszaolvasom, akkor elcsodálkozom, mi minden járt a fejemben, mi aggasztott, mi okozott derültséget, mi keserített el az elmúlt időben. Nos, visszaolvasásra még nem került sor.
Viszont. És itt annyi mindenről kellene írni, persze, nem a csöpögős stílusban, hanem tisztán, egyszerűen és legfőképpen őszintén. Nem hittem a virtuális barátságokban, abban sem, hogy az internetnek van valamiféle közösségteremtő ereje, mindig arra gondoltam, hogy az keres és köt ilyen helyen és módon barátságot, akinek a való életben nem igazán van rá módja, lehetősége, kedve, ereje vagy éppen akármije. Mert ugye, itt mégis mások vagyunk, mint igaziból, megválogatjuk, amit leírunk, nem azonnal válaszolunk és fontolgatunk is, ellenben, ha szemtől szembe vagyok valakivel, esetleg az is kicsúszik egy erős felindulást generáló beszélgetés során, amit nem úgy, csak a körülmények, a szituáció, stb.

És persze, hogy magam is olyan blogokat olvasgatok, amelyek tartalma, a mögötte álló ember személyisége, érdeklődése vagy éppen családi viszonyai érdekesek a számomra. Tetszenek az írásai vagy amit éppen varr (köt/horgol/fest/hímez). Ahogy gondolkodik. Ahogy őszintén ír. Ahogy egyre jobban megismerem, a személyisége jegyei először olyanok, mint egy pullóver- zárt, kész, statikus. Aztán kiderül, hogy a pullóver sorokból áll, azok szemekből, ott a fonal és a készítőről még nem is beszéltem. Kiderül, hogy a pullóver meleg, puha, és nekem is igen jól áll(na), bár minimum méretbeli különbség van. És mégis.

Nos, erről szól nekem a blogbarátság. (És igen, láttam mások blogjában egy csomó szépséges díjat, nekem egy van, a legjobb.)

És ha most tovább kell adnom 8 embernek, akkor nem tehetem meg, hogy 8 embert tüntetek ki, hiszen éppen nem a számszerűség a lényeg. Mi legyen a szelektálás alapja? Hiszen kapták már meg olyanok, akiknek én is adnám, másrészről meg még mindig több, mint 8 olyan ember van, akinek adnám. Ötleteket várok, mi alapján válogasssak az oldalsávomban megjelenő listából.
Arról nem is beszélve, akitől én kaptam, Mammkától...