1717. bejegyzés, melyben megnyugszom

Kekszsütés közben komoly aggodalmam volt, hogy mintha kezdenék nyálasodni, aranyszínű ősz, hulló levelek, békésen játszadozó kutyus, szerelmes pillantások, ágyba hozott kávé, sütés, főzés, kuckó, legalábbis csipketerítős bejegyzések, de aztán míg ezen mélázgattam*, az egyik tepsi kekszet sikerült kicsit túlsütnöm, s akkor megnyugodtam, nincs még veszve minden.

*berzenkedtem

1716. bejegyzés, melyben az ősznek szaga, a keksznek pedig ideje van

És akkor a sok nyafogás után, hogy jön a  hideg, sőt, már itt is van, ma reggel ZM a kávé mellé kinyitotta az ablakot, csakúgy dőlt be az a rettenet hideg, mi meg a jó meleg ágyban reggelizgettünk és már kezdett sütni a nap és akkor beleszagoltam a levegőbe, de még csak ez sem igaz, hanem beleszállt az orromba az ősz illata, hogy nap, meg avar és nyirkos levegő és akkor arra gondoltam, mégiscsak jó ez a mi éghajlatunk, hogy vannak évszakaink. 

És akkor most gyűjtjük a diót, kosárszám esszük az almát és isszuk a teát és begyúrtam az első kekszet is, mert kekszet nyáron soha, ilyen merev vagyok, nekem ahhoz hideg kell, csípős levegő, akkor viszont magától. Citromos-kókuszos keksszel indítunk.

Csak ezt akartam mondani. Semmi érdekes.

1715. bejegyzés, melyben magamnak keresek igazolást

Ez a hét megint úgy tűnt tova,  hogy csak pislogni tudok, hogy hová?mikor?és hol voltam én közben? de azért ezt a kettőt most mutatom, mégiscsak valami. Mert szerelemről pihenésről szó sem volt.

 

1714. bejegyzés, melyben színészi karriert mulasztok el

Először nem akartam menni, aztán mégis, aztán Luca is akart és nem lett volna hely, ezért átadtam az enyémet, aztán hogy de menjek, mégis lett hely,  aztán akart Virág is, neki is átadtam a  (következő) helyem, aztán ő mégsem akart, tehát lett volna helyem, aztán meg akartam, végül meg nem is, szóval, így nem mentem el az etyeki filmgyárba/filmstúdióba/filmparkba,  így esélyem nincs rá, hoyg a többiek közül engem azonnal kiszúrva *próbafelvételre hívjanak, Brad Pitt tekintetét sem fogom elkapni soha, megérdemlem, ha ily könnyen mondok le a karrierről, de meg ám.

A művész, aki a Korda Stúdió emblémáját rajzolta (már másodszor nem tudom ebben a rövid bejegyzésben az adekvát szót), meg a palántája viszont csatlakozott a meghívókhoz, én pedig varrok végre.

És ez így van nagyon jól.

* mióta keresünk egy ilyen lestrapált, nyúzott, elhízott, karikás szemű 40-est, ez ma már olyan ritka, minden negyvenes harmincnak néz ki, végre egy eredeti negyvenes!

1713. bejegyzés, melyben nem érzékelem a határaimat

Az, hogy valami szép*, az nekem bőven elég, nem számít sem az, hogy nem tudok  igazán és rendesen kötni sem, hogy nincs időm aludni sem, meg levegőt venni sem, meg takarítani sem, meg semmi sem nem, esküszöm, átfutott a fejemen a jelentkezés. Azt hiszem, így szoktam minden dolgomat tenni.

És akkor ez sokatmondó. Csak most nem érek rá gondolkodni (sem).

*mármint gyönyörű

Rudolf

Már idekacsintgat.

No spoiler - kettő is

A múltkor azt írták nekem a FB-on, hogy mindig elolvassák a némiképp szubjektív és gyakorlatilag semmitmondó könyvajánlóimat, mármint a jelzőket én tettem hozzá, ők csak elolvassák és örömködnek, meg olvasnak ajánlott könyveket és akkor ennek mennyire megörültem, hát nem is hagyom abba, pedig tudom, hogy nem egy rendes ajánló, hanem csak benyomás, de még abból sem az igazi, hát ez van.

Szóval, a Boltosmesék az olyan, hogy csillagos ötöst kapott tőlem és bár el lehet olvasni egy óra/este alatt, de minek, jobban esik vissza és visszatérni, mazsolázni a boltok között, kicsit gyereknek lenni, meg egy kicsit már nagyon okos felnőttnek is lenni, de legalábbis azt hinni, hogy értem én az egész világot.

És akkor az egyik kedvencem:

TÉRKÉPEK BOLTJA

A Térképek Boltjába bemegy a vevő, elmondja az élete történetét, a boltos meghallgatja, elővesz egy térképet, kitűz rá egy kicsi  zászlót, és azt mondja: 

- Tessék. Ide sodorta magát az élet.

Az Ulickaja könyv pedig  remek jó megint, szeretem Ulickaját, nem tudom másképpen mondani. Semmi kirívó, semmi különleges, semmi hirtelen és váratlan, szimplán az élet örömökkel , bánattal, jaj, ez nekem való. Persze, megint úgy jártam, hogy ez az irdatlan sok személy, hogy ki kinek a kicsodája, lapozgattam előre, mert most van családfa is, enélkül elvesztem volna, jelzem, egy kicsit ezzel is, mert váratlanul még beceneveken is szólítják egymást, de amikor a 100. oldal körül úgy döntöttem, hoyg nem az a lényeg, ki kinek milyen rokona, hanem, hogy az életük, az a valami, akkor egyszercsak megvilágosodtam és összeállt a kép. Nagyon szeretem a stílusát, ahoyg formálja a mondatokat, ahogy szövi a történetek szövetét, szeretem.

És azt még el kell mondanom, hogy a múltkor hallottam a rádióban egy vele készített rövid interjút, és bár semmi érdekeset nem kérdeztek tőle, ám én csak hallgattam a hangját, féltem, hoyg valami nagyon vékony és modoros lesz, de ehelyett jó kis agyoncigarettázott oroszos volt és akkor az megnyugvással töltött el. .

És akkor tőle is:

"Élete alkonyán olyan dolgok tárultak fel előtte, amelyek korábban eszébe sem jutottak: hoyg szavakkal a gondolatok nem adhatók át teljesen, legfeljebb csak többé-kevésbé megközelítőleg, hogy a gondolat és a szó között van bizonyos rés vagy repedés, ami csak a tudta megfeszített munkájával tapasztható be, ez viszont a nyelv korlátozott lehetőségeinek kiegészítése."

1710. bejegyzés, melyben bemutatom a segéderőt

Van énnékem segítségem, hogyne lenne. Megnézte, szigorú minőségellenőrzési politikánk pontjait figyelembevéve mindent megvizsgált, majd azt mondta,oké, mama, ügyes voltál, ez mehet.

Hogy mi történik mindazzal, ami nem megy át ezen a szigorú rostán, azt az előtérben lévő, szerinte vacak papucsom érzékelteti, itt azonban adódtak viták eltérő felfogásunkból adódóan. Véleményem (és emlékeim) szerint a kialakult állapot az alapos szemlélés után következett be.

1709. bejegyzés, melyben javítok

Tehát a kettővel alatti bejegyzésben készült fotók Párizsból valók, kivéve az utolsót, amelyen az itthoni boulangérie-ből való sütemények üldögélnek.

Volt nekem világos menetem, csak nem jött át.

És még mondom, hogy ma reggel egy olvasóm, az Orsi, kipróbálta a Bocadillo-t és elújságolta, hogy tényleg. remek. Mondom én!

Sajnos,

egyre nehezebben pihenem ki magam, amihez hozzájárulhat az a tény is, hogy nem pihenek.

1707. bejegyzés, melyben dőzsölök

Az, kérem, úgy volt, hogy a múltkor akartam írni egy bejegyzést, hogy ilyenkor szoktunk Párizsba menni*, csak ezt nagyon félreérthetőnek éreztem, holott éppen az lett volna a lényeg, hogy most azonban nem, sőt, a közeljövőben sem, de még az is lehet, hogy egyáltalán nem, bár ezt az opciót nem kedvelem. És arról is akartam már írni, hogy milyen kedvenc helyeim vannak nekem Párizsban a fővárosban, az egyik például a Bocadillo az Astoriánál, ami nekem egy falat Párizs, mert mindig ilyen helyeken reggeliztünk/ebédeltünk, ráadásul tök nagy a szendvics és úgy, ahogy én szeretem, hogy sajt és szőlő, finom a kávé és a narancslé mindig friss, van wifi és lehet olvasgatni hosszan, meg  csak úgy nézni a járókelőket, de akár bambulni is, senki nem szól rám. És az jó.

És a másik, a friss élmény, a table! boulangérie a Mammut mellett, ami meg pont olyan, mint bármelyik francia pékség, hogy pékség is, de cukrászda is, meg egy kicsit kávézó is, hogy minden egyes sütemény egy remekmű és finom és van benne anyag,nem felfújt lufi, hanem tömör gyönyör kívül és belül . És ez is milyen jó már, hogy van ilyenünk is, nem állítom, hogy én mindennap, még ha bent laknék, akkor sem, de azért ilyenkor, amikor fáj a szívem sok dolog miatt és -ért, akkor ezt én kiutalom magamnak. 

(nem veszek elő több fotót az archívumból, ígérem, csak jelzem még, hoyg az alsó fotót kirakaton keresztül fényképeztem,olyan rendes nyálcsorgatós fénykép ez)

És azt is el szeretném mondani, hogy vasárnap a wampon, a büfében a nem kevés pénzért adott, egyébként finom ebédhez nekem kellett egy kis ErősPista, mert én azt szeretem, ha ég a szám és lángol a torkom, ezért a kasszánál kitett kis üvegből vételeztem az ebédemre, amiért felszámoltak nekem 30 forintot és ezen én nagyon megsértődtem, hogy micsoda kalmárszellem ez, most pedig a kis boulangérie-ben helyre kis dobozkába kaptam a két süteményemet O, azaz nulla forintért, és akkor ilyenkor szeretem azt gondolni, hogy na ugye, hoyg lehet így is, kedves polgártársak.

 

Egyébként meg az van, hogy bár az itthon tartózkodó gyermeknek adtam a süteményből, meg félretettem a majd érkező férjnek is, csak közben meg eszembe jutott, hogy neki vettem Giotto-t is, így haraptam még egyet és most már csak mutatóban van, de mint tudjuk, a jóból kevés is elég. Ez pedig meglehetős.

Még idebiggyesztem, hogy Habsburg tányérra tettem a süteményt*, nálunk ilyenek vannak, Habsburg tányér,  nem vicc, szeretnék megfelelni a címben jelzett állapotnak, mármint hogy dőzsölök, ki kell élvezni a jót, mert ennek mostanában nem lészen folytatása, tehát hogy zárjam íz ívet, se Párizs, se Habsburg, se boulangérie.

* ilyen gyönyörű őszi időkben

** nem merem lesütizni, na

Kellene ide

egy frappáns bejegyzés, de engem legyűrtek az elemek, a hideg, a talpfájásra, a fejfájásra, a kifárasztásra törekvő elemek.Nyertek.

Vasárnapi vers

Bulat Okudzsava: Asztali lámpák

Arszenyij Tarkovszkijnak

De imádom az asztali lámpát,
ha megőrzik a régi korok.
A jelenben is megveti lábát
könyvespolcok erős menedékén,
ha hogy zászlaink árnya lobog,
de alattuk huszári parádén
ügető lovasok - ez a fátum:
születés s a halál kavarog.

De imádom az alkonyi ernyőt,
ama sok elegáns figurát,
a sok délceg urat meg a delnőt,
alakok idegenszívű pózát,
ahogy árnyakon, éveken át
ideáljaimat idehozzák,
mire könnyeim végre beisszák
daliás koraink sugarát.

De kioltja az asztali lámpát,
ha a pirkadat árja megint
tovasöpri a hajdani drámát
meg a lírai létet - a holnap.
Papírhalmokat egybelegyint,
melyeket precízen teleírónak
s közönyével a köznapi szónak
jeleikkel hideg kezeink.

De ha fénybe borítja az ernyő
a reményt, a dühöt - az a jó.
Ez az alkonyi lágy, puha felhő,
e mosolyszavú égi ajándék.
Hiszen ennyi a földi való:
ha nem áldozod erre, mi van még:
diadalt meg a könnyet -
a szándék csak az éjféli illúzió.