Alma, meg a fája

Mi már az általános iskola után is azt szerettük volna, hogy a Középső a KisKépzőben tanuljon tovább, de ő ellenállt, mi meg nem erőszakoskodtunk, talán azt kellett volna. Most télen megint előjött a pályaválasztás kérdése, újból felvetettük (tkp. a köztes 4 év alatt végig), újból nem. Mert ő ugyan nem fog kockákat rajzolni, ezzel az egész kockológiával ki lehet kergetni a világból, amit én értek, csak hát vannak kötelező és nem-szeretem dolgok is. Karácsony előtt viccesen megjegyezte, hogy papa annak örülne a legjobban, ha a fa alatt lenne egy általa rajzolt hokedli. :o))

Aztán csak rajzolt, rajzolt, baráti unszolásra feltöltötte a képeit a netre, s egyszercsak megkérdezték tőle, nem lenne-e kedve kiállítani. Egy kávéházban, a fővárosban. (Még tart.)
Aztán egyszercsak felhívta valaki, hogy neki annyira tetszik egy képe, nem lehetne-e megvenni.
Aztán megkérdezte, nem rajzol-e megrendelésre.
És nem lenne-e kedve máshol is kiállítani.
Majd jött még egy érdeklődő telefon.

Közben pedig azt nyilatkozta, hogy amennyiben nem veszik fel a megjelölt, tehetségének egy másik megnyilvánulási formájának megfelelő egyetemre, akkor egy év múlva talán megpróbálja a Képzőt. (Mi meg akkor most minek is szurkoljunk, ugye.)

Nagyon szeretett volna munkát vállalni a nyári időszakra, de sehogy nem akart összejönni a dolog, borítékolhatott volna, amit el is vállalt volna, de a költségeket levonva alig keresett volna valamit. A rajzaival viszont keresett magának egy kis pénzt, hozzáteszem, hogy a "kis pénz" kifejezés nem is állja meg a helyét, ha azt nézem, hogy egy rajzáért négyszer annyit kapott, mint én egy táskáért. :o)))

Szó se róla, van neki egy sajátos stílusa, amelyben nem az az érdekes, hogy nekem tetszik-e vagy sem, hanem az, hogy kialakult egy teljesen rá jellemző kifejezési forma, ami pedig mindig pozitív, pláne, ha valaki még csupán 18 éves. ZM mindig azt mondja, hogy ez belülről jön, mert olyan dolgokat is tud, amelyeket senkitől nem tanult, olyan trükkök, technikák, amelyeket ő (ZM) máshol tanítani szokott, Lucának meg csak úgy jön.

Aki ezek után esetleg kiváncsi, az klikkeljen ide. Figyelem: erős idegzetűeknek! Bár azt is hozzáteszem: nem a téma, a technika fontos.

A korral jár(hat)

Világéletemben úgy gondoltam, én keresztszemeset soha. Sem teljes aktivitással, sem pótcselekvésként, semmilyen formában. Sem napközben, sem este. Sem nagyot, sem kicsit.
Valószínűleg az is szerepet játszhatott benne, hogy nem láttam ízléses kész művet, mindig az általam imádott Ausztria vidéki házai konyhájában látott teljes garnitúra alapján hoztam döntést, amikor is a háziasszony a teljes konyhát beborította a színében, mintájában nagy gondossággal összehangolt keresztszemessel. A párnahuzattól kezdve a kéztörlőn át (ki törli bele a kezét?) a tányéralátétig. A csúcsot viszont mindig is a lámpaernyő vitte el.

És akkor most azon kapom magam, hogy levendulatasakokat hímzek, én. Válogatom a színeket, számolom a szálakat, keresem a tompa tűket. Nem, még nem vágok neki semminek, ami nagyobb, mint 5 cm, legfőképp azért, mert nincs az a betű a tasakon, amit ne lennék képes elszámolni, mindig hosszabb/rövidebb/szélesebb/keskenyebb az a nyamvadék, és akkor még a betűk szára köré tekeredik a levendula is. Legalább 3 szín, de inkább 4, ami viszont azt jelenti, hogy a kész betű hátoldalán összegubancolódott szálak tekintetében esélyes vagyok valami hangzatos díjra. Minden alkalommal megfogadom, hogy most aztán végre egy h-i-b-á-t-l-a-n-t készítek, szerintem még a nyelvem is kidugom nagy igyekezetemben. És nem. Valamit elszámolok, pedig arról még nem is beszéltem, hogy a jóízlés határát súroló nagyságú lyukakat próbálom fonallal betömni, tehát semmiféle finom kelme, jó kis keményített szövet, majdhogynem kongré. :o)
Persze, naponta jön biztatás, hogy ez csak a kezdet, de ezen most aztán olyan gyakorlatra teszek szert, hogy megállítani sem lehet majd, én viszont nem tudom. Hatalmas lelkesedéssel kezdek neki, a végén pedig hatalmas öniróniával beismerem, hogy ezt talán nem lendületből kellene. De akkor hogyan?

És akkor azt még nem is mondtam, hogy próbáltam én elméletet keresni, de amikor az egy bekezdésre jutó ismeretlen szavak száma meghaladta a tűrőképességemet, akkor azért elbizonytalanodtam. Most mondja meg valaki, lesz ebből valami vagy adjam fel, maradjak a kaptafámnál..?
Egyébként pedig mi jöhet még, vénkoromra? :o)

Könyvajánló

Már majdnem elfelejtettem, hogy Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony c. könyvének (legyünk nagyvonalúak) recenziója itt olvasható. Mivel én írtam, olyan is. A "tuti" szó továbbra sem szerepel benne, ellenben az "ajánlom" már kijött a számból. Akarom mondani, tollamból. :o)))))

Csak úgy

Olvastam én már mindent a Stahl-ról, kapott hideget és meleget. Sem védeni, sem bántani nem szándékom, vegyes a véleményem, bár az tény, hogy mikor végre a fél ország után én is megismertem Nigella-t, akkor csökkent a lelkesedésem a magyar változat iránt. És én sem szeretem, hogy belelóg a pulcsija az aktuális kajába, meg nagyon azt sem, amikor a maradékok felhasználása címén előveszi a fél kiló lazacot/kaviárt a hűtőből, de a legkevésbé talán az tetszik, hogy miközben az otthoni főzésre buzdít mindenkit, mondván, nem olyan nagy kunszt (így, magyarosan) összedobni egy tál ételt, szóval emellett az ételei egy ebédkiszállításal foglalkozó cégnél kaphatóak. Kissé ellentmondás, és ezt még csak nem is én, hanem a Középső jegyezte meg.

A legkevésbé talán a már sokak által megítélt legújabb magazinja tetszik, nem azért, mert sokallom a gasztro-piacon való felbukkanását, de még csak nem is a benne szereplő ételek miatt, hanem a "kedvenc városom" (vagy valami hasonló) címszó alatt futó ajánlat feküdte meg a gyomrom - hogy stílusos legyek. Mert az rendben van, hogy ajánl bisztrót, meg kávéházat is, és nyilván a Louvre se maradhat ki annak, aki Párizsban jár, de az, hogy ebben a hatalmas múzeumban kizárólag azt a szerencsétlen Mona Lisát ajánlja- nálam ez volt a határ. A fél világ műkincse itt összpontosul, erre pont azt emeli ki, amit igazából szinte csak a japán turisták látogatnak, ők azonban tömegével. Azt nem mondja el, hogy Mona Lisa egy elé helyezett üveg mögött van, arról sem szól, hogy Mona Lisa elé kötelet feszítettek ki jó 5 méteres távolságra - vagyis Mona Lisából gyakorlatilag alig lehet látni valamit. Ha mégis lehetne, annak megakadályozásáról a folyamatosan előtte tolongó, fényképezkedő japánok gondoskodnak. És nem szól arról sem, hogy mi minden van még ebben a múzeumban, ha esetleg nem férünk Mona Lisa elé, uram bocsá", nem érdekel minket.
És a Café Flor nemcsak Sartre-ról híres, nemcsak az ő kedvenc helye volt, hanem hazánk szülöttjéé is. Már elnézést.


Viszont a citromkrémje remek, sokadszorra is. :o)


És akkor mindennemű logikai átvezetés nélkül: Mikasz Pupkusz, a nagy vadász. :o)
A névadás nem a családunk erőssége, bár az talán helytállóbb megállapítás, hogy a megegyezés megy nehézkesen. Variációk ugyanazon kismacsekre: Félix (mesefigura), Boci (foltos a hasán, lábán, orrán, mindenhol), Mirr-Murr (miért is ne). Egyébként meg Cicus. Csak így, egyszerűen. De azért a felhajtás kell. :o)

Idődimenzió

(Kifejezetten nem kedvelem Dalit, de az idő kezelésével, múlásával kapcsolatban mindig az ő óra-korszakának képei jutnak eszembe.)

Egészen hihetetlenül gyorsan telnek a napok, gyakorlatilag a tervek megszületésének pillanatában tudom, hogy nem lehet végrehajtani őket a kiszabott idő alatt, mégis. Mégis telezsúfolom a napokat, mert a dolgoknak meg kell lennie, rendes asszony nem tétlenkedik, ugye.

Mondom:
1. varrni kell, ma konkrétan kettő táskát és akkor még csak a restanciámmal leszek készen
2. befőzés startol, ma jön a ribizli és vagy 30 kg sárgabarack - éljen a nyár!
3. vasalás (mindig ez kerül a sor végére)
4. ablakmosás - :o(
5. barátnőzés, azért az kell...
6. rendrakás, szelektálás (úgy nagyjából az egész házban)

És akkor még nem beszéltünk a főzésről, a férjről, az ebadtákról, az olvasásról, a kertről, a kutyáról, a cicusról.
Beosztani: nemcsak a pénzt, hanem az időt, az energiánkat - ezt kellene valahogy megtanulni. Végre, 41 felé. :o))))