Ahhoz, hogy biztosra menjek, senki másnak ne jutott még eszébe az én ötletem, vagy, hogy nem másolni akarok, végig kellene lapoznom Meskát, Etsyt, blogokat, mindent, de még akkor sem kellene megnyugodnom, mert lehet, hogy kihagytam valakit, valamit. Na, ezt én nem vállalom.
Én is felhasználtam már mások ötletét, volt, amikor lemásoltam (jelzem, az eredeti szebb volt, mint az enyém), de előtte megkérdeztem a tulajt, megtehetem-e. És kiraktam linknek a címét. Tehát, ha tudom, hogy nem az én ötletem, akkor ez lehet megoldás. Ja, és ha ezt közölni is akarom mással...
Mákgubó lekerült a blogomról (helyette Hugh Laurie. érdekes csere), de nem önszántamból, én szerettem volna, ha továbbmegyünk a gazdasági siker kontra alkotás feltételezett harcáról, ellentmondásosságáról, de főleg együttműködéséről írt tananyagban. Hogy ez most sértődésből történt vagy sem- én nem tudom, de az biztos, hogy én is kiakadtam volna az ő helyében, más dolog, hogy nem értem, miért a blog beszüntetése tűnt a helyes reakciónak. Egyébként meg hogyan lesz így nekem üzletem, meg fényes karrierem?
Amikor régen egy üzletben árulták a dolgaimat, az egy sarokkal távolabb lévő méteráru-bolt tulajdonosa rendszeresen megjelent ott, körbenézett, majd szó nélkül távozott. A fejében lévő fényképezőgép viszont kattoghatott rendesen, mert nem sokkal később kisértetiesen hasonló cuccok jelentek meg nála is, kiegészítve a bolt kínálatát. Amikor ezt megtudtam, gondoltam, majd átmegyek és jól megmondom neki a magamét, hogy hová menjen és mit csináljon. Mégsem tettem. És nem azért, mert nem voltam biztos az igazamban, hanem gyávaságból. Mert mit mondjak neki? És én bizonygassam az igazam? Majd jól kiröhög. Különben is, aki ilyen közelségben nem átall másolni, annak nem nagyon lehetnek erkölcsi skrupulusai- akkor meg úgyis alulmaradok. A tett előtti meghátrálás tökéletes esete.
Nem is olyan régen én is felfedeztem egy olyan táskát, ami hasonlít egy általam varrthoz. Meg is lepődtem, most akkor mi is a teendő? Szóljak neki? Ne szóljak? Jó kérdés... Színben, ötletben igen-igen hasonlít az enyémhez, amely viszont az én ötletem teljesen.... Mindehhez úgy vettem ki a blogból, hogy eladásra varr a hölgy. Szerintetek?
Témaindítás: Zsuzsinál már jeleztem, hogy arra aztán már végképp nincs időm, energiám, hogy még az erkölcsi tisztaság- üzleti élet- másolás fórumot is olvassam, pláne, hogy hozzászóljak magvas gondolataimmal. :o) Remélem, a morál nem az olvasása alatt fejlődik ki bennem/egyáltalán születik meg, vitázni erről én már ugyan nem akarok. De majd néha belepillantok...
Végül: egyszer valaki azt mondta nekem, hogy csak a nagyokat másolják, a középszerűeket nem. Még nem gondolnám, hogy nagy vagyok, de már (ugye). És vígasznak sem annyira jön be.
Talán ennyi. Vasárnap reggeli emésztenivaló. :o))
Akkor táska kell neki, pláne, ha Vietnamba utazik. Olyan messzire, hogy nem tudom elképzelni, hol is van ez az ország. Mert láttam én a térképen, persze, de valahogy az én európai léptékben gondolkodó fejembe már nem fér bele. Mondhatnám, lemegy a térképről. Nem tudom elképzelni, milyen is az, ha az ember Frankfurtból még x óra repülés után egyszer csak leszáll egy olyan országba, amelyről nekem még mindig az "EL a kezeket Vietnamtól!" feliratú táblák, s a hozzá kapcsolódó viharos események jutnak eszembe. Pedig és állítólag.
Mindenféleképpen kellett neki egy olyan táska, ami nem a kis csitti-fitti, ügyfélhez menős fekete, hanem annál sportosabb, de azért nőies is - egyszerre. És ha lehet, hát adja vissza (már most) a hangulatot, azt a hangulatot, amit én Vietnamhoz társítok. Szerintem szép zöld színek lesznek, meg kékek, és a vad, buja növényzet is minden színben fog pompázni.
A táska akkora, hogy belefér minden, ami egy turistának kell(het): fényképezőgép, egy palack innivaló, egy könyv. Azt azért remélem, hogy nem dobják le a dzsungelbe, mert mindezek a túléléshez kevésnek bizonyulnának. Bár Orsi ott is feltalálná magát. :o)
