Pénteken felköszöntöttük a Középsőt.
Az ő születése viszonylag a társadalmilag elvárt formáknak megfelelően történt, én éreztem, hogy ebből ma gyerek lesz, jeleztük az orvosnak, de még nem mentem be szülni, hanem nem tudom, miket csináltam, az orvos szerint biztosan kivasaltam mindent, mert nem nagyon van más magyarázat arra, hogy ő 3 órán át várta az érkezésünket. Én ezt tagadtam, nem létezik, hoyg vasaltam volna. Főzni, azt inkább.
Mindenesetre én szépen, illedelmesen szültem, miközben Zé hazarohant a Legnagyobbhoz, közben zaklatta a nővéreket (mármint telefonon, ő úgy is tud) és amikor egyszer nem vették fel, akkor éles logikájával kikövetkeztette, hogy esemény van és berohant hozzám.* Sajnos, a kaput bezárták és az én férjem, aki az első gyereknél még nem hozta az elvárt formát, magyarul elaludt, igen, el, későn rohant be, szóval, itt érezte, hoyg javítani kell a renoméján és felmászott a kapura, ahonnan végül egy nővér szedte le. Addigra Luca megszületett.
És ezt ünnepeltük.
Na jó, a harmadiknál sem sikerült jelen lennie, de erről meg megint nem ő tehetett, mert a Legkisebbet meg már rettentően túlhordtam és úgy volt, hogy reggel megindítják a szülést, de mégsem, de mégis, lényeg, hoyg mire reggel berohant (mert rohanni mindig rohant, csak sosem ért oda), pironkodva vallottam be, hogy én már megint kijátszottam őt, a csomagot a gyerekosztályon keresse.
* dehogy hagyta magára Zsófit, neki nagyapa aznap este századszorra is elmesélte a Fehérlófiát
