Ez most

csak azért fontos, hogy egyszer majd rácsodálkozzam, ilyen is lehet az ég, ki tudja, lehet, hogy soha többet nem lesz ilyen. Sőt, ilyen biztosan nem lesz, az egy másik nap, másik égbolt, másik kép lesz.És én is más leszek.

Egyszer majd

 arra is fényt derítünk, miért szeretek/szeretnék én vízszintesen teregetni.

ZM

elvitt engem az állatkertbe két héttel ezelőtt, mert arra vágytam, én most elviszem őt Budapest Bárra, mert  izé... arra vágyom.

Néhány

patchwork újság felkerült ide, karácsonyiak is, mert én ilyen naprakész vagyok. :o)

Még nagyobb

Nem is tudom, talán még a gyerekek is beleférnek, egy biztosan, jut mellé ez-az, mindent lehet kérni, kisebbet, nagyobbat, csak a vállatok bírja!

Az viszont

igaz, hogy most a monotonitást nem bírom, swallowtail-t például nem akarok többet kötni, nem bírok átvergődni ezen a tizennégy ismétlésen, három sort ismétlek végtelenített sorokon keresztül, alig  várom a nuppokat, óh, a nuppok birodalma, az ismeretlen területen bolyongás, a kihívás kora, akkor lesz végre miért mérgelődnöm, kinyílhatnak a csapok, felszínre törhetnek az elfojtott indulatok, mondom, most nem bírom a monotonitást, ezt írjuk az előző poszt" mentségére.

 

" nem a könyv, csak a poszt mentségére

Mégiscsak

bennem van a hiba, ha sikítozni támad kedvem, mikor másnál ezt olvasom a szerintem baromi unalmas könyvről,

gyönyörű könyv ez, fantasztikus hangulattal, olyan atmoszférával, ami magába húz, és sokáig nem ereszt, nem tudom, mi a bajom, talán még javítható vagy ne is reménykedjek? Olvasta valaki?

Ezt a mintát

(ami nem is minta, de minek nevezzem) rendszeresen alkalmazom neszesszereknél:

 de volt már iPad tokon is:

 

aztán arra gondoltam, táskáknál miért is ne lehetne?

Lehet. Szerintem legalábbis. Nekem azért tetszik, mert visszafogott,nem harsány, nem rikító, csendes és elegáns. Amilyen én is szeretnék lenni.

Szerintetek?

Jól van hát, rendben,

 akkor ma képek nélkül maradunk, nem akar engem a Picasa.

A lecsóról

meg annyit tudok mondani, hogy én a legyen-minden-másnap-lecsó típus vagyok (lennék) és hogy egyesek (nevezzük rossznyelveknek őket) szerint az én lecsóm edzés a pokol tüzére, de ezt több tányér után  jelentik csak ki, mert egyébként a sok edzés hívei.

A megrendelő,

aki átküldte a briefet a storyboard-hoz, avatarról beszélt, s én hiába bizonygattam a grafikusomnak, hogy az pedig az isteni természetű eszme földi megtestesülése, nem hitt  nekem, végül egy rövid brainstorming során kiderült, hogy csupán a nevek mellett megjelenő kis képecskékről van szó.

Hová süllyed a világ, ha kiderül, hogy akár én is avatar vagyok/lehetek.

Ez a táska

félig készen" hevert itt már egy ideje, rendrakás közben vettem észre, hogy kiszabva, füllel, kézzel megtűzve várakozik, tűrhetetlen állapot, de igazából csak arról van szó, hogy féltem, hogy az odakészített bélést másra használom fel, akkor aztán kezdhetem elölről a keresést.

"ugye, ugye, a választás, hogy félig már készen volt vagy csak félig volt készen

Kértem, hogy

töröljék ki a blogomat a Top 10-ből, meguntam a kondérba visszahúzós magyar virtust, te jó ég, ilyenek vagyunk lennénk, ne kelljen nekem ebben részt vennem, hárman is visszaléptünk, ennyi volt, vége van.

Ha várok valamit

egy könyvtől, akkor már eleve feltételeket szabok, nem pusztán élvezni akarom a könyvet, hanem azt akarom kapni, amire én vágyom, ez mekkora marhaság.

Pedig így jártam a Frances Mayes könyvvel, minden könyvét szerettem, minden könyvét számtalanszor elolvastam, nyilvánvaló volt, hogy ez is remek lesz és szeretni fogom. Mégis azt kell mondjam, az utolsó két fejezet tetszett csak igazán, nem értettem a koncepciót, többek között azt sem, miért kellett egy egész fejezetet festménymagyarázatnak szentelni, ezen hergeltem is magam rendesen. Értem én, hogy Piero della Francesca és Luca Signorelli, értem én, hogy quattrocento, persze, de a festmény látványa nélkül beszélni a festményről (hosszan), az nekem értelmetlen, nem tagadom. 

Valahogy nem éreztem a könyv ritmusát, mindenáron azt akartam kapni, amit az előzőektől, ez azonban nem sikerült, néha, egy féloldal erejéig már azt hittem, megvan az elveszett lánc, bele lehet kapaszkodni, de aztán megint csak eltűnt, megint nem találtam, s mondom, az utolsó két fejezetben, ott bukkantam rá.

Nem állítom, hogy a könyv hibája, de ez nekem kevésbé tetszett, ez van.

A könyv borítója pedig, hát az botrányos, ha sorozatnak tekintjük F.M.eddigi könyveit, márpedig erre a borítók ráerősítenek, akkor miért nem lehetett a háromszor már remekül eltalált sorozatot folytatni, ez a nagyon színes, nagyon élénk... ez nagyon sok.

Ha esetleg

valaki azt gondolná, hogy nálunk sajtból cseresznyéből van a hold, hogy a kerítésünk is kolbászból cseresznyéből van, hogy a csapból is cseresznye folyik, az nem sokat téved.

Szükségem lenne

új, modern varróeszközökre, melyek azért praktikusak, mert többfunkciósak, hiszen fényképezéshez is kitűnőek, konkrétan iPad kellene, nem lehet így tokokat varrni, kizárólag méret alapján, nem célszerű, egyszerűen nem célszerű, most hogy néz ki, hogy a könyvemmel illusztrálom a tokot.

De nem érti. Nem akarja érteni.

Egy

ilyen rosszul startoló, s imigyen folytatódó, ámde jól végződő nap után, lábaimban ólommal, fejemben fájással, kezemben tétlenséggel, lelkemben ürességgel, nehéz nekem elhinnem, hogy lesz még erő a tagjaimban, víz a szöveteimben, s számban szó.

Vasárnapi vers

Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bízol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és múltja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent -
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.