Hosszú évek óta nézegetem a zölddióval kapcsolatos recepteket, végül azonban az elhatározás nem esett egybe a rekord dióterméssel, de olyannyira nem, hogy 3 helyről szedtem össze 20 (= húsz) szemet, melyek 14 álltak a hideg vízben, naponta 2-szer cseréltem rajtuk a vizet, majd 3-szor főztem fel a receptnek megfelelően, hogy pontosan 1 (= egy) üveget állíthassak be a kamrába, szerintem ez rekordkísérlet. Ha már a diótermés nem az.
A két hetes áztatókúra alatt nem volt olyan vízcsere, hoyg ne gondoltam volna, hogy ez tuti megromlott, ennek biztosan nem így kellene lennie, ugyanis minden cserénél a fogorvos várószobájában éreztem magam, volt egy kis bukéja, na, de aztán Eszter megnyugtatott, hogy ennek így kell lennie.
Maga a zölddió mint befőtt finom, s bár ájulatba nem estem tőle, nem félek, hogy rajtunk marad, azonban a szirup... úgy reménykedtem, hoyg a háznál lévő férfinak majd nem ízlik, s akkor a disznósajt mellé még egy gasztronómiai vitapont akad, ám mindhiába, ízlik neki. Nagyon. Sajnos, nagyon.
Rácsorgatjuk vaníliafagylaltra, az eléggé rendben van, de én már olyat is csináltam, hogy házitejfölre öntöttem, ez valószínűleg a kulináris mélypont, de vállalom.
A diókat (azt a 20 szemet) egyébként kettévágtam áztatás előtt, legalább nézzen ki többnek, ha nem is az, ez speciel tök felesleges volt, mert a háromszori felfőzés közben ezek olyan szépen összetöpörödtek, hogy mit mondjak, nem okoz gondot a szájba gyömöszölésük. Viszont olyan érdekes volt, hogy ugyanazon dió hányféle színben bírt pompázni, ezért mégiscsak megérte.
És a szirup.....!
(hűtőben tartjuk, hogy kéznél legyen, ha esetleg azonnal
kell, ugye. én nagyon bírom a pára lecsapódását a fényképen, direkt nem
törölgettem le fényesre)
(az üveg kamrába cipeléséhez nem kellett segítséget kérnem)