2012. január 14., szombat
Nehéz
nekem megállnom, hogy ne fotózzak le mindent, a túrógombócot, a viharos felhőket, a Zsömi fülét, a padlót, a rendet, meg a rendetlenséget, az arckrémet és a virágot, de a cérnákat is, nyilván. Majd megszokom, hogy van társam, de most még új és friss a kapcsolatunk, jönnek majd szürke hétköznapok, tudom én, meg a biztos tudat is beborít majd, hogy itt van és bármikor, várom is már ezt az állapotot, miközben nem akarom, hoyg természetes legyen a birtoklás mégsem.
Nézzétek el nekem, újra csak ezt mondom.
Elnézitek?
2012. január 13., péntek
Valami meseerdő
Az egyik legjobb,
mi egy pirítóssal történhet, hogy kéksajtkrém kerül a tetejére. A sajtokat egyébként a sütiburában* szoktam érlelni, mindenféle sajtot beteszek pár napra, jót tesz nekik a csendes, magányos elmélkedés, néhány nap elszigetelt magány után könnyen kezelhetővé, simulékonnyá, értékeiket felszínre hozóvá válnak. Zamatossá.
A kéksajt esetében a sajtot összenyomkodom puha vajjal, ennyi a történet főszála, a csapásvonal,
ahonnan azonban elágaz(hat)nak a mellékutak, ugyanis ha sietős, akkor csak megkenem vele a pirítóst, ha otthon maradós, akkor jöhet hozzá kevés lilahagyma, ha felvágós, akkor diót morzsolunk rá.
És megesszük, ezt ki ne hagyjam ebből a fontos történetből. Méghozzá boldogan.
* a sütiket pedig üvegbe teszem, mint tudjuk
2012. január 12., csütörtök
2012. január 11., szerda
:
2012. január 10., kedd
Összefoglalom
Akartam is, ígértem is, csak nem jutottam oda, hogy összegezzem a tavalyi olvasmányaimat, most azonban egy újabb könyvpakolós este után vagyunk, levezetésképpen éppen jó lesz.
Szóval.
44 könyvet olvastam el tavaly, hogy ez sok vagy kevés, fogalmam sincs, nem is érdekel, ennyi esett jól, tehát akkor rendben van, nemdebár? Egyre kevesebb időm van, napközben már soha nem olvasok, hétvégén sem, kizárólag késő este / éjszaka, így volt ez tavaly is, s nem gondolom, hogy idén másképpen lenne. Nyaralni idén nem voltam, pedig akkor!
A könyvek egy része (kb. 30 %-a) újraolvasás volt, nem tudom, miért, így alakult, semmi tudatosság nem volt benne.
A leginkább az Ulickaja könyvek tetszettek, a Daniel Stein, tolmács magasan vitte a prímet, gondolom, azért, mert keresztény zsidóként élni, ráadásul Izraelben, az engem mindig is érdekelt, az egész egyszerűen felfoghatatlan. Tavaly elmentünk a Középsővel a Dohány utcai zsinagógába, meg szerettük volna nézni, és ahogy ücsörögtünk a padban, erről beszélgettünk, szerinte ilyen nincs is, mármint keresztény zsidó, önellentmondás (és gondoljak már bele), én meg úgy véltem, hoyg igenis van.. Hát tessék. A könyv egyébként nemcsak erről szól, de erről is.
Ha ebből a csúcskategóriából még egy könyvet kiemelhetek, akkor az Mosonyi Aliz könyve (Boltosmesék) volt, egy este alatt el lehet olvasni, de minek, mikor álmodozni is lehet felette, ugyebár.
Németh Lászlót (Iszony) félve említem, mert hihetetlenül nyomasztott a könyv utolsó harmadában, miközben igenis kitűnő könyv. Csak nyomasztó. Van ilyen.
A legérthetetlenebb könyv Lovas Ildikó nevéhez kötődik (A kis kavics), egyszerűen nem találtam fogást rajta, pedig én a sokak által szidott Spanyol menyasszonyt értettem, legalábbis érteni véltem, most már inkább így fogalmazok. Nem sokkal marad el mögötte Ugron Zsolna könyve, viszont az oly nyomot hagyott bennem, hoyg az azóta megjelent újabb könyvét messziről elkerülöm, nem kívánok véle érintkezni.
Volt néhány csalódás, elkerülhetetlen, Márquez (Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája) és Saramago (Minden egyes név) egy-egy könyve, és volt néhány, formájukat megbízhatóan hozó, kiszámítható könyv is, Durrel például.
Klasszikust keveset olvastam, ponyvát sem sokat, de az előzőnél többet, viszont krimit meglehetősen sokat, ami azért érdekes, mert krimihez én fáradtság esetén fordulok, akkor megnyugtat, hogy valakit meggyilkolnak. Valaki mást.:) Na, szóval krimiből sokat, év vége felé szinte csak azt, ezt nem is magyarázom.
Rövid, ám adekvát összefoglalásom ezzel véget is ért. Van kérdés? :o)
Elfogadom,
ha más nem látja gyönyörűnek ezt a korhadt farönköt, ám az én szememnek, az én lelkemnek szépséges pusztulás ez, lassan hervadni el, mindig csak egy kicsit halni meg, nem drámai módon és látványosan, hanem napról napra átadni egy darabkát magamból.
A fényképezés egészen furcsa távlatokat nyit meg előttem, észrevenni valamit, ez a legjobb benne, a fénykép a ráadás, a jutalom. Ahogy Dorothea Lange mondja:
"A kamera olyan eszköz, amely megtanítja az embereket, hogyan kell látni kamera nélkül."
A többi itt.
2012. január 9., hétfő
Ez a mai
büszkeség, hogy két nap fekvés után már fel bírok ülni, vagyis javulok, odáig fajult, hogy ha már ülni tudok, akkor nyilván állni is, nem lehet a kettő között releváns különbség, ezt én a Legnagyobb babakorából tudom, mert oly fejlett mozgáskultúrával rendelkezett, hogy hat hónaposan egyszercsak ülve találtuk, majd három nap múlva meg egyszercsak állva*, nagyon erős izomzattal (és biztosan ezt az örömet ellensúlyozandó, nagyon erős hangszálakkal) bírt, de nyilván nem tőlem örökölte ezt, mert én a mai, ígéretesnek induló javulást egy gyors, ám annál egyértelműbb bukással fejeztem be, s akkor erről pedig (mert mindig csak a hasonlatok, hogyne!) eszembe jut a karrierem, de ne ragadtassuk el magunkat ennyire.
* és akkor tíz hónaposan meg járni kezdett, de nem is járni, hanem futni, ennél nagyobbat akkor néztünk, mikor a következő csemeték nem hozták ezen eredményeket, képesek voltak 14 , meg 15 hónaposan elindulni, igaz, a hangszálaik is gyengébbek lehettek, olyan kis csöndes, nem ordibálós gyerekek voltak, ezt az összefüggést azért ajánlanám a kutatók figyelmébe
A szent és a profán, mondjuk
Virág Judit, akit én nagyon kedvelek, még nem tette közzé a kollekciót, mikor az ötlet kistestvére már megszületett. Nekem a baloldali a kedvencem (emlékeztek rá?), s ha Zoltán nem felejti el, akkor ebben kapom a teámat. Néha nem felejti el.
Ejh
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)