Igaz,

régen volt hír a Zsömiről, nem tagadhatom, hogy szülői büszkeség feszít minket, ha kérdeztek róla. Remekül van, szép nagy kamaszkutyává cseperedett, a mancsa alapján az állatorvos szerint sokkal nagyobb kutya lesz. Még ennél is. Akkora mancsa van, hoyg szoktuk neki mondani, építsen valami testet fölé, mert ez így roppant vicces, elvész a tekintélye.

A fülei továbbra is felesben vannak:

 

Nagyon tud és szeret figyelni a mamájára, vagyis rám:

 

És nagyon játszik:

 

Azt azért el kell mondjam, hogy nehéz volt egy olyan kinti képet találnom, ahol az általa összehordott, komfortérzését erősen befolyásoló (értsd: növelő) szemétkupac nem látszik. Mint a folyó, mikor egy kupacba lerakja az uszadékfákat, csak nálunk minden van. Minden, nemcsak fahasábok.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek

Például amikor Kicsoda Kriszta kijött hozzám a wampra délelőtt (Timivel) és délután is, és hozott nekem málnalekvárt ugyanúgy, mint előző évben a Goubára, s én azt ugyanúgy otthon, a lépcsőn ülve ettem meg, üvegből.

3. felvonás

A hét elején bemutatott félkésznek sem nevezett táskák utolsó harmada is elnyerte méltó büntetését formáját.

2. felvonás

Ha a fotón szereplő neszesszerek rendkívül szoros hasonlóságot mutatnak bizonyos táskákkal, az nem a véletlen műve,  bár kötelezettséget nem jelent.

 

Az én kedvencem:

1. felvonás

Rengeteg mindent befejeztem, mely mondat jelzésértékű, hiszen túl azon, amit jelent, vagyis, hogy készen vagyok néhány dologgal (inkább sokkal), mutatja azt is, hogy kínzó fejfájás ide vagy oda, hosszan dolgoztam az elmúlt éjszakán (is), s ha még messzebbre ásunk, az is kiderülhet, hogy képes vagyok manufaktúra szabályainak megfelelően dolgozni, tervszerűen. 

Soha se mondd, hogy soha.

 

Nem tudok

mindent lefényképezni, mert most még az az idő is hiányzik, főleg, hogy nem is tudom kezelni a masinámat. Noch dazu kínzó fejfájásom van, miközben egyre szorongatóbb az időhiány. És aludni sem ártana.

Ráadásul a napok óta nagyon várt, Vicától rendelt képeslapjaimat a postás behajította az udvarra, a Zsömi pedig komótosan szétszedte, de olyan apró darabkákra, hogy a borítékon lévő kézírásból egy betűt sem láttam, a képeslapokról pedig ne is beszéljünk. Amit nem szaggatott szét, azt beletaposta a sárba.Egy darabot sem tudtam megmenteni, csak néztem nagyokat.

(nem a Zsömi hibája egyébként)

Ezt a hetet

egyébként az ellenségemnek sem.

És a kör bezárul

Tegnap csokoládépudingot kaptam este, csak valahogy gyanús volt a mennyisége, meg az ebből következő állaga is, aztán a sűrű kérdezgetés (mennyi tejet használtál?), meg a felháborodott válaszok (nem vagyok hülye!) után kiderült, hogy a fél liter tej helyett csak 3 dl ment bele, lett lészen is egy kőkemény massza az eredmény. S hogy mindennek a szemüveg hiánya volt az oka, azon dohogtam eleget, micsoda marhaság ez, messziről látszik, szemmérték, ugyebár, de aztán visszamentem varrni, s közben nem győztem csodálkozni, hogy a barna cérnám mennyire sötétbarna, hoyg ez ilyen volt mindig, nem emlékeztem, mígnem mindent levarrván (persze) ott éktelenkedett a fekete cérna a barna textilen.

Hiába, van, ki csak szemüveggel, s van, ki azzal sem.

Megnőtt a lábam,

de a lábnyomom egészen biztosan, az ökológiai, mert ebben a mostani, kiélezett helyzetben hihetetlen módon kívánom a húst, én, aki egyébként átlag alatti fogyasztással bírok, most sült kolbászokat, szalonnákat szeretnék, minimum párizsit és most ne mondja senki, hoyg az nem hús, ha lehet kérnem. Nem tudom, nem azóta következett-e be ezen állapot, mióta nagyon komoly érvekkel alátámasztva bebizonyították nekem, hogy a fűtés és a közlekedés mellett a húsfogyasztás a legveszélyesebb tényező a környezetünkre. Sajnos, nem az elvárt módon reagál a szervezetem a hírre.

Minden rajta van

Hogy mit is szeretnék. 

Ragyogó színeket, sokat, ragyogó fényeket, vidámságot, első shot-ra ilyen fotókat*, tisztaságot, derűt, közelséget, de nem zsúfoltságot, bátorságot a nagy képekhez, az imádott zöldet, a bohókás narancsot, a hűvös-tiszta kéket, ezt szeretném, igen.

 nem tudom a csodás lámpák készítőjének nevét, a wampon velem szemben vannak, legközelebb a nevét is megkérdezem

 

 

* kivettem a dobozból a masinát és találomra lőttem egyet, talán ezért lett ilyen helyre

 

A magyar igazság

Hárman is megsütötték a gyümölcskenyerem, három különböző ízvilág kerekedett belőle, három ember is mondta az elmúlt napokban, hogy a három lányunk milyen szép, s hogy magam kis igazságát is hozzátegyem a nagy egészhez, három táskát mutatok.

Nagyon-nagyon

Látni sem akarom a szót, le sem írom, csak annyit mondok, hogy éjjel arra gondoltam, most lenne jó egy segéderő nekem, hogy túléljem ezt a hetet (is). 

Nem is az a

kérdés, hogy ezt a tegnapi beszerzés óta mikor hoztam össze, ezeket a félkésznek sem nyilvánítható dolgokat, hanem, hoyg mit kapok én karácsonyra, na mit?

(aki olvassa a blogot, tudja a választ, most lekerül a lepel, höhöhö)

Álszent

Akkor most megmutatom az adventi ...öööö.... díszünket. Csak azért, hoyg helyrebillenjenek a dolgok. Igaz, nem a nyűg miatt nem készült több, s szebb, de attól még az  igazsághoz hozzátartozik.

Nincs ebben semmi különleges,

év vége van, menetrendszerűen előkerül a kérdés, hoyg műfenyő vagy igazi, s az, hogy bennünk ez még fel sem merült, meg sem legyintett minket a kérdés, annak is tudok örülni. Így kívülálló lehetek/lehetünk, még akkor is, ha a döntés egyben állásfoglalás is.

Értem, én, hogy pro és kontra, hogy lehet nézni környezetvédelmi szempontból (az a rengeteg fa, amit kivágnak feleslegesen! - de hát ezért telepítik őket, egyébként egy műfenyő előállítása mekkora szennyezéssel jár!), hogy vannak gazdasági szempontok (pocsékolás a köbön! évente ennyi pénzt kiadni érte! - de hány család él kimondottan ebből!), értem, hogyne érteném, olyan ügy ez, mint a pelenka, hogy papír- vagy textilpelenka, csak ez időszakosan jelenik meg, akkor viszont koncentrátum formájában.

Nem ez szomorít el, mindenkinek megvannak a saját indokai, hoyg miért igen és miért nem, s az adott családra levetítve akkor is elfogadhatóak (számomra) a fenti magyarázatok, ha nagyobb, már-már sarkalatos kérdéssé avanzsálódva nem, de nem ez szomorít el, hanem az, amikor valaki azért nem akar karácsonyfát, mert annyi a nyűg vele, mert már a kiválasztás is mekkora hajcihő, nem lesz formás, nem olyan, amilyen a kívánatos, mert még haza is kell valahogy cipelni, mert bele kell faragni  a tartóba, mert potyog, csak a baj van vele és ez az, ami (számomra) végtelenül elszomorító, ezt belelátni a karácsonyfába, így tekinteni rá, így tekinteni az ünnepre, hogy egyszerűsítsünk  még jobban, nem kell a nyűglődés, a vesződség, csak a baj van vele, ettől elszorul a szív.

Az történt,

hogy elfogytak a táskák a tegnapi wampon, lelkes vásárlók jöttek és megvették őket, így ma berobogtam a városba beszerezni (ez volt a sokadik utolsó beszerzésem), beszereztem mellé egy jó kínzó fejfájást, részt vettem a 6-os villamos nelökdössönmár, menjenmárbeljebb  társasjátékában, többször is, remek volt, emellett elszomorítóan sok* koldussal találkoztam és rettenetes véleményeket hallottam a karácsonyfáról.

Aztán hazajöttem, aludtam, kaptam finom vacsorát és most forgatom magamban az adventi főváros kínálta érzéseket.

*tudom, egy is sok

Gyorsan

ideírom, mielőtt bezuhanok az ágyba, hogy az Urban-Eve oldallal (Viával) való nyári játékunk annyira nagy sikerű volt, hogy már akkor megbeszéltük a karácsonyi játékot, melyre most került sor, rénszarvasos párnát kaphattok.

Minden további az Urban-Eve oldalon, itt.

 

A kompozícióért járó dicsérő szavakat szerkesztőségünk mindig szívesen fogadja,  üzenőfalunkra kibiggyesztjük.

Elmentem wampra,

gyertek ti is. :o)