Ebből hagyomány lesz

Két éve volt karácsonykor már bepötyögtem ezt, de van, minek varázsa nem múlik.

Ha egy csepp szünetre vágytok, tegyétek meg, hogy elolvassátok. Nem miattam, hanem Márai miatt. És legfőképp: magatok miatt.

Márai Sándor: December

Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó mögött.
Gyermekkoromban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel dobogó szívvel megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni. A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel rivaldafénnyel, sőt, valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt természetesen selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almás rétes és diadal összes ellenségem felett.
Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt. Nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok. Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s azután mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani, s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség, aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet, mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek sem sikerült soha, a költőknek, akik az érzelmek és az indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni, ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán ne is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.
Mindezt tudva, ez egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugó összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. De mit csináljak? Az ember azt adja, amit tud.

Ez (volt)

a mákos-parmezános keksz. Napközben gyakran és intenzíven kellett kóstolni, este viszont a festés és pakolás utáni megpihenés során sörkorcsolyává avanzsálódva tűnt el.

Szempontok

Üvegben tartani a süteményt nagyon jó dolog, mert Zoltán mindig láthatja, mennyi van még, de üvegben tartani süteményt nagyon nagyon nem jó dolog, mert mindig láthatom én, hogy már csak mennyi van.

Nekem

a könyvespolcok jutottak, könyvek le, könyvek fel, ne gyűjtsetek könyveket, legalábbis ne költözzetek egyik szobából a másikba, házakról és városokról már nem is szólva. Ha mégis, akkor két könyvespolc között süssetek fehércsokoládés-narancsos kekszet, ami igaziból étcsokoládéból készül, de azt nem találtam itthon, ellenben a másikból igen, s ilyentől én nem jövök zavarba, mint ahogyan attól sem, hogy apróra kellett volna vágni, én meg csak úgy tessék-lássék módon tettem, s az sem érdekelt, hogy jobban passzolt volna hozzá a lime. Az eredmény egy selymes, nem erőszakos, inkább látens módon jelenlévő fehércsokoládé íz, mely a naranccsal tökéletes válasz az esti nassolásra pihenés mellé.

Még szeretném megjegyezni, hoyg ehhez az egy fotóhoz én huszonkettőt kattintottam a vadonatúj masinámmal, amely szám sokat elmond a fényképezős tudásomról, s akkor még nem említettem a mákos-parmezános kekszemet, melyről egyetlen egy értékelhetőt sem sikerült, ám ha megéri a holnapot, akkor majd napsütésben ügyesen ismétlek.

Úgy vagyunk

mi most ebben a házban, mint a friss házasok, kik éppen beköltöztek, dobozok, kupacok, festékes vödrök. A karácsony pedig eljő hozzánk is, nem kell félnetek, mi sem tesszük.

Lehet, hogy

jobb lett volna az utolsó napig dolgozni mégiscsak, mert most olyan felfordulást rittyentettem a házba, van gipszelés, festés, szanálás (hat hatalmas és erős szemeteszsákkal kezdünk), hogy kétséges, lesz-e fekhelyünk szentestén. Habár... hol vagyunk mi még a jászoltól, bármelyikpillanatos sem vagyok, fűtés is van, étel is van. Hangom ne legyen.

 

Úgy kell

elképzelni, hogy  mindennel végeztem. Mindennel. 

Tegnap még volt egy nagy roham, egy záróakkord, mely méltó volt az utolsó hat héthez, de este 11 után készen lettem a megrendelésekkel, ma reggel mindent becsomagoltam, kínosan ügyelve, nehogy összecseréljem a dolgokat, aztán elindultunk Zoltánnal, hogy személyesen, ill. a postára bízva átadjuk a megrendelt ezt-azt, aztán vásárolgattunk, ebédeltünk finom kínai kaját, vásárolgattunk, fenyőfát választottunk, vacsoráztunk finom füstölt lazacot, megint vásárolgattunk, majd szépen hazagurultunk. Én a lábam be nem teszem a városba mostanában.

A házban pedig majd holnap nézek szét, romokat ma nem kívánok.

Mindig légy készen a humorra

Ezen az éjszakán, miközben az utolsó megrendeléseken dolgoztam, az jutott eszembe, amikor a Julitól a  főiskolai felvételin teljes váratlansággal a Cocom lista mibenlétét kérdezték. 

Néhány lépcső mintha kimaradt volna az asszociációs láncban.

Szóval,

vége lett a wampoknak, ne tagadjuk le, mennyire fáradtunk el, nagyon.

Ma még egy utolsó hajrá, holnap postai feladások és személyes átadások, vásárolgatás, aztán vége. Már csak a szobák felcserélése, egyik kifestése és a bejglisütés van hátra. :o)