közlekedj okosan - mert figyelek

Ezt nagyon élveztem, nagyon érdekes kommentek érkeztek az előző bejegyzésre, de az is igaz, hoyg engem nagyon érdekel, ki hogyan közlekedik, imádom megfigyelni az embereket, hogy ugyanolyan kontextusban ki hogyan viselkedik, de maga a kontextus mindegy is, csak most éppen a közlekedésről van szó.

Nem mondom, hogy nemzetkarakterológiai jegyekre következtethetünk belőle (hiszen ez ugyanolyan sablon, vagyis sztereotípia, mint bármilyen más általánosítás), mégis ...érdekes. Nagyjából az derült ki, hogy mi, magyarok nem állunk a mozgólépcső jobb oldalára (mert nem és kész. azt a szabályt szeretjük, amelyben értelmet látunk, hogy mi az értelmes szabály, azt pedig mi magunk döntjük el, ne mondja meg nekünk senki, hová álljunk, oda állunk, ahová akarunk), a bécsiek betartják ugyan, de lehet, hogy csak azért, nehogy szóba kelljen állni a másikkal (zavarukat, mely a renitensen bal oldalon állók keltenek bennük, nem is tudják kezelni, verbálisan semmiképpen nem, fú, ez nekem nagyon különös). 

Mivel a dolog régóta izgat engem (izgalmas az életem, na), eszembe jutott, hogy Párizsban* például lazán veszik ezt, általában a jobb oldalon állnak, tehát nagyjából követik a szabályt, viszont előfordul, hogy nem, de akkor sincs probléma,  a sietők szólnak, az állók félrehúzódnak, van kommunikáció a két fél között, mindenki megkapja a magáét, a siető a szabad utat, a rossz helyen álló a kérést, semmi feszültség.

Az olaszok teljesen mások, szerintem ők egyszerűen imádják a sorbanállást, sűrűn, vastagon, egymás mellett, nemigen tartják be szabályt, de ha ebben a tömegben valaki haladna előre, az is csak jó, mert akkor lehet intenzíven gesztikulálni, kiabálni, méltatlankodni, csakis jó dolog sülhet ki mindebből. Én egyébként mindig is úgy gondolok az olaszokra, hogy ha mondjuk a franciákat tekintem a barokknak, akkor az olaszok mindenképpen a rokokó, a lazaságnak egy kicsit már túlburjánzott változata.

Stockholm-ban viszont, na, ott rend van, állnak az emberek a jobb oldalon és nem emlékszem, hoyg ettől kényelmetlenül érezték volna magukat, szerintem ott a logika az úr, s mivel ez helyes és érthető(nek nyilváníttatott), betartják, nem értetlenkednek.

Brüsszelben és Amszterdamban csak a reptéren mentem mozgólépcsővel, akkora távolságok vannak, hoyg vízszintes  mozgólépcsők vannak a gyorsabb haladás érdekében, tehát ha valaki gyalogolni akar, megteheti a mozgólépcsőn kívül, azonban, ha mozgólépcsőn van és még ennél is gyorsabban** akar haladni, van helye, van tér, senki az útjába nem áll, tegye. Udvariasak, de közömbösek. (közömbösek, de udvariasak)

És az is eszembe jutott, hogy az egyik kedvenc könyvem ez,  már vagy 20 éve, talán érthető, hogy nem véletlenül, egy kicsit másról szól, ill.más a vizsgálódási szempont, a proxemika, azonban bármennyire is tiltakozunk, egészen különböző módon éljük meg, éljük be a teret, és ez minimum, hogy roppant izgalmas.

* itt azért meg lehetne állni, mert Párizsban a metró önmagában egy szociológiai vizsgálat tárgya lehetne (nyilván máshol is, de itt feltűnő volt), milyen állomáson milyen a közönség, ahogy halad az ember kifelé, egyre egzotikusabb emberek az utasok, ennek megfelelően a szabálykövetés egyre lazább)

** fizikai feladvány: ha adott egy 5 km/h sebességgel közlekedő ember, aki egy ilyen, mondjuk, 10 km/h sebességű vízszintes mozgólépcsőn megy 350 métert, eléri-e a 10 perc múlva felszálló gépét, ami 2500 méterre van tőle? és aki gyalogol szimplán? és aki csak áll a mozgólépcsőn? hm? ( a gép persze nem száll fel 10 perc múlva, de beszállni már nem tud)

tudatosság

Egy hetes szappanos fürdés után a férfi kijelentette, hogy mégsem jók ezek a szappanok, neki például iszonyatosan kiszárította a bőrét, s bár nem kényes jószág, ez azért mégiscsak kellemetlen érzés. Majd kiderült, hoyg egy hétig a bőrradíros szappanommal tisztálkodott.

(ezt követően egyetlen olívaolajos szappanos fürdés után visszavont mindent)

Mégis mit mondjak arról a városról, amelyben az emberek nem tudják felfogni megtenni, hogy a mozgólépcső jobb oldalán álljanak?

Tudtam én, hogy baj lesz belőle, hogy a Zsömi széttépte A cipőm, csak akkor még nagyon messzinek tűnt az esős idő, különben pedig arra gondoltam, hogy van még egy olyan, amit fel tudok húzni, csak nem mindenhez való. Lenvászon gatyához határozottan nem.
És van egy csomó, ami nem jön rám, évről évre szélesedik a lábfejem, mondanám, hogy oda hízok, azért, de hát nem.Nemcsak.

Nem megy bele, 

belemegy, de lépni sem tudok, 

belemegy, lépdelek a fürdőben és kész,

ezeket nyugodtan kidobhatom, nincs az a plasztikai sebész, aki lábat csinál az én mancsaimból.

Meg eszembe jut egy általam szervezett céges hajókirándulás, ami baromi jól sikerült, nem azért, de tényleg, hajókáztunk fel-alá a Dunán, az utolsó visszajövetelnél előbukkant a Parlament mögül a telihold és akkor azt mondták, hogy na, azért ez már szinte túlzás, kedves Rita, én meg akkor még (viszonylag, a most-hoz képest mindenképpen) csini voltam, és volt egy (lepődjön meg mindenki: lenvászon) türkiz színű szoknyám, meg egy ugyanolyan, ám mintás, blézernek nevezett, valójában háromnegyed ujjas, karcsúsított ingem, és volt ehhez egy tök jó fehér fölsőm, még ilyeneket hordtam, muhahaha, volt ehhez gyönyörű szép kiegészítőm is nyaklánc formájában, de ez semmi, mert volt (van) mindehhez egy helyre kis cipőm, cipellőm, tökéletesen passzolt a fentiekhez, csak éppen csillagokat láttam benne, határozottan emlékszem, hogy a teliholdas résznél már rettenetesen szenvedtem. Na de a legszebb még ezután jött, mert késő este volt, én meg ugye vidéken lakom, haza kellett jönnöm, vártam valami buszfélére, ami elvitt valameddig, hogy ott összeszedjen a férjem, de addig is elütöttem az időt a Mammutban*. És ott elszakadt a cérna, de olyannyira, hogy lecseréltem a topánkám a táskámban lévő narancssárga lapos papucsra, jó, nem strandpapucs, hanem egy bőrpapucs, de attól még!, mit is mondjak, hogy néztem ki. Nem véletlenül részleteztem az aznapi outfit-et, érdemes visszatérni rá.

Na, ez a cipő például még megvan.

* ott van a buszmegállóm, még szerencse

lázadás a bounty-n

Nem fogok címeket írni a bejegyzésekhez, nem és nem. Az más történet, ha beugrik egy frappáns, jópofa cím, de hogy azon törjem a fejem, hogy figyelemfelkeltő frappáns és jópofa legyen, na, azt nem.

Különben a címkékről is egyre jobban leszokom.

64, 4 Fahrenheit, az kevés

A lábam fázik (a lábaim fáznak), rettenetesen álmos vagyok, valamint töpörtyűről álmodozom. Esetleg szilvás crumle-ról. Vaníliaszósszal, naná.

teremtő erő

Az új fotóháttérért pedig mondjuk köszönetet a kis Zsöminek, aki a fénysátramat a napi séta elmaradása okán széjjelszaggatta.

Majd levonom a béréből rágcsálnivalójából.

Befőzés XXIX. - szilvalekvár. sok. sokféle

"Szabó Gyuri bácsi a bükki füvesember azt is elmondta, hogy rákban nem lehet meghalni. Mert a szervezet öngyógyító, ilyenkor az immunrendszert kell erősíteni és az adott rákra való növényeket használni. Testünkben mindig vannak rákos sejtek és ezeket a szervezet normális esetben kordában tartja. Ha gyengül az immunrendszer, akkor képesek csak az elburjánzásra. Nagyon fontos, hogy higgyük, sőt, tudjuk, hogy a rák nem halálos ítélet. Abszolút gyógyítható.

Elmondta, hogy a székelyek mit használnak rákgyógyszerként, teljes hatékonysággal. És ezt tudóscsoportok nemrégiben be is vizsgálták, igazolva a gyógymód hatékonyságát. Tehát Erdélyben egy nagyon egyszerű orvosságot használnak a rák gyógyítására. Szilvalekvárt. Igen, szilvalekvárt. A szilva gyógyító erejű, kimagaslóan magas az antioxidáns tartalma. Frissen is érdemes szezonban sokat fogyasztani belőle, de aszalt szilvaként is hatásos, valamint lekvárként is. Nos, nem csak hungarikum a kiváló házi szilvalekvár, de csodálatos erejű rákgyógyszer is. "

internetes gyöngyszem, kár, hogy nem hiszek benne, mindenesetre rajtunk nem áll, mi megelőzésre használjuk majd :D

24 kiló szilva érkezett, de nem egyszerre. Két egymást követő nap. Továbbra is a zepter-ben* készítettem, a tűzhelyen, ill. a sütőben is, de csak ebben az edényben. Felraktam (beraktam) és magára hagytam, elrotyogott magában, néha (óránként) megkevertem, de nem azért, mert féltem, hoyg leragad, hanem, hogy megnézzem az állagát. A sütőben készülttel még ennyi gond sem volt, bedugtam a sütőbe, tettem rá fedőt, hat órán át békén hagytam, majd kivettem a sűrű masszát.

 házon belül kialakított szólás: áll, mint szilvában a kanál

(pedig itt friss, meleg volt a lekvár, dermedés után már nem készült fotó) 

 
Ami a sütőben készült, az recept alapján alakult, ahogyan eddig mindig, ami a tűzhelyen készült, ott nemcsak fűszerezésbeli, hanem időbeli különbségek is voltak, vannak  8, 10 és 12 órán át készültek, tapasztalatom szerint az utóbbiakat már érdemes figyelgetni, nagyon szépen koncentrálódott a gyümölcsben lévő cukor, ebben az esetben a kevergetés nem ártott, egyre erőteljesebben kellett tenni, ahogy sűrűsödött, úgy vált egyre nehezebbé. Az is érdekes volt, hogy bár mindig full-ra megtöltöttem a fazekat, mégis minden egyes óra elteltével csökkent a vízszint mennyiség.

Nem tudom felidézni a sorrendet, különben sem lényeges, de az biztos, hogy készült  9-10 üveg chutney, a többi ment lekvárnak. 31 kisebb-nagyobb üveg. Készült

- sima szilvalekvár, semmi nélkül (szilva, nothing else)
- vörösboros szilvalekvár, vörösbor (szilva, kevés cukor- savanykás volt a szilva)
- vörösboros, fűszeres szilvalekvár I.  (vörösbor, szilva, fahéj, gyömbér, némi cukor)
- vörösboros, fűszeres szilvalekvár II.( vörösbor, szilva, szerecsendió, fahéj, citrom leve, némi cukor)

A végére meguntam, megmondom őszintén, nem a macerát, mert az kimaradt, hanem magát a szilvát, úgy éreztem magam, mint amikor általános iskoláskoromban egy hétig szilvát szedtünk, a végére már bármilyen más gyümölcs látványa jobban esett. Most viszont jólesik ránéznem a spájz szilvarészlegére.

* a rengeteg felesleges ajándék mellett időnként kaptam ilyet is anyósomtól

lélegezzen mélyeket

Milyen jó is lenne, ha lenne egy kisokos, amit bizonyos esetekben az ember fellapozna, s előbb- vagy utóbb, de ráakadna az adott szituációban egyedül helyes (vagy éppen hogy nem, hanem választhatnék a, b, c megoldás között, de bármelyikre is böknék, csak jó lehetne).. mire is?  Magatartásra. Reakcióra.

Tegyen így, s máris könnyebb.

Volt nekem a fb-on egy követőm, aki nagyon gyakran megosztotta a fényképeimet, kedvelte a táskáimat, nemcsak abba az értelemben, hoyg nyomott egy like-ot, hanem valóban, kedvelte a fényképeimet is, soha nem jelezte, hogy figyusz, megint megosztottalak ám, egyszerűen ami tetszett neki, azt megosztotta és kész. De ez már régóta ment, előbb-utóbb csak felfigyeltem rá, néha beszélgettünk. Aztán egy hete jelezte, hoyg most aztán már neki is kell egy táska, küldött egy képet, hogy nagyjából milyet szeretne, egyeztettünk a színről is, másról is. 

(Közben megosztotta ezt a fényképemet, írt oda egy furcsa mondatot, de ez (persze) már csak a történtek fényében furcsa, ahogy lenni szokott.)

Én aztán még kérdeztem valamit, amire nem jött válasz, de ezt nem furcsálltam, nekem is gyakran napok kellenek, mire válaszolni tudok, bár Ágnes mindig aznap szokott reagálni. Két nap után azért már tanácstalan voltam, s felmentem a fb oldalára, hogy akkor megkérdezem, megkapta-e egyáltalán az üzenetem, vagy megint csak vacakol a facebuk.

Nos, nem véletlenül nem érkezett válasz, sőt, nem is fog, soha többet. Ágnes meghalt. Saját döntés.

Többet nem írok erről, nem fogom ragozni, csak most még mindig dermedt vagyok.

In memoriam

Időnként az elrontott fényképeket szebbnek látom.

Az elrontott életeket is.