Christmas/ 2

Ezkrisztinek, hálával! Amikor néhány hete megmutattam ezt a faliképet, még félkész állapotban volt, sok más társához hasonlóan. Érkezett néhány bejegyzés akkor, s Ezkriszti annyira (hogy is mondjam) józanul javasolta, hogy fejezzem már be, alig kell rajta dolgozni, hogy úgy éreztem, nem maradhatok szégyenben, lusta disznó lennék, ha nem tenném meg.... Amint egyébként vagyok is. :(


Nos, Ezkrisztinek jelentem, elkészültem, sőt, amit még soha nem tettem, varrtam rá gyöngyöket is (én, gyöngyöket!). Ily módon advent első napján kiteszem a konyha falára, vidulásul. Valahányszor ránézek, eszembe fog jutni az én házi tanácsadóm, s nagy-nagy boldogsággal fogok rágondolni...
Sőt, még az is megfordult a fejemben, hogy apránként felrakom ide a félkész munkák fotóit, hátha valaki mindig helyretesz, akkor én nekiállok, befejezem, s kihúzom magam...

Mellesleg jelentem, dolgozom a karácsonyi projekteken, de mint a csiga. Nagy- nagy örömmel nézegetem, ki miket varr, mindenki készülődik, mindenki szorgos hangya, én meg tervezgetek a buszon hazafelé, aztán hazaérek, ahol a család igényt tart rám (hála Istennek!), kötök a Híradó alatt 10 sort (ha addigra itthon vagyok), aztán meg nekiállok valami szakirodalmat olvasni- aztán meg el is alszom. Így vagyok én és a karácsony. Fejben viszont nagyon jó vagyok. :)

Könyvek, s csatolmányaik

Tegnap este végre szakítottam időt és megnéztem a Szerelem a kolera idején c. filmet. Nem vagyok egy nagy TV- néző típus, soha semmi érdemleges műsort nem adnak mostanában, a Híradót mindig megnézem (Zoltán művész masszírozza a lábam, már csak ezért is), ezenkívül gyakorlatilag semmit. Aminek a fent említett személy örül, hiszen a sportcsatornák viszont ontják a pasiknak szánt műsorokat. :)
Ez viszont azt is jelenti, hogy nem nagyon kézzel tűzni semmit, nem nagyon tudok kötni, mert kiesik az az idő, amikor ezt megtehetném.
Viszont célirányosan szívesen nézek meg valamit, így volt ez a tegnapi filmmel is, már hetek- hónapok óta tervbe volt véve, csak nem jutottam oda, hogy meg is valósítsam. Pedig a könyv a nagy kedvencem, én egyébként ezt sokkal jobban szeretem, mint a Száz év magányt, de ugyanígy vagyok Hemingway Az öreg halász és a tenger c. könyvével is. Átverekedtem magam, de a kedvencem tőle az a kis, karcsú kötet, amit nem nagyon ismer senki, a címe: Vándorünnep.

Na mindegy, lényeg, hogy a Szerelem a kolera idején a toplistám élén áll, gondoltam, akkor most lazítok, kötögetek , végre megnézem. Hááát, lett belőle akkora csalódás és szomorúság, nem is értem, mit gondolnak az alkotók, van képük odaírni, hogy ez Marquez könyvének adaptációja. Siralmas. Értem én, hogy olyan sokrétű a történet, meg sok minden történik benne, de mintha teljesen más filmet néztem volna... Nem elég, hogy rengeteg mozzanat kimaradt belőle, nem elég, hogy nem elég árnyalt a szereplők személyisége, de még csak nem is adja vissza azt hangulatot, ami viszont a könyv minden sorából árad. Nagyon elszomorított, meg az is, hogy egyesek (akik megnézik a filmet) most azt hiszik, ismerik a művet... :) Így viszont nekiugrottam (negyedszer, ötödször) a könyvnek újfent, minden sorát élvezem.

Olvastam egy interjút Umberto Ecoval (a kedvenc Lévai Balázsom készítette), amelyben ő azt nyilatkozta, hogy amikor filmesítették A rózsa neve c. könyvét, az merőben más lett az eredetitől, így ő azt kérte, tüntessék fel, hogy a ezen mű alapján készült a film... Mert annak a könyvnek a története pedig több síkon folyik, nem lehet besűríteni 1,5-2 órába. Jelzem, ha valaki olvasta az eredeti művet, az érti, miről van szó. Ecoról csak annyit, hogyha valaki végigolvasta A Foucoult inga c. könyvét, az előtt én megemelem a kalapom. Az valami hihetetlen... Én mégcsak a felénél tartok, erősen kell koncentrálnom, hogy értsem, miről van szó. :) Eco szerintem MINDENT tud a középkorról. Nem is lehet laza olvasmányként kezelni a könyveit, nem egy buszon-utazom-közben-olvasok kategória.

A következő olvasnivalós tervem Ken Follett-hez kötődik, ennek oka, hogy pár éve olvastam A katedrális c. könyvét, aztán mostanában megjelent ennek "folytatása", de jó lenne időt szakítani erre is... Kissé vastagnak tűnik most az utolsó éves tanulmányaim mellett, de majd apránként... Ken Follett-tel is készített interjút a Lévai, nekem csak az interjúkötet van meg, magát az interjúkat nem láttam, de a kötetben olvastam, hogy ez azért inkább lektür, semmint komoly szakirodalom, Follett is inkább mesterember, mint művész. És igen, én is így gondolom, ezzel együtt is sokat megtudtam a katedrálisok koráról, a körülményekről. MOst, amikor Chartres-ben voltam, adóztam is az építőknek, no meg Follett-nek is...


Most röviden ennyit az olvasásról, nagy szenvedélyemről, leginkább írjak róla, ha már idő kevesebb jut rá. Nem véletlenül szeretem a "Mit olvasnak az emberek?" blogot, lehet irigykedni... :)))
Szakirodalomról nem akarok írni, majd egyszer, ha a szakdolgozataim lesznek a bejegyzésem témái, majd akkor... :(

Kelta

Ezt a quiltet kb. 5 éve varrtam, amikor még sokkal több energiám és időm volt. Mostanában maradok a kis dolgoknál, bölcsen beláttam, hogy az is csoda, ha azokat be tudom fejezni.
De vissza a múlthoz: szóval, amikor ezt varrtam, akkor szerelmesedtem bele a kelta motívumokba, s úgy gondoltam, ezt meg kell tanulnom. Ezen tanultam meg, s ahogyan máskor is, most is magamtól. Addig olvastam a német újságokat, addig néztem, míg rá nem jöttem, hogyan is kell. Ennek megvan az a hátránya, hogy nem minden esetben teljesen konzekvens a technikám, de nem baj. Gondolom én.

Nagyon jó volt varrni, még ma is emlékszem a folyamatra, ahogy böködtem esténként. Kézzel tűztem az egészet, amit különösen szeretek. Maga az ötlet, a tervezés nem tőlem származik, hanem egy német patchwork újságban láttam, piros és kék színekkel volt varrva, én azonban ezt jobban szeretem. :)

S mivel nagyon szeretem ezt a képet, azoknak küldöm szeretettel, akik biztattak az elmúlt napokban. :)

Otthon. édes otthon...

Hahó, itthon vagyok, megérkeztem tegnap éjjel, de ma már bent vagyok a dolgozóban. Túléltem a repülést, a prezentációt, mindent. Sajnos, második nap 5-kor felébredtem arra, hogy valami iszonyú a gyomorsavam, próbáltam elaludni, de ez annál erősebb volt, legyőzött, így aztán fetrengtem az ágyban 6-ig, majd úgy döntöttem, ez így aztán semmire sem jó-- így elővettem a kötésem és kötöttem Zsófi pulcsiját. :) Legyen valami jó is.
Ugyanezt tettem a reptéren is, mert a csatlakozásomra 4 órát kellett várnom, tiszta vicc, mintha az Újvilágba mentem volna legalább...

A nagy meetingen lettünk kisebb csoportokba osztva, így az én csoportom vezetője egy holland nő, ezenkívül Svédország, Törökország, Franciaország, Svájc, Belgium és Magyarország tartozik ide. Nagy cselesen úgy oldottam meg a dolgot, hogy februárban hozzánk hívtam őket, így a repüléses dolog kiesik, igaz, helyette nagyon jó házigazdának kell lenni. :)

Amszterdamból mondhatnám SEMMIT nem láttam, még jó, hogy mikor júniusban itt voltam, volt időm körbenézni, ill. akkor elvittek minket egy hajókirándulásra is, mert most vagy sötét volt vagy köd.

Este a vacsora egy különleges étteremben volt, nem luxusra gondolok, hanem a hangulatra. A pincérek közül mindenki énekelt, időnként megállt valamelyik a zongora előtt, egy másik bejelentette őt,és akkor úgy, ahogy volt, pincérruhában énekelt valami szépségeset. Operaária, musical, jazz... jaj, de jó volt. Megtapsoltuk, majd ment tovább az élet, aki énekelt, az ment felszolgálni. A többség fiatal volt, valószínűleg zeneakadémián tanulnak, ez a kiegészítés a számukra. Olyan hangulat volt az étteremben, hogy az valami hihetetlen! Persze, az étel is finom volt!:)

Nos, igen, akkor most az aggódásról, kikerülhetetlen téma. A hiba bennem van, biztos vagyok benne. Mindig úgy érzem 1-1 feladat előtt, hogy én ezt nem tudom megcsinálni, én ehhez nem értek, úgysem lesz jó, stb. Aztán mindig megcsinálom, mindig megdicsérnek érte, meg minden, megnyugszom, de a következő feladat előtt megint halálos rettegés tör rám. Ugyanez van a főiskolával kapcsolatban is, minden szigorlatom ötös, a többség dicséretes, de én mindig mint egy élőhalott, olyan vagyok. Persze, amikor már produkálnom kell, akkor nem, akkor össszeszedetten végzem a dolgokat, de addig... és ez a gyomorsav. Még a vasszeget is meg tudnám emészteni néha... :((

Mindenesetre most örülök, itthon vagyok, nincs az a város, ami az én kis falummal felérne, állapítottam meg ma reggel is... ! Idén nem megyek sehová sem, januárban Prágában kommunikációs mmeting, februárban a HR-es csoportom jön hozzánk (akikkel most Amszterdamban voltam), márciusban Barcelona. Közben egy kis vizsgaidőszak, 2 szakdolgozat, kutatás, üzleti terv, karácsony, miegymás... De most, most boldog vagyok, hogy itthon lehetek!

Köszönöm mindenki kedves sorait, sokat jelentett nekem, telefonon Zoltán művész tartotta bennem a lelket, ti meg írásban. :))
Ezért majd megérdemeltek valami olyan képet, ami igazán szép. Én készítettem 1-2 éve a faliképet, előre ennyit... :)

Amszterdam, szenvedés

Miután ez a blog mégiscsak egy naplóféle, ahol illik őszíntének lenni, hát leírom, hogy én úgy szenvedek, mint egy kutya, ha a viharban kint kell lennie. Ma 11, 40-re kértem a taxit, ami elvisz az irodába, ahol is 7 ember vár rám, s ahol majd nagyon okosakat kell mondanom, s ahol meg kell tartani ezt a prezentációt. Megcsináltam, összeraktam, tegnap éjjel még kétszer átvettem az egészet, ma reggel még egyszer... elméletileg megy minden, de mégis...

Valami önbizalomnövelő gyógyszer nem ártana, itt vagyok 40 évesen és olyan gyomorsavval küzdök (konkrétan ma reggel), hogy csoda lesz, ha nem hányok oda a tárgyalóasztalra. Hát megőrűltem én? Minek nekem ez a stressz, nem elég, ami egyébként is van? Akkor voltam hülye, amikor elvállaltam ezt a pozíciót. Mit akar az ember 40 évesen? Én igaziból otthon szeretnék lenni, sütni- főzni a családomnak, olvasni nagyokat, kötni, varrni. Ehelyett... Na jó, reálisan nézve: végezni a jelenlegi munkám, mert azt szeretem, csak ezeket az utazásokat kihagyni.

Valami rettenetesen szenvedek, erről írtam már, erről az aggódásos tulajdonságomról.
Csak éljem túl ezt a napot és ne hányjak le senkit.

Fejlődés

Viduljunk együtt, meg okulásul sem rossz, ha meglátjátok, hogyan kezdtem el a szabad gépi tűzést tanulni, amit még most sem tudok profin űzni. De nem adom fel!

1. próbálkozás: hát ez olyan nevetséges, hogy nem is írok semmit...



2. próbálkozás: ez sem jobb, rángatom azt a szegény gépet, azt hittem, gyorsan kell mozgatni az anyagot és gyorsan nyomni a pedált is.


3. próbálkozás: mint Makó Jeruzsálemtől...


4. próbálkozás: akkor is megtanulom...

5. próbálkozás: fény dereng az alagútban, de milyen messze...

Őszíntén meglep a kitartásom, nem vagyok én ilyen, csak ha nagyon szeretnék valamit. Ezek szerint ezt nagyon... de mikor fogom elérni a tökélyt? Mindegy, remélem, ti is nevettetek, mert én (amikor már túl voltam a mérgeskedésen) nagyon jót vidultam.

Most elmegyek Amszterdamba egy kicsit dolgozni, szerdán éjszaka érek haza. Sajnos, most nem csak másokat hallgatok, hanem mások fognak hallgatni engem, így erős aggódásban vagyok...
Ráadásul, amilyen a szerencsém: amikor júniusban voltam, közel voltam a Rijksmuseum-hoz, de nem volt időm. Most időm van, de olyan messze van a szállásom, hogy nem tudom, odaérek-e...
És még valami: megkértem a holland kolléganőmet, keressen már nekem valamilyen kézimunka üzletet. Talált is , elküldte a címeket, belinkelte a honlapokat... megnéztem, mind zárva van hétfőn. Ami tök jó, mert nekem csak hétfőn van szabadidőm. Mit mondjak? Marad a sajt és kakaó mint szuvenír...

Azért a laptop nálam lesz, képben leszek ám, este mindent elolvasok, ez lesz a felüdülés.... :):):)