Erős küzdelmem...

... volt az idővel, meg ezzel a valamivel is, amit megígértem, hogy megmutatok. Hát, elkészült, nézegetem nagy örömmel és közben hálatelt szívvel gondolok a mai technikai lehetőségekre (úgymint számítógép, meg internet, meg blogolás, meg egyebek, amiket nem is ismerek), meg mindazokra, akik kiváncsiak a a végeredményre. Mert ha nem mondom nagy szájjal, hogy ekkor meg ekkor megmutatom, akkor ez (sem) biztosan nem készül el, félúton már teljesen mást akartam volna varrni, kitekingettem egyéb teendők felé, de aztán arra gondoltam, hogy itt nyilvánosan valljak szégyent?
Így aztán neki-nekifeszültem, amit meg úgy mondok, mintha legalábbis egy királyméretű takarót varrtam volna kézzel, pedig csak erről a kis vacakról van szó, nekem mégis akkora energiámba telt. Az még csak hagyján, hogy a héten későn keveregtem haza, meg az is hagyján, hogy a fejem zsúfolásig tele volt teljesen felesleges információkkal, amelyekkel valamit kezdenem kellett (volna), s ilyen állapotban milyen jó dolog kikapcsolni ezt az agyi zsibvásárt valami kreatív tevékenységgel, de akkor meg kiderült, hogy még béna is vagyok, mert összesen 12 tűt törtem el, ami már önmagában is hihetetlen nagy birkózásokat sejtet. És akkor még nem beszéltem arról a remek ötletemről, hogy ne csak vastag vatelin alkossa a táska vastagságát, hanem legyen benne táskamerevítő (vagy mi a fene), ami azt jelentette, hogy egy merev felületet kellett szabad gépivel tűznöm...persze, lazán és kreatívan, ahogy kifolyik a kezem közül. :(

Arról meg nem beszéltem, hogy a táska most is elég nagy, de igaziból félúton én már gyanút fogtam, hogy mi a frászt is varrok én, mert jó, hogy praktikus a nagy táska, de ebbe már a fél világ belefér, a másik felére nem tartok igényt inkább. Így aztán nem varrtam hozzá azt a néhány blokkot, ami által talán nem szakad majd le a kezem. Mert a nők minden rendelkezésre álló helyet betöltenek, értsük ezt most úgy, hogy ha van a hely a táskában, akkor még 2 liter tejet beraknak a másik 4 mellé.

Ennyi bevezető után jöjjön a táska, íme:

A képet én csináltam, meg is látszik rajta, de majd hazajön Zoltánművész és a Nikon-jával kattintgat egyet-kettőt, akkor majd jobban érvényesül, mert vannak rejtett értékei is. :)

Viszont azt kell mondjam, nagyon elnevetgélték a lányok ezt a kitalálósdit (amin meg én nevetgéltem jókat), így aztán úgy döntöttem, 2 nyertes lesz. Az egyiket azok közül, akik komolyan vették a játékot (ez már önmagában is ellentmondás), egyre tippeltek és még jól is, a másikat azok közül, akik mondtak mindenfélét, ömlesztve... :):):):)
Volt nagy öröm, mikor olvastam a bejegyzéseket, volt nagy öröm, amikor kész lettem ezzel a csodával és van nagy öröm, hogy egyáltalán kész lettem. :) Így lehet, hogy bevezetem ezt a dolgot és ha valamire szükségem van, akkor csak annyit teszek, hogy sejtelmesen, titokzatosan bejelentem, hogy valami készül, majd szabok egy határidőt, ami főképpen nekem határidő-és akkor biztosan megvarrom.

A sorsolásra holnap kerül sor, de lehet, hogy még ma este. A közjegyzőm ugyan nincs kéznél, de ettől függetlenül hivatalos lesz és tiszta. :) Mármint a sorsolás. Fotók készülnek, bemutatom, a táskával együtt. :):):)

Születésnap

Ma vagyon, ma vagyon... Ha nem is piros Pünkösd napja, de Zoltánművész születésnapja. Mivel már annyi mindent írtam róla (hogy milyen szuper pasi), úgy gondolom, hogy itt az ideje, hogy mutassak néhány fotót a munkáiról is.

Pl ezt:

Vagy ezt:

Vagy éppen ezt:


Ez csak egy igen rövid szösszenet a munkáiról, de mégis... képet lehet kapni, milyen pasival élek együtt... :o) És újra megállapítom: milyen jó is nekem! :o)

Szakdolgozati rémségek :)

Már annyiszor emlegettem ezt a rémet, hogy ideje megírnom, mi is a problémám. Ugye, a kiindulási pont az, hogy 40 éves vagyok, most végzek 2 szakot, dolgozom egy teljes időmet, energiámat, szellemi kapacitásomat, leleményemet és kreativitásomat betöltő munkakörben. Van egy szép nagy családom és vagyok én magam is, igaz, a sor végén. :)

Na mármost: a 2 szak az 2 szakdolgozatot jelent, ugyebár. És amikor témaválasztásra került a sor, akkor az arra az időpontra esett, amikor éppen 4 nap alatt vágtam be a 600 oldalas marketinget (meg a másik 3 tárgyat), amire is egy helyre kis csillagos jeggyel távoztam és úgy éreztem, hogy ide nekem az oroszlánt is. Ezzel a lendülettel néztem meg a kiírt javaslatokat, s úgy éreztem, én ennél sokkal jobbat, sokkal érdekesebbet tudok, arról nem is szólva, hogy ne a 120. szakdolgozatot olvassa a konzulens, mondjuk a kismamák felnőttképzési lehetőségeiről. De az tény, hogy nem a tanár iránti tisztelet és sajnálat vezérelt, amikor azt gondoltam, hogy majd én robbantok, hohó..

Így most a következőkkel kell(ene) megbírkóznom, ezek az ötletek fogantak meg ebben a nyakamon lévő kobakban:

1. Művelődésszervező szak- andragógiát választottam, vagyis a saját cégem felnőttképzési rendszeréről írok, ez még a jobbik, mert itt legalább helyben vagyok, hozzájutok a szükséges infóhoz. De persze én többet akartam (naná) és kitaláltam, hogy miután a társaság egy svéd cég anyavállalata, majd én megkérdezem a központot, van-e központi irányelv, satöbbi. Meg megkérdezem az általam ismert országok ismert alkalmazottait, nekik van-e, majd ezek után virítok a mienkkel. Persze, nem árt átböngészni egy halom szakirodalmat, ezért, ha valaki tud céges, vállalati, munkahelyi képzésről valamit, és segíteni is szeretne, hát... tárt karokkal! :o)

2. Kommunikáció szak- na, ez csúnya lesz. Mert azt gondoltam, hogy én a javaslatoknál jobbat tudok (nem megírni, csak kitalálni), így aztán a következőt ötöltem ki: A Zsoltárok Könyvének stilisztikai elemzése. Ezt így fejből. Két kézzel kapott utána a tanárnő, azt csak később mondta, hogy reméli, tudok görögül. Meg héberül. És otthon vagyok a stilisztikában. Meg az irodalomkutatásban. Meg annyi mindenben, hogy már nem is emlékszem.
Valamiért azt gondoltam, hogy majd én most megmutatom, meg ha már írom, akkor olyat, ami érdekel, meg minden.

Egy jól sikerült szigorlat után az ember szárnyakat kap, de hogy senki nem volt, aki lehúzott volna a földre, azt azért igen sérelmezem.

Hogy mit gondolok ma? A jobb napjaimon azt, hogy nem vagyok normális. A rosszabbakon azt, hogy ez halál. Azt, hogy életem főműve lesz, már rég nem gondolom. Bőrbe kötve, mindörökre... :)


Ui: Minden megoldás érdekel!


A lényeg majdnem lemaradt: 1 sort sem írtam még egyikből sem, mert még üzleti tervet kell készítenem egy fiktív kulturális vállalkozáshoz (25 oldal), kutatást kell csinálnom kis falumban a vizuális antropológia eszközével (20 oldal), össze kell hasonlítanom 2 ország felnőttképzését minden szempontból, és a többit elfelejtettem. De még van. :(

Christmas/4

Vagy csak Christmas /3? Már magam sem tudom, de tulajdonképppen nem is számít, úgyis csalni készülök. Na, nem olyan nagyot, mint manapság szokás, de azért... Merthogy az alanti képek nem most készültek, hanem olyan 7 éve, de akár (ugye) most is varrhattam volna őket. Mondjuk, ha éppen nem azzal töltöm az időm, hogy milyen nehéz is nekem, miegymás. :o(
Viszont hogy nézne ki, ha az utolsó, meglehetősen negatív hangvételű bejegyzésem után egyszer csak előrukkoltam volna ártatlan képpel két ilyen párnával, magyarázhattam volna, hogy terápiás céllal, 2 bőgés között én ilyeneket, meg, hogy ezek könnyáztatta párnák ám.

Hát nem. Viszont nagy örömömre szolgált, mikor megtaláltam őket (értsd: a fényképeket) valahol, mert mégiscsak karácsonyra készültek, s talán valakinek ad valami ötletet. Nekem meg fényességet lopott az életembe, mert én így készülök az ünnepre. Ami megint nem igaz, mert az igazi készülődés nem fotózható, az belül zajlik nap mint nap...


Egyébként meg a gyógyulás folyamatát az alábbi dolgok jelentik:

- vettem 8 féle filcanyagot, majd meglátjátok, mi készül belőlük
- vettem cipzárakat
- vettem géptűket, mert a vasárnap esti varrás közben 9 (jól láttad!) darabot törtem el (jó formában voltam, mondom) és igen, a valamin ügyködtem
- bementem a könyvtárba és nem kispályás módon kivettem 7 db marketing könyvet, csak azért nem a maximum példányt hoztam haza, mert 3 padlizsán és az 1 tupperes ebédes dobozom már elfoglalta a helyet (állati jól néztem ki megint, pakolásztam ezeket a dög nagy könyveket, mert marketinghez mindenki ért, sokat tudnak írni--és amikor az egyik padlizsán majdnem elgurult, akkor lépett oda hozzám egy csoporttársam, fiatalon, üdén, kisminkelve és mosolygósan, én meg közben nem tudtam, melyik kezemmel tartsam a könyvet, melyik fülemen lógjon a 6.táskám, de közben ÉN osztottam a tanácsot, én, aki előző nap még bőgtem- hm.)

Aztán azt tudjátok-e, hogy már csak hatot kell aludni, aztán jön a valamim debütálása?

Cím nélkül (mert frappánsat nem találtam ki)

Egy kicsit rosszkedvem van, egy kicsit melankolikus vagyok, meg egy kicsit fáradt is... mert ugye, itt ez a 2 szakdolgozat, amelyekből még egy sort sem írtam le, meg a karácsonyi készülődés, meg a munka, meg a háztartás, meg a gyerekek, meg a férj, meg a kutya.... meg én is, a sor végén. Soha nem jutok a végére semminek, küzdök ezzel a nyavalyás főiskolával, már többször gondoltam rá, hogy nem is kell nekem az a diploma, minek. De aztán mindig kikevergek ebből az állapotból, ami miatt azonban ezt most szóra érdemesnek tartom, az példaértékű.

Zoltánművész lement édesapjához Csongrádra, mert nagyapa elesett otthon, nekiesett az üvegajtónak, elvágta a nyakát, amiből spriccelt a vér, de nagyapa nem akármilyen figura, kihívta saját maga a mentőket, kinyitotta a helyi biztonság ellenére 3 zárral megerősített ajtaját. A mentős sem tudott mit kezdeni vele, mert a főütőér mellett fél centivel történt a dolog, bedugta az ujját és úgy szorította el, így mentek be a kórházba, ahol azonnal műtét.

És tegnap, mikor éppen valamelyik aktuális dolgozatommal szenvedtem, felhívtak és mivel egy kicsit odavoltam, nagyapa elkezdett vígasztalni, amitől meg még el is sírtam magam. Mert az apósom, aki 72 éves és egyszer már fél oldalára lebénult, majd visszaküzdötte magát úgy, hogy úszni jár és autót vezet, az, aki túl van egy csípőprotézisen, aki most majdnem meghalt, aki több liter vért vesztett, akinek elektrosokkra kell most járnia, hogy az arca helyrejöjjön-- szóval, hogy ő kezdett el vígasztalni, meg erőt önteni belém, azért az nagyon sírnivaló.
Azt is mondta, hogy döntsünk úgy, hogy idén nem lesz karácsony (mert már ezen is sírtam, hogy semmi), ki fogjuk bírni, majd csak úgy együtt leszünk minden cécó nélkül, na és akkor mi van, csak én éljem túl ezt az időszakot.

Én meg megígértem neki, hogy összekapom magam, aztán még sírtam egy kicsit, majd leültem és megírtam az egyik feladatomat. És közben igen erősen szégyelltem magam.