fűszeres dió

Tegnap készült és mondjam-e, hogy még aznap el is fogyott, rémes, hogy eteti magát.

Két változatban készül, ez éppen az édes, de  megírom a sósat is, mert bár nem egy nagy recept, de egyesek nyöszörögtek érte a FB-on, én meg szeretném, ha más is hízna.

Az eredeti recept itt olvasható, én kézen- közön jutottam hozzá.

Szóval az édeshez szárazon megpirítom a diót / mogyorót / mandulát (nálunk az első van főleg), hogy mennyire, az attól függ, hogy elfelejtkezem-e róla vagy sem.

Ha két bögrényi volt a dió, akkor közben egy másik edényben felforralok 1/3 bögre vizet 3/4 bögre cukorral és valamennyi fahéjjal (én imádom, tehát sokkal), olvadjon el a cukor, halk tűzön szoktam csinálni.

Amikor a diót megpirultnak ítélem, akkor egyszerűen ráöntöm ezt a fenti egyveleget, lehet, hogy illene külön edényben, de én mindig a gyengébb ellenállás felé hajlok. Cukin sistereg.

És akkor 10 percig kell ennek rotyognia, sosem mértem, de szerintem nálunk nem rotyog eddig. Olyan jó chilis babnak kell kinéznie.

 Egy idő után tisztul a kép és párolog a víz, a dió meg szívja magába a cuccot, ilyenkor szoktam érezni, hogy ebből bukás* lesz.

Kiborítom sütőpapírra, de biztosan lehet olajozott alufóliára is, hűlni hagyom és mondogatom Zének, hogy ez most hűl.

Széttöröm kicsit.

Majd megesszük. Szerencsére tömény, így nem lehet sokat enni belőle, de azért mérlegre ne álljunk másnap (sem).

 A sós változat Nigellától ered, de ahogy Chili írja, nekem is sokkal több fűszer kellett hozzá, az első próbálkozás során a dió szinte eltüntette az ízesítést. Ugyanúgy készítem, mint az édes verziót, serpenyőben diópirítás, másik edényben vajas- fűszeres cucc, majd ezzel nyakon öntöm a diókat.

Felelősséget nem vállalok, nekem senki ne sírjon, hogy nem lehet abbahagyni.

*  fogyókúrailag erkölcsileg

mert nagyon, de nagyon ráérek, így tagadom a soha, de sohát

Nem nagyon vágyom a részletes beszámolóra, szerettem a karácsonyt, ez a lényeg. Meg az egészet.

Inkább azt írom le, hogy min gondolkodtam az elmúlt időben elég sokat, de ez sem lesz hosszú, mert magát a folyamatot már nem tudom felidézni, csak a végeredményt. Szóval, hogy van az a mondás, hogy "soha ne mondd, hogy soha" és hogy én ezt hogy utálom. Ilyen komoly dolgokon járt az eszem, aha.

Szóval, szerintem ez egy bődületes marhaság és értem én, hogy ez azért van, hogy nyitottak legyünk mindig az újra és legyen bennünk szabadság a még nem látható eseményekre, akármikre, mert csak így van esélyünk megőrizni a frissességünket és a vállalkozókedvünket, meg a nem tudom, miket, de szerintem ez hülyeség. Én, ha azt érzem, hogy valamit soha, de soha, de soha nem fogok megtenni vagy elérni, akkor azt mondom, ugyanis abban a pillanatban / állapotban én tényleg ezt gondolom és ezek szerint én elég beszűkült is vagyok ahhoz, hogy azt is gondoljam, amit mondok, ill. hogy azt is mondjam, amit gondolok. Utóbbi változatban ez maga a nyitottság és az őszinteség, az adott időszak lenyomata és nekem jólesik azt mondanom, ami van, mint ahogyan később, ha ez változik, jólesik visszagondolnom arra, hogy bizony, bizony, volt időszak, amikor nem így gondoltam és tessék, mégis, ugye, milyen szuper vagyok, hogy változom.

És azzal, hogy kijelentem, hoyg ezt márpedig nem, egy adott lépcsőfokra állítom magam és ehhez viszonyítva még mindig előttem a lehetőség, hoyg lefelé vagy felfelé lépek és ez pedig emberi. Az elmozdulás lehetősége továbbra is fennáll, de magát a kimondást, meg az e mögött lévő aktuális hozzáállást szerintem jól jelzi és ez nemhogy nem baj, de kifejezetten jó.

Például, ha arra gondolok, hogy tavaly ilyenkor (meg az előző x évben) arra gondoltam, hoyg futni én soha, de soha nem fogok, és most mégis futással kezdtem az évet, akkor az nekem határkő. Tessék, ilyen voltam és ilyen lettem. Before - after. Tök jól meghatározza az életem időszakait, és félreértés ne essék, nem arra gondolok, hogy milyen jó, hoyg akkor nem, hanem, hogy azóta mennyit változtam. Nincs elsikálva a dolog, nincs ez a trendinek számító folyamatosan nyitott és mindig minden meglepetésre kész állapot akár erővel is fenntartott jelenléte. Én szeretem, hogy vállalhatom ennek tagadását, sokkal jobb körvonalai vannak az életemnek, miközben persze tudom, hogy mást éppen ez taszít, de én szeretem a kereteket.

Ha úgy tetszik, szerintem az még nagyobb szabadságra utal, hogy ki merem mondani, hogy ezt én soha. Mert ha közben mégis, akkor mérhetőbb a változás.

Na, hát ilyeneken gondolkodtam az elmúlt időben. Látszik, hogy ráérek, mi?