 Sosem felejtem el, amikor egy ismerősöm férje mutogatta a vadászat után készült képeit, volt ott vaddisznó elölről, oldalról, sötétben, világosban, felülről, vakuval, vaku nélkül, úriemberekkel, nélkülük, mindenhogy. Valami ilyesmi következik most, életem első Lamináriája!, megérdemli, meg bizony.
Sosem felejtem el, amikor egy ismerősöm férje mutogatta a vadászat után készült képeit, volt ott vaddisznó elölről, oldalról, sötétben, világosban, felülről, vakuval, vaku nélkül, úriemberekkel, nélkülük, mindenhogy. Valami ilyesmi következik most, életem első Lamináriája!, megérdemli, meg bizony.
Tudom, hogy
- már a kiinduló fonal sem volt megfelelő, vastag is, kétágú is
- mindehhez nem ismételgettem eleget az "elég lesz, elég lesz" mantrát, mert elfogyott
-naná, hogy nem sikerült ugyanolyat kapnom, akkor viszont ne is törekedjen a hasonlóságra, legyen jó elütő, így sikerült ezt a kellőképpen öregasszonyos sötétbarnát választanom
- olyan vastag, hogy mehetek vele Novoszibirszkbe, tehát nem egy gyűrűn áthúzható csipkecsoda
- összhatásában is öreges
- nem egyenletesek a szemek

De az enyém, én kötöttem és nagyon örülök. Nagyon. Nem gondoltam volna, hogy meg tudom kötni, nem is tudtam volna, ha nincs Ercsu, a kedves, akitől nemcsak a kendő kötését tanultam meg, hanem azt is és legfőképpen azt, hogy a kötés nem feladat, hanem élvezet, s ezt nem verbálisan hajtogatta, mondania sem kellett, a pórusain jött át az üzenet, én csak befogadtam, magamévá tettem. Élvezem is, Ercsu, szívből.
És még azt is elmondom, hogy ma este, a grillezés utáni parázsbabámulós, gondolatgenerálós összebújáskor ezt fogom magamra teríteni. Meg mindenkire, aki aláfér.



 






