Nagyon sokáig hittem azt, hogy a gyerekeink szédületesen rendetlenek, egészen pontosan, hogy ők azok, mi nem. Amikor szép lassan kirepültek, az első döbbenetes érzésem, sosem felejtem el, az volt, hogy leteszem a valamit a valahová és az ott marad. Nem tűnik el, nem nyeli el a föld, odanyúlok, ott van. Azért ez elég jó érzés volt, sokáig ez volt az egyetlen jó érzés ebben a megváltozott életben.
Közben azonban a kép árnyaltabbá vált és egyre inkább be kell látnom, hogy mi sem vagyunk jobbak a gyerekeinknél (nahát), de először azért ez nem így jött direktben, hanem úgy, hogy jé, hát Zoltán is milyen iszonyat rendetlen, ez elképesztő, nem foghatja a lányokra a kialakult rendetlenséget, csak maga tehet róla, hiszen már csak én vagyok itt, én meg, ugyebár.
Viszont egyszer csak meglepetten vettem észre, hogy én is. Hogy én sem. Hogy széthagyom, hogy nem rakom el, hogy másnap sem rakom el, hogy nem is izgat, hogy a polcaimon dől ki minden, hogy jaj, porszívózni kéne, de majd holnap, hogy nincs ott, pedig ott a helye, hogy ott van, pedig nem ott a helye, hogy tornyosul, hogy ledől, hogy kilóg, hogy nem tudom becsukni, hogy beljebb lököm, hogy rázárom, ne is lássam, hogy ....
Meg vagyok döbbenve.
