A legpiszkosabb,

legrendetlenebb házat is ki lehet takarítani,  mert végülis mi a teendő, kidobni a felesleges dolgokat,  ne terheljenek senkit és semmit; benézni az eldugott zugokba is, oda is, ami nincs szem előtt;  ablakokat megpucolni, hogy tisztán láthassak kifelé, lemosni-felmosni-kimosni, hogy ragyogjon, csillogjon, legyen üde és friss, tiszta, jó levegőjű, mi más.

Hogy van-e párhuzam a ház és a lélek között, az saját döntés.

Azért kell péntekenként

a városba menni, hogy a testet táplálhassuk az elkövetkezendő egy hétben is, a testet, meg a varrógépet, de az akvarellpapírt is, most pedig még azért is, hogy a piacon elszidhassam  mindennek  a sok (számomra mérhetetlenül sok) embert, kik válogatnak a sonkák és tojások között, de idegesen ám, mert azt úgy kell, szidom őket ezerrel (leginkább azért magamban, meg ZM-nek, aki jól bírja), miközben válogatok a sonkák és tojások között, (a sok embertől) most már idegesen, ahogy kell.

Abban, hogy időnként

gyerekmentes övezetté válunk, még ha csak rövid időre, mondjuk, egy-egy napra, nem az a legfurcsább, hogy csend van, hogy nincs veszekedés, hogy nincs zene, meg alapzaj, de nem is az, hogy nem áll rá a kezem a kétszemélyes ebéd főzésére,  hanem az, hogy ha leteszek valamit valahová, akkor az ott is marad, nem tűnik el, nem szívódik fel, nem bukkan fel hetekkel később más, teljesen logikátlan helyen, tehát az az állítás, hogy a ház egy nagy fekete lyuk, egyszerűen nem igaz, nagyon rendes kis ház ez, manók sincsenek, vagy ha mégis, akkor ezeken a napokon egyszerűen távoznak a gyermekeimmel, na, ez a legmeglepőbb.

Egyik fotó sem lett

színhelyes, de nem baj, a lényeg úgyis az, hogy megérkeztek a spanyol anyagaim, s bár azt gondoltam, hogy nem érdemes mutatni őket, egyszínű anyagok kit érdekelnek rajtam kívül?, aztán mégsem bírom ki, csak idebiggyesztek néhány fényképet, már csak a dokumentálás kedvéért is, a színekhez pedig fűzök magyarázó jellegű kommenteket.

 ez olyan zöld, hogy beleharapni volna jó

nagyon narancs, nagyon

 

kék is, meg szürke is

  

jobban pink, jobban

türkiz....

 Most pedig ülök a kertben, a beszegetlen terítővel lefedett asztal mellett és öltögetek.
Jó a dolgom, azt hiszem.

A szóellenőrzéseket

iszonyúan utálom, ráadásul nem is látom őket mindig jól, mert feltorlódnak a betűk, meg elgörbülnek, meg mit tudom is én, miket csinálnak, mindenesetre egyszerűbb erre gondolni, semmint arra, hogy megint szemüvegcsere lenne esedékes. Azzal szoktam magam szórakoztatni abban pár másodpercben, hogy van-e értelme a gép által kidobott betűknek, néha azért elpirulok, mit nem mond a masina. Változatosságot jelent, ha megkérdezi, milyen nap van ma, ezt én fejből megmondom, semmi naptár, semmi gondolkodás, kisujjból kirázom  a random betűk böngészése helyett. Na de ma, ma olyanba ütköztem, ami feltette az egészre a pontot, én még ilyennel sosem találkoztam, gondolom, a meglepetés ereje miatt nem sikerült a válaszadás, a kérdés ugyanis az volt, hogy mennyi húszból kilenc és nem azért, de ezt is fejből és számológép nélkül írtam be, ám nem tetszett a gépnek, és akkor elbizonytalanodtam, oly régen számoltam én már így, egyébként is mindenféle új szelek fújnak, lehet, hogy már nem tizenegy a tizenegy, vagy ez a szám feketelistára került vagy mit tudom is én, mindenesetre többszöri próbálkozásra sem fogadta el a választ, sem betűben, sem számban, most aztán vagyok nagy kétségek közepette, hát így ugorjak neki egy csütörtöki napnak.

Van az a vicc, amely

a nemzetkarakterológiákra épít, vagyis, hogy a magyarok mellé nem kell őr a pokolbéli víg napjaikon kondérban, mert azok egymást húzzák vissza, senki ki nem jöhet a fortyogó léből, na, ez jut eszembe a top 10 ajánlóval, meg ami ott folyik, azzal kapcsolatban,  s ezen szoktunk a Micivel nagyon jókat vihogni.

A mai napi

levegővétel a cseresznyefa alatt történt, alattam a föld, felettem az ég, a létra... hát annak nekem kell lennem.

Szeretem azt gondolni,

hogy van bizonyos körforgás, hogy amit kapok, azt továbbadom, más formában, más személynek, más tárgynak, másképpen, de nem marad nálam. É szeretek arra gondolni, hogy van, ki a megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest sem oltja el, hát én sem dobom szemétre a megfogni is nehéz ceruzát, elfér, jó lesz az még valamire, de ennél még több is van, hogy éppen ez a ceruza hiányozna, ha nem lenne. A sor végén, persze.

 

  

(nem, nem az én aquarellem)

A levegővétel,

amiről itt írtam, ma reggel 9-re a masszőrhöz vitt, ami azt jelenti, hogy átsétáltam három házzal odébb, ledobtam a felsőm, közben kicsit sikongattam, hogy meg ne forduljon idejekorán, valahogy feltornáztam magam a masszázságyra és próbáltam lazulni, a 45 perces kurzus végére (mikor már fel kellett öltözni) elég jól ment, nem is tudtam eldönteni, hogy most felébredtem vagy elálmosodtam, végül nem volt kérdés, mert ennyire nagy levegőt azért nem veszünk elsőre.

Az ország,

melynek zászlaja csíkos, de még egy növény három levélkéje is díszíti, hogy ez egy másik földrészen van,  ez oké, egészen biztos, hogy boldog emberek élnek arrafelé, ez is rendben van, rasztával, élénk színű italokkal, persze, minden hihető, még az idehaza nem ismert szavak is, csomaládé, meg omala virág, értem én, más világ az, ez van, az azonban elgondolkodtató, hogy több leírásban is fel-felbukkan a kannabisz, azaz dekk, vagyis spangli, magyarul fű, nem tudom, ezt most velem hozták összefüggésbe a résztvevők vagy kizárólag a neszesszerrel, ami pedig mégiscsak én vagyok, elgondolkodtató, bizonyisten.

A nyertes pedig zsuzsi, ki teheti, olvassa el a meséjét, én ezzel a magam által kötött nem nagy, de annál szebb színű Gail kendővel jutalmazom. Mondtam, hogy meglepetés.

Jó, hogy van bennetek játékosság, nekem ez nyereség, nektek (remélem) természetesség. Köszönöm!

A világ

pedig, bárki bármit is mond, s ha a saját kertünket veszem alapul, sárga. A "hogyan vált azzá" kérdés számomra legalább oly érdekes és felfoghatatlan, mint maga a világ keletkezése, ez a teremtéstörténet kicsiben. Még inkább apróban.

Néhány

termék felugrott a Meskára. :o)

Amikor pedig

az angolok megkérdeztek bennünket, mégis merre van a Duna, akkor mi, lányok, néztünk nagy tanácstalanul (de ez nem is igaz, mert én a térképolvasásnál már elhasaltam,  azt sem találtam meg, hol vagyunk mi), a Mari Mikije azonban először körbenézett' az egyébként semmi támpontot nem nyújtó, hosszú folyosónak tűnő udvarok láncolatán, majd határozott mozdulattal irányt mutatott, na, akkor gondoltam arra, hogy a két nem közötti különbség releváns példája talán mégiscsak a tájékozódási képességben mutatható ki a legegyértelműbben.

'mégis mit láthatott, ugyebár?

Vasárnapi vers/ Poem for Sunday

Weöres Sándor: Tavaszvárók

Megládd, megint futunk a berken át,
feledve tél jegét,
a záros kert-ajtón, s a kerten át,
ha felszikkadt a rét.
Most hűs estére hűsebb éjszakát
borít fehér sötét,
de majd megint futunk a berken át,
s fogjuk köröskörül az almafát,
feledve tél jegét,
ha felszikkadt a rét.

(ha vers van, minden van, megnyugodtam, el is mentem a Goubára)