vásár

Itt vagyok!

Itt nem is

mutattam talán az újabb adag krumplizsákot, pedig holnap egy nagy halommal viszek belőle a Csillagösvény Waldorf iskolába. Ezt is. Meg sok egyebet is. A jó hangulatomat helyben kívánom beszerezni.

Többet

ezekből nem készítek, ezek is csak... dísznek vannak.

Volt ilyen már tavaly is, tavalyelőtt is, ezt meg csak mondom.

Gyors snitt

Tegnap ősz,

ma meg tél.

 

Minden

valamirevaló sorozatban eljő a pillanat, amikor ellaposodik a  történet, ilyenkor kihelyezik a szereplőket egy távolabbi, egzotikus helyre, ahol új kalandok várják őket, felfrissítve az értük aggódók érdeklődését. Nem egzotikus, de távolinak meglehetős helyszínünk ezúttal Hollandia,  ide repül a Legkisebb, sagánk főhőse, tehát a rövid szegedi, majd a dupla annyi, de még így is csak hat naposra sikeredett szülőkről való leválási kísérlet most következő állomásának sikere mind a térbeli, mind az időbeli távolságnak köszönhetően előre garantált. Kétkedők szerint ne vegyek erre mérget.

És azt még elmondom, hogy Hollandiába nem az a gyerekünk megy, aki az ELTE-n néderlandisztiát tanul, de nem ám. Családi erősségünk a logika.

Amikor

megérkezett a barna anyag, akkor pislogtam, hogy ezzel én mit is akarhattam, pénzkidobás az egész, megy a pocsékba. Aztán jól elraktam, de nem hagyott nyugodtan, pocsékolni nem lehet, kezdeni kell vele valamit és akkor összeraktam ezt a  három színt és volt nagy öröm, nagy boldogság.

És azóta egy csomó minden eszembe jutott róla.

É akkor ennyit a tervszerűségemről.

 

Nektek tetszik ez a három szín együtt?

Közgazdaságról röviden

Szembemenvén a közvélekedéssel, mely szerint az exportálóknak áll most a  világ, aggódva nézem az etsy-s boltomat, ahogy hétről hétre nő az egyébként dollárban megadott ár forintra váltott értéke.

Jó hír az embernek, rossz hír az emberiségnek.

Az utolsó pillanatban,

de elcsíptem két jegyet, így szokásunknak megfelelően most is színházban leszünk szilveszterkor. Az éjszaka további része ismeretlen.

Én nem

vagyok egy rózsaszín lelkületű nő, nem vagyok. De ebben a mennyiségben, árnyalatban és társult színként hej, de szeretem, de szeretem.

Ez az

előzménye a lentebb említett elválasztó rekeszes táskának, tehát ez még az eltűnésem előtt keletkezett. De majd azt is mutatom.

Itt vagyok, ragyogok

Nem akarom nyafogással teletűzdelni ezt a post-ot, ezért csak mondom, hogy meglettem, előkerültem, amíg azonban nem voltam meg és fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, egyáltalán vagyok-e még, mert lehet-e rosszabb annál, hogy már virtuálisan sem vagyok, addig először is írtam leveleket* magyarul, angolul és németül, nagyjából mindenkinek**, akiről feltételeztem, hogy tud valamit, vagy köze van valamihez,  vagy tud segíteni, megvarrtam egy komplett táskát, melyben elválasztó fal is van, cipzáros és mindenféle rekeszes, kiszabtam egy tucat krumplizsákot, de mivel mindezen tevékenységek nem emelték az endorfinszintemet és ez bizony látható/hallható volt, így kénytelen voltam az ősi módszerhez folyamodni, nevezzük csokoládéevésnek.

Azóta megkergültem megkerültem, de arra a kérdésre, hogy milyen volt a túloldal, felelni továbbra sem tudok, mint ahogyan arra sem, hoyg tényleg Gyurcsánnyal voltam-e, ahol voltam, nem tudom, túl sötét volt, bolyongtunk. Én már itt vagyok.

*három soros kétségbeesett, felháborodott, de egyben rimánkodó hangvételben, vegyen fel valaki az út széléről, ne hagyjatok itt

**Zuckerberger pajtáshoz közvetlen vonalat nem kaptam, így ő kimaradt, de csókoltatom

Help, I need somebody

Eltűnt a FB-ról a Zazálea oldalam, huss. Persze, lehet élni nélküle, mindent lehet, meg minden nélkül lehet élni, meg élni se kell, tehát ezt a részt hagyjuk, viszont történt-e már valakivel ilyen? Hogy visszatér-e, ez a kérdés.

Ez nekem baj, bizony.

Vége

a Zsömi kutya kertészkedős-lakberendezős-aprítógépes karrierjének, mert beszereztük  a szakirodalmat.
Csak nehogy széttépje.

Pluralitas non est ponenda sine neccesitate

Az utóbbi időben többször is előfordult, hogy fényképeket kellett volna küldenem ide-oda (nem állás-, de interjú, meg ilyenek), s akkor újra bebizonyosodott,  hogy filozófiai elveket a legegyszerűbb gyakorlati példákkal illusztrálni, a hosszas fejtegetés és magyarázat helyett egy jól megválasztott példa telibetalál. 

Úgy van ez, hogy nem vagyok  fotogén és ez nem afféle női szeszély, hogy jajhogyállahajam, hogynézekkitejóég, hanem vállalhatatlanok a fényképeim, nemcsak saját megállapítás, ez van, már csak abban reménykedem, hogy életben egy fokkal jobb vagyok.*

De ezek olyan kötelező jellegű  kérések voltak, nevezzük feltételnek őket, muszáj volt valamit tenni.. És akkor Zoltán elkezdett engem fényképezni, ez nála ilyen sötétségűző cselekvés, valahogy mindig jobb a kedve utána, de ezt nem akarom magamra venni, a lényeg, hogy a 33-ból kiválasztottunk kettőt, bár ő többet, mert szerinte azokon csodásak a fények, és a színek és minden,  az, hogy én azokon legalább három fogyatékossággal bírónak nézek ki, az mellékes. Ezt a kettőt aztán elkezdtem farigcsálni, az egyiken első lépésként derékban elvágtam magam, bőven elég a felsőtest, még sok is, aztán levágtam a gyönyörű hátteret, mert éppen (spontánul, ofkorsz) csipkebogyóért nyúltam, de nem állt jól a mozdulat, így levágtam a bal kezem, aztán mégiscsak inkább a teljes felsőtestem nyaktól lefelé, tehát maradt egy fej, ami sem a korábbi testtel, sem önmagában nem tűnt esztétikusnak, így aztán még a fejemen is vágtam, végül maradt egy... orca. Meg egy fül, némi hajjal.

 

És akkor ezt a folyamatot én a szükségtelen többlet alkalmazásának tekintvén, tanítanám Occam borotvája címén. A jogdíjakat pedig a szerkesztőségbe kérném.

*nem a számig,csak az orromig ér a kaki, tudjátok

Vasárnapi vers

Faludy György:  Ne add fel a reményt

Ne add fel a reményt, mert Európa
más, mint a perzsa vagy arab világ:
a költészet meghalt, mielőtt Róma
elpusztult volna. Talán még csírák

sem maradtak, mint Claudianus bamba
soraiban. De néhány elveszett
század után felszállt a régmúlt hangja,
s e hangnál is valami remekebb.

Mert elrendelte a sors vagy az Isten,
hogy itt nálunk újjászülessék minden,
és mind, ki él, bár barbár volt e tájon,

végül kultúrát termel önmagából
és hozzáadja azt, ami letűnt.
Amíg élünk, mindig remélhetünk.

(Budapest, 1994)