emberi játszmáink

Most éppen a bevásárlóközpont első és második emelete között (a mozgólépcsőn) történt meg az, hogy megkérdeztem a férjem, mégis mennyire szeret (nálunk ez egy bevett játék). Mert szép, szép, hogy szeret már 26 éve, na de mennyire, ugye, az a nem mindegy, szeretni bárki tud(hat)(na). És akkor elkezdte sorolni, hogy mint a mogyorót (a szemed sem áll jól), a biciklijét (nem kéne túlozni, mondtam), az akvarellt (mert mindig csak lódítasz) együtt. Na de akkor én rátapintottam a lényegre (nem megsértődtem, mert nagyjából azért képben vagyok én egy introvertált személyiség megnyilvánulásaival, egyébként meg a hosszú évek, ugye), és feltettem az egyetlen ideillő, ám egy millió fontos kérdést, vagyis, hogy és az aranygaluska? Az már nem fér bele, mi?

Óh, az aranygaluska, felelte, elhomályosult tekintettel, az aranygaluska sehol sincs ahhoz, ahogy én szeretlek.

Hogy helyén kezeltessen a válasz, tudni kell, hogy azt ő annyira, hogy 26 éve minden héten készítek neki. Vaníliasodóval.
Azt hiszem, szeret engem.

szervezetfejlesztő kerestetik

Megmondom, miről van szó. Vagyok én, aki táskákat készítek és van valahol egy általam elképzelt és kitalált világ, amelyben szintén ott vannak a táskák és ott vagyok én is, de egy sokkal dinamikusabb, energikusabb, hatékonyabb, s mindeközben kiegyensúlyozottabb módon. Sajnos, ez a két világ (a valóság és a jövő) még nem találta meg a halmazok közötti uniót, átugrálni pedig állítólag tilos és roppant veszélyes.

Én nagyjából tudom, hogy mit szeretnék, szerintem fel tudom vázolni ezt az idilli jövőképet, bármikor képes vagyok nem a Földön járni, ez nem nagy cucc, de már csak a végeredményt tudom elmondani, olyan, hogy köztes lépések, meg lépcsőfokok, meg tervezés, kalkulálás, üzleti terv, beosztás, céltudatosság, valamint józanság, önfegyelem, határozottság, elszántság, meg ilyenek, ezek hiányoznak*. Mindehhez még képes vagyok reggelre új (az előző napihoz képest akár pozitív vagy negatív irányba elhajló) jövőképpel ébredni, melyhez tudok ragaszkodni is, de józan észérvek hatására visszarendeződni is. Néha meg nem. Alapvetően nem vagyok optimista, szeretek borúsan látni, a borongás nekem semmi, zsebből előhúzom kívánt pillanatban, de meggyőzhető vagyok, hoyg ez nem jó, ez különben is biznisz, kőkemény racionalitás, semmi lelki tévelygés.

Na, szóval, keresem azt az embert, aki  a csak halványan körvonalazott feladat és a határozottan rossz körülmények ellenére is úgy érzi, tud velem valamit kezdeni, bírja a csapásokat, szereti a kihívásokat, tud dacolni minden nem egészen ideálisnak mondható feltétellel, állhatatos, kitartó, konok, céltudatos, miközben nem kiabál, nem sóhajtozik, hanem kedves és aranyos és alkalomadtán spontánul küld nekem szívecskét a facebukon, de azért elég határozottan tud nemet mondani a bennem váratlanul gejzírként feltörő ötletrohamoknak is.

Az ajánlat legvonzóbb részét a végére tartogattam, miképpen a legjobb falatot az étkezés záróakkordjának, szóval, hogy fizetni nem tudok, csak természetben, ellenben ha velem zöldágra vergődik a nyertes pályázó, utána ezt referenciaként bárhol elfogadják.

(e-mailben várom a bátrakat)

* mások szerint éppen fordítva van, de én előre szóltam