Első fecske

Miután már rengeteg anyagot felhasználtam a szabad gépi tűzés rejtelmeinek elsajátítására, bevallom őszíntén, hogy már nagyon szerettem volna megtűzni a kis kék-zöld képemet. Hát... az eredmény önmagáért beszél, kissé eufemisztikusan fogalmazva is azt mondhatom, hogy van még mit gyakorolni. De mindegy, mert én nagyon nagy boldogsághormont termeltem a készítése közben, így aztán mégiscsak sikerként könyvelem el.
Szeretném felhívni a kedves látogatók figyelmét a:

- rendkívül gazdag fantáziára :)
- a biztos vonalvezetésre :)
- a rajzkészségre :)

Mert azt az egyet nem hiszem el, hogy ehhez nem kell egy biztos rajztudás. Zoltán művésznek nagyon tetszik, éppen az esetlegessége miatt, hogy nem szabályos. Hát igen... ilyen egy rendes férj.

Karácsony

Annyira megörültem Gina karácsonyi díszeinek, hogy magam is készítettem néhány dolgot. Ezek még nem a tökös változatok, de mindenképpen ő inspirált a készülődésre...
Van 1-2 csillag, közte a kedvencem, a kajla. :O)

Ezenkívül van egy félkész (!) karácsonyi faliképem, valamelyik év karácsonyára találtam ki. Én mindig kicsiben kezdek, aztán azt sem fejezem be. Most már jó lenne valami olyat mutatni, ami el is készült. :( Még a végén azt hiszitek, ilyen rendetlen vagyok... :O)

Tulajdonképpen csak egy kis tűzés kellene, meg a szél.De mindig mire ide eljutok, jobban izgat valami új. Nem véletlenül írtam már erről a ... hogy is mondjam... hiányosságomról.

Felhívás

Miután a tegnapi napon sikerült elkezdenem (befejeznem nem) a Gellért-hegy magasságú vasalnivaló eltüntetését,újfent a kezembe akadt egy mintakendő. Talán ez a neve. Egy olyan anayagdarabról van szó, amin valamikor valaki gyakorolta a hímzést, gomblyukazást, stoppolást. Magam nem tudok hasonlókat végezni, így aztán megállapítani nem tudom, mennyire haladt a tanulmányaiban, mindenesetre igen méltatlan hely ez ily kendőnek, mindig kivasalom, majd visszarakom, mert nem tudok vele mit kezdeni...
Így aztán arra gondoltam, ha valaki szeretné, tiszta szívvel továbbajándékozom neki, legyen jó helyen, ahol megbecsülik. Nincs verseny, meg ilyesmi, csak jelentkezzen, ha valaki szeretné... Különben újfent megy vissza a vasalnivalók közé... :(

Notre- Dame, Chartres

Párizs

Chartres

Régóta adós vagyok a beszámoló folytatásával, s mivel a PowerPoint most megőrült (amitől meg én), hát kikapcsolódásként, felüdülésként jöjjön egy kis Párizs!

A Notre-Dame és a chartres-i katedrális a két első számú kedvencem. Szeretem a gótikus templomokat, szeretem a hatalmasságukat, a bennük lévő csendet, a dísztelen falakat.


Két dolog szokott a fejemben járni ezeken a helyeken:

1. A barokk templomok aranyozott szobrai, faragott díszei mintha már inkább szólnának az emberről, s nem Isten dicsőségéről. (Arról nem beszélve, hogy a barokk már az ellenreformáció következménye, tehát valóban az emberről, az egyházról szólt. Nem kell velem egyetérteni!) Számomra sokkal inkább jelenvaló az Isten ezekben a templomokban, a méretük, a hatalmasságuk, a félhomályuk miatt... A dísztelenségük, amelyet annál inkább kihangsúlyoznak az üvegablakok, rózsaablakok. És ez fordítva is igaz: a dísztelenség engedi igazán érvényre jutni a színes üvegablakokat.

2. Megemelem a kalapom a templomot építők előtt- micsoda energia, elszántság, találékonyság, erőfeszítés szükségeltetett a megalkotásukhoz. Mekkora hit, hogy elkészül, hogy lesz elég pénz, lesz elég ember, lesz elég idő. Csak tenni kell, csinálni, egyik napot a másik után... rendületlenül.
Arról nem is beszélve, hogy a leghétköznapibb munkás is művész volt, a legapróbb részletek is oly gazdagok, hogy olyat ma már sehol. (Olvasta valaki Ken Follet: A katedrális c. könyvét? Valószínűleg nem egy szakmailag tökéletesen megalapozott mű, inkább lektűr, de érezhető benne ez az irgalmatlan nagy munka.)

1. Notre- Dame
Szerintem ezen a képen nagyszerűen tetten érhető az, amiről az előbb írtam a középkori művészekről. Ez az aprólékosság valami hihetetlen...


Ha azt mondom, hogy nagyon nagy a templom, akkor nem mondtam semmit. Hihetetlen nagy, lenyűgöző a mérete is. Mint apró pontok, olyanok az emberek. De nemcsak fizikailag, hanem lélekben is annak éreztem magam, mert valóban szinte kézzel fogható az Isteni nagyság. Még akkor is, ha a templomot ellepték a turisták. Ami egyébként nem igaz, mert mintha minden tömeget elnyelt volna.

Egyértelműen látszik a különbség, hogy melyik képet készítettem én, s melyiket a párom. Itt, a templomban oly sötét volt, hogy én a kis vacakkal már nem nagyon remekeltem, így most Zoltán fotóit látjátok elsősorban. Ez a kis homályos az enyém, s a most következő is az lesz!


Ez szívfacsaró: emléktábla azon briteknek, akik az első világháborúban elestek, s akiknek nagy része francia földben nyugszik...




2. Chartres
Chartres Prizstól kb. 50 km-re fekszik. Nekem ez meglepetés volt, bevallom őszíntén. Zoltán már járt itt, s mindig azt mondta, ide egyszer el kell mennünk- hát, most jött el az ideje. Ami meglepő volt, az a település mérete. Én azt tanultam, hogy a katedrálisok mellett, körül mindig nagy volt a forgalom, felélénkült a kereskedelem, ami magával hozta az ipar fejlődését is. Na már most: Chartres egy elég kicsi város, egy városka, tehát mintha ez ebben az esetben mégsem így lett volna. De éppen ezért (is) uralja a környéket a katedrális, messziről láttam a vonatból, jaj, de gyönyörű volt...




A méretét jól jelzi az ember "nagysága"... A templom teteje nem is látszik...

És még valami: a katedrális közepén van egy útvesztő labirintus. A következőket tudtam meg róla: sokan sok mindent mondtak már róla, tévinformációkat terjesztettek róla, azonban a lényeg az, hogy ha az ember végigjárja, s közben Istennel társalog, meditál (nem szeretem ezt a szót, a keleti vallások kisajátították, s van némi pejoratív értelme, de értsétek jól), akkor a labirintus közepére érve egyfajta belső megtisztuláson megy át, szíve nyitottá válik Isten felé.

Ezen a képen éppen nem látszik, de sokan járták be ezt az utat. Lépésenként megálltak, majd továbbmentek, lassan, érezhetően magukba fordulva. Néhányan közülük zokniban, de voltak, akik még azt is levették, s mezítláb járták végig, ami azért nem 10 perc volt... Nem illik kilesni az embereket ilyen intim pillanatukban, mégis nagyon érdekes arcokat láttam. Nincs se képességem, se jogom megítélni, amit láttam, pláne nem közzétenni, de azt elmondhatom: nagyon különbözőek vagyunk, mi, emberek.
Amit viszont elmondok: japánok jöttek be, semmit nem vettek észre abból, ami itt folyt, begyalogoltak ezen emberek közé, fotóztatták magukat, majd innen fotózták az üvegablakokat, abszolút nem érdekelte őket, hogy hol állnak, s esetleg zavarnak másokat az áhítatukban... na, ezen azért jól felmérgesedtem.


Chartres egy kicsi város, amelynek a dombján található ez a katedrális. Körülötte kedves, szűk utcák, van egy csomó új üzlet, s ha hiszitek, ha nem, itt rábukkantam egy kézimunka boltra. Szépséges anyagok voltak, gyönyörű kész patchwork munkák, fonalak, miegymás. És itt kaptam magamnak azt az egy dolgot, amire vágytam: bambusz kötőtűt. Nem kérdés, hogy normális vagyok-e, én csak ezt szerettem volna egész Párizsból. És megkaptam. Úgy vittem haza a barátainknak, mint egy ereklyét a középkori templomból. :)

Semmi érdekes, ugye? De éppen a kis dolgok azok, amelyek nagy örömet tudnak nekünk okozni.

Most befejezem, megnézem, magához tért-e már a PP-m abból a sokkhatásból, hogy dolgoznia kellene...:)))

Reggeli örömök

Mindennek lehet (kellene) örülni. Ma reggel a következő, rendkívül pihentető, kényeztető dologban volt részem. Ültem az ágyban, Zoltán idehozta nekem a laptopot, kaptam tőle 2 bögre finom kávét, egy szelet fokhagymás pirítóst. Közben olvasgattam a blogosok önvallomásait, nézelődtem, nevetgéltem. Persze, napközben már más lesz, mert mosni kell, meg takarítani, meg főzni, vasalni, meg készülni a prezentációra, Amszterdamra, gyereket meghallgatni, férjre odafigyelni, kutyát simogatni... De most, most nagyon jó volt. Az vesse rám az első követ, aki nem élvezné.
Én bevallom, vállalom. Jól indul a napom!

PS: PC

Utóirat: ez azért fontos, nem hagyhatom ki! Olvasás: szakácskönyvből több, mint 100 van. Egyébként olyan 1500 körül járunk. Van könyv a konyhában, az ágy mellett, a TV-n, az asztalokon (néha alattuk is), a táskáinkban, a fürdőben. És a polcokon is. :)

PC

Az úgy volt kérem szépen, hogy olvasgattam a kipécézgetésről, és titokban arra gondoltam, engem biztosan senki nem is fog kipécézni, meg úgysem, és soha. Mert olyan jó kis kör ez, és én ide már nem is férek be. És nem is baj, meg különben is, nem is érdekel. Közben meg olvastam a mindenfélét, s majd a szívem szakadt meg. Egy kis Nemecsek- szindróma, na.
Ezzel már el is mondtam a 7-ből egyet, hogy én milyen is vagyok. De ez még nem számít ám!
Aztán hamar jött a meghívás, akkor meg arra gondoltam, hogy biztos már betelt a kör, a lányok nem akarnak ismételgetni, hát akkor legyek én. Aztán meg jött még egy, és most meg itten nagy pirulva elmondom, kik akarnak engem (engem!):
Katafolt
Mammka
Márta néni
KicsiKató
F.Gina (jelzem, itt valami gubanc lehet, mert a blogodban nem találtam magam, ellenben megjegyzésként jött a PC- szerintem összekeversz, de most már engem kapsz... :):)

Milyen is vagyok én? Röviden nehéz lesz, de essünk neki, jó móka lesz visszaolvasni, főleg holnap.

1. Hívő keresztyén. Nem vallásos, hívő. Krisztus az én Megváltóm- hiszem és vallom. Mellesleg református. Ez meghatározza az életem.

2. Piszok rendetlen nő. Erről a házunk is tehet, mindent elnyel, s amikor kedve van, kidobja magából. Sajnos, az iroda is kezd ilyenné válni. Lehet, hogy én vagyok a háttérben?

3. Kávé- sokszor, sok tejjel, fahéjjal. Sok gyomorsavval. De szeretem és a 100 alatti vérnyomásomnak kell is- jó kis duma, mi? De igaz!

4. Ez most hosszabb lesz: 3 lányunk van, a legnagyobb éppen elkezdte az egyetemet. 20 évesen jött Zsófi (majd Luca és Virág), s én itthon voltam velük 15 évet. Mint egy ősanya. Aztán most mást adott nekem az Úr, most meg repkedek, meg prezentációkat tartok, meg szervezkedem, meg mindenfélét csinálok. Nagyon megváltozott az életem, és ez is én vagyok, s még szeretem is! Csak néha a lelkem nem bírja követni a változásokat, mindig lemarad valahol.

5. Jaj, ez már az ötödik... Későn érő típus vagyok, most járok főiskolára, de most aztán 2 szakot egyszerre. :) Ha minden igaz, idén diplomás leszek, el sem hiszem. 2 nyelvvizsgám viszont van. :)

6. A párom: szobrász- grafikus. Sokat dolgozott Meloccoval. Egyszer írok róla egy bejegyzést, s teszek fel képeket szobrokról, képekről. Minden reggel felkel velem fél 6-kor, hogy igazi kakaót főzzön nekem, minden este megmasszírozza a lábam, elnézi a rendetlenséget, mindig bátorít, segít. De nem ezért szeretem, ez csak a hozadék. Hanem miért is? Felette nagy titok ez. :)) De már 21 éve az.

7. Valami hihetetlenül izgulós típus vagyok, de ezt palástolom, aki viszont ismer, az látja rajtam. Gyomorsav, meg ilyesmi. Ez a remek önbizalomhiányommal kapcsolatos, egyszer már csak elmegyek valami okos emberhez, hogy neveljen már meg, csak hát 40 évesen azért ez már gáz. Mindenesetre komoly gondokat okoz nekem, sajnos.

Vége? Jaj, de kár, még annyi fontosat el szerettem volna mondani. De nem baj, majd apránként adagolom, akkor nem fáj.

A helyzet az, hogy én meg mindenkire kiváncsi vagyok, főleg, mert személyesen Mariannt ismerem csak, így aztán kit írjak be? Ráadásul sokat be is jelöltek már, többször is. Az engem jelölőkről ne is szóljak... faltam a soraitokat!

Hát, legyen:
Anyahajó
Székely Kati
Jucuu
36évi
Ledanna
Arcencil
Patchwitch

Egy nehéz nap éjszakája

Ez vár rám, remélem, pihentető alvással jutalmazom magam, amiért ezt a napot is túléltem. Elvittük a reptérre a Stockholmból érkezett vendégemet, aki elméletileg segíteni jött, gyakorlatilag meg ellenőrízni. Noha ismerem, találkoztam már vele, azért ez mégsem ugyanaz volt, mint nagy társaságban elvegyülve hallgatni őt. Miután a cég, ahol dolgozom, egy svéd nagyvállalat magyar leányvállalata, szerte a világban több, mint 30 országban vagyunk jelen (hagy legyek nagyvonalú), így aztán időről időre össze kell jönni, s nagy komolyan tanácskozni.
Nekem jutott az a feladat, hogy felelős vagyok a HR-ért és a kommunikációért, így aztán én gyakran utazom (2 havonta átlagban), gyakran okosodom...:))) Ezek az alkalmak viszont nagyon megterhelőek, azt szoktam mondani, hogy 10 évet öregszik a szívem minden egyes alkalommal és ez majdnem így is van. Állandóan aggódom az angolom miatt, a feladatok miatt, meg úgy mindenért. :(
Persze, mindig egy csomó munkát kapunk, éppen erről szólt a mai látogatás, hogyan sikerült ezeket elvégeznem, teljesítenem. Nos, jelentem, megfeleltem, egyedül az új levélpapír, fax, emlékeztető, meg ilyesmi központi mintája alapján kidolgozott magyar változaton kell még egy kicsit dolgoznom, az összes többiért megdicsértek. :) Reggel 9-től délután 4-ig voltam együtt Britt-tel, aki mellesleg brit, csak éppen Stockholmban él. A brit Britt...

És abban a ruhában voltam ma, amit a hétvégén hoztam össze, persze, nagyon össze kellett magam kapnom. Mint mindig.


Közelről, fentről:

Közelről, lentről:

Azt azért nem állítom, hogy a ruhán nem látszódik a kapkodás... A nyáron varrtam egy hasonlót egy türkiz anyagból, az valahogy jobb lett, nyugodtabban készült el. Most szombat este kezdtem neki! Mindegy, jól éreztem magam benne és ez a lényeg.
Meg az, hogy túl vagyok ezen a napon! Jöhet a hétvége, majd a hétfő, amikor Amszterdamba repülök.:(

Egy kis zöld...

Eredetileg nem ezt a képet akartam felrakni, hanem azt, amelyiket Zoltán készítette a most elkészült ruhámról. Bizony ám, ilyen is van! Csak valahogy nem áll össze az összeköttetés a gépeinkben, én meg meguntam, s úgy gondoltam, a holnapi dili napra valami nagyon vidámítót szeretnék látni... Nem is akarok írni róla, majd, ha a kedves vendég elmegy. :(

Szóval: ezt a szép kis zöldet olyan 2-3 éve varrtam, amikor még több időm volt. Nagyon szerettem- szeretem, most is kint van a falunkon. Az külön öröm, hogy még harmadik helyezést nyertem is vele a Határtalanul-on.



Kézzel tűztem (nem véletlenül mondom, hogy ez még mindig gyorsabban megy, mint a szabad gépi tűzés), és roppantul élveztem. Egyébként is szeretek kézzel varrni. Valahogy olyan érzésem van, mint a kenyérsütésnél. Nem a dagasztókészülékkel, meg a kenyérsütőgéppel való sütés, hanem az, amikor a saját két kis kezemmel én dagasztom be a kenyeret. Mindig olyan érzésem van, hogy van ebben a tevékenységben valami ősi folytonosság, hogy ugyanazt csinálom, amit nők milliói csináltak- csinálnak évezredek óta. És ez nagyon jó.
Nos, valahogy így van ez a kézi varrással is. Persze, tudom én, hogy ez ma már nem dívik, mert nem praktikus, nem gyors. Nem ez és nem az, de mégis... öltögetés- nekem erről a szóról azonnal a kézi varrás jut eszembe, erre asszociálok. Csoda, ha lassan haladok a szabad gépi tűzés elsajátításával?