Hogy ne legyen már

annyira töprengős ez előbbi, eleddig magában árválkodó szombati bejegyzés,  elmondom, hogy a fügés zsömle némi sonkával és uborkával remek ebéd egy sietős napon, s hogy a spenótos-sajtos lepény, az  fenomenális.

A rejtett mondandó pedig az, hogy vége a 90 naposnak, végre lehet rendesen sütni és főzni, kell is, elvonási tüneteim voltak, amit még rosszabbul bírtam, mint a diéta (úgymond) lényegét.

  

Az történt,

hogy ültem a kávézós könyvesboltban, ami egyébként nem ugyanaz, mint a könyves kávézó, ültem a magam sűrűségében és nagyon hasznosan kívántam eltölteni a várakozási időt, mit kirótt rám a család, és akkor  egyszerre megláttam  az idő manifesztációját (mert ha figyelünk, ez előfordul), balra tőlem ült a fiatal lány, ki üde volt és felszabadult és jólesően harsány, s ki már nem voltam, jobbra pedig ült az idősebb hölgy, ki elegáns és felszabadult és csinos volt, s ki még akár lehetek is. A keret között pedig ott ültem én, a jelen vaskosságában, s szerettem volna odaszólni, hogy figyeljetek, emberek, látjátok ezt?, de hát ki is vagyok én, óh, hát én a jelen vagyok, akkor a helyemen vagyok, csak tessen előre figyelni, nem balra és nem jobbra, oda csak pillogunk, ellenben a mi terünk levegőjének sűrűsége mégiscsak a mi tüdőnkre szabott, hát rendben van.

Ki állítja, hogy nem hasznosan töltöttem ki az időt.

Hát,

hogy milyen textileket vettem, jaj, szétvet az öröm. 

Az éjszaka

két dologgal játszottam, az egyiknek köze van ahhoz a tíz éve őrzött Weisser Riese-s dobozhoz, melyben  kitudjamárkitőlkapott bőrdarabkákat őrzök, többször került a kidobás szélére, de mivel nálunk még a kazetták is többször visszajöttek a kuka tetejéről, hát ez is maradt. Mily szerencse.

 

 

A másik játék, az még várat magára. Szintén kísérleti fázisban van, de félkészen, konkrétan sehogy.

Péntekenként,

amikor járom a szokásos utamat és bemegyek a méterárú üzletbe, már rakják is ki a pultra a cipzárokat. Volt ennek egy folyamata, először kérdeztek nagy általánosságban (mit adhatok?), utána kérdeztek, de kezük már a fiókban volt (cipzárt?), most már nem kérdeznek semmit, legalábbis előtte nem, csak utána, addig velem nem lehet beszélni, míg a heti cipzáradagomat meg nem kaptam, utána jöhetnek a cérnák, gombok, textilek.

Annak igazolására, hogy a cipzárt pedig rendeltetésszerűen használom, a bizonyíték itt álljon. 

Vannak a csinosék:

Vannak a retroék:

 

Van a személye kedvenc:

 

És akinek e-booktartója van, annak megnőtt az étvágya, az most már szettet  (is) akar, kis neszesszert, meg nagyot, mert az nagyon vagány, hogy minden mindenhez illik, értem én.

És még hol a nap vége...! Holnap pedig péntek, csak mondom.

Úgy ki vagyunk

éhezve a tavaszra, hogy képesek vagyunk az esőt sem bánni, a borongós napot sem bánni, a nyirkosságot sem bánni, már földszagot hoz az eső, rózsaszín virágillatot is, hát hogy is bánnánk.

Recseg-ropog ez a páncél, ez a kéreg, végre.

Készen

van a takaró, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy E-nek a takaróval együtt a Legtürelmesebb Megrendelő címet is odaadom. A takaró nagy (140x210 cm), s egy kicsit még pihegek, mielőtt a másodiknak nekifutok, ezzel a két mondattal pedig a legtöbbet magamról árultam el, úgy hiszem.

Mályva,

hogy legyen nyár ma,
lila, hogy legyen illat,
csokoládé, hogy legyen mosolygás még.

Az pedig,

hogy a Japánban élő/dolgozó/tanuló/kutató kb. 400 magyar közül sikerült az Mr1-nek azt az egyet felkutatnia, megszólaltatnia, ki neve alapján (Orbán Viktória) egyedül méltó lehet a japán helyzet érzékeltetésére, mert a hitelesség mindenek felett, hát az nekem.... vicces. Eufemisztikusan, persze.

Holnap pedig

nem hétfő" lesz,  holnap szerda lesz, egyszercsak a hét közepén találjuk magunkat, de ne keressük az eltűnt vagy eltűnni látszó napokat, megvannak azok, majd egy nem várt pillanatban felbukkannak, napsütésben, fényben. Jó helyen vannak azok.

"és nem húzzuk ki a kukát az utcára, nem

Amint az tőlem

(el)várható, ideológiát is gyártottam, miért nem tudom folytatni a takarókészítést, mert megakadtam a nyolcadik négyzetnél, ez van. Hogy nem jó a tapintása, ezt találtam ki, Cataniából kezdtem el, fantasztikus színei vannak, feltételezem, ez vitt a romlás útjára, hogy lilák-kékek-zöldek-mályvák és társai, ezekkel csak úgy repül a horgolótű, aha, nálam is, biztosan. De semmi baj, meghalt a király-éljen a király, most az az ideológia van soron, hogy el kell fogyasztani a sok maradék fonalat, ráadásul ez a most készülő, ez olyan finom puha, de még olyan meleg is, ilyennek kell lennie egy takarónak, a szín, az másodlagos. Hasznosság, most ez a vezérlőeszmém.

Csak ZM nem érzi, hogy dacára a kanapé körül felgyülemlett rengeteg fonalnak, ez most jó, mert fogy a fonal. Ő csak azt látja, hogy egyre kisebb a helye.

Hogy pedig

tavasz van, méghozzá nem röpke órákra, vendégségben, hanem visszavonhatatlanul, az a jónál is jobb, mondanom nem kell. Színek, na, azok még nincsenek, de majd lesznek, addig is, íme. Hogy én!, virágosat!, magamtól!, azt én a tavasz késedelmes érkezésének számlájára írom.

 

Hogy tetszik, hogy tetszik? :o)

A világot

a nagy dolgok tartják mozgásban, azok maradnak fent örök emlékül, az, hogy egy tavaszi napon egy napsütötte templomajtó kopottsága milyen, az csak nekem fontos. De nekem nagyon. Nem én tartom a világot, megtehetem, hogy porszem legyek, s a porszem érdekeljen.

Ez a mindent

 befedő szürkeség, ez azért múlhatna már, távozhatna már, reggelre zöldeket szeretnék, mindenféle zöldet, de legfőképpen sokat és harsogót. Hogy roppanjon a fog alatt.

Vasárnapi vers/ Poem for Sunday

Fodor Ákos: Haiku- Koan

még az sem kizárt,
hogy a céltábla nyilad
útjába kerül