2011. február 19., szombat

A kényeztetés,

az nemcsak masszázs, meg wellness hétvége, és ágyba kávé, meg meglepetésvirág, hanem ez a film˘ is, ami olyan, mint egy Gainsborough festmény, meg egy könyv˘ˇ, ami felfedezés és elmerülés egyszerre. Kényeztetés ez a javából, én azt mondom.

˘sokadszorra is
˘ˇelsőre is

Nagyon jó minőségű,

olyan 80 % kakaótartalmú csokoládé, Belgiumból többször hoztam ezt a fajtát, mély és intenzív íz, olyan ez a textilbőr. A türkiz? Hát az csak egy türkiz, de ketten együtt, az mégis valami, szeretem.

 
 
Ahogy az már lenni szokott, itt és itt. :o)

Az iszony,

ami nem viszony (bestsellerként), de nem is uszony (búvár tankönyként), szóval, az Iszony, hát az hihetetlen felfedezés a számomra, eddig vártam, meddig vártam és minek!

2011. február 18., péntek

A háromszög formájú

kendőket nem igazán kedvelem, mondom ezt annak ellenére, hogy éppen egy Luteát és egy Shetland-ot kötök ( kettőt egyszerre, igen, így egyik sem lesz egyhamar készen), inkább a hosszított formájúakat, amelyeknél azonban ott volt a short rows réme, de már csak volt, hétfő óta múlt időbe került, így szeretnék leszámolni minden kínommal, múlt időbe tenni őket.
Hétfőn megtanultam, kedden-szerdán befejeztem, csütörtökön blokkoltam. Little Leaves minta bogyósgyümölcs színben, szeretem.



Ezt a remekül sikerült képet pedig azért rakom ide, hogy a kendő formája is érvényesülhessen, a blokkoláson még van mit javítani, de az első Lamináriához képest fejlődtem. Egyszer még majd sikerül is.

Úgy képzelem,


hogy ezekből a színekből egy jó nagy ülőpárnát készítek, bár a vágyam egy takaró, de nincs elég fonalam hozzá, türelmem sem, utóbbit  venni sem tudok. Egyébként is kicsit szúrós a  fonal, ez még abból az időből származhat, amikor azt hitték, a gyapjúnak szúrnia kell, különös ismertetőjele, azonnal eldönthető, gyapjú vagy sem. Tihanyba képzelem a párnát, milyen jó is lesz majd, ez lesz a napi kaloda, aki aznap a legkevesebbet köti, annak egész este ezen kell ülnie, meztelen lábbal, persze.
Ja, az én szoktam lenni.

2011. február 17., csütörtök

Kékharisnyáknak

ajánlgattam korábban is, egyrészt a színe miatt, másrészt azért, mert éppen belefér egy könyv, egy palack víz, egy telefon, néhány irat, semmi más. De jó lenne, ha ennyi elég lenne, mi másra is lenne van szüksége az embernek, őszintén.
(igen, ez a nagycsaládos táska ellenpólusa)
Itt és itt elérhető.

Egyszer már

szeretnék belenézni (használat közben) egy ekkora táskába, mert nem értem, ennyi zseb, ekkora méret, felfoghatatlan számomra. :o)

Több olyan

ismerősünk is van, ki kitartóan pályázhatott volna erre a címre, gyűjtjük őket, ez a hobbink, végül mindennemű szoros küzdelmet nélkülözvén  F nyerte el a "nem fizető" nem  túl hízelgő, ámde igaz epitaton ornans-t.

2011. február 16., szerda

Az elanyátlanodott

állapot jellemző aktusa a kakaóivás és a fonalpakolgatás. Innen oda, onnan ide, cél nélkül, terv nélkül, értelem nélkül. Kosárból ki, megfogom, megnézem, sorba rendezgetem, majd vissza, szigorúan egyesével.
Na, ez van most.

(töltsük hasznosan az esténket! rovatunkat olvashatták)

Mi eddig is kedveltük

ezt az embert, bár ez tiszteletlenség vele szemben, esetleg őkirályi fensége, meg ilyenek, de nem vagyunk jártasak az udvari etikettben, majd pótoljuk. De kedvelni mindenképpen kedveltük, régóta, mert mi szeretjük a hősöket,  azokat is#, akik egyszerűen nem mentek el Londonból a bombázások elől, hanem maradtak, mert a nép is maradt. És nagyra tartottuk eddig is, most ez nőtt, ha egyáltalán lehetnek ennek fokozatai, mármint a nagyrabecsülésnek, hogy még jobban és még inkább? 
Nekem azt mondja a film, hogy meg lehet küzdeni a démonokkal, hogy le lehet győzni, hogy át lehet lépni a saját árnyékunkon, hogy lehet abból is "nagy" ember, kiről senki nem gondolta volna, kire legyintettek, ki mögé végül felsorakozott a nép, mert ... nézzétek meg.


# és azokat, akik partra szálltak, meg azokat is, akik csónakon mentették a katonákat, meg akik a bombázások alatt is zongoráztak a National Gallery-ben (Myra Hess), meg akik bújtattak, segítettek, féltek

2011. február 15., kedd

Kérdésre elmondom,

hogy nem próbáltam ki a fonást, ellenben kértem (és kaptam lelkes) bemutatót, elméletben, meg gyakorlatban is,  utóbbinál odahajoltam, s csak annyit kérdeztem, ügyelve, hogy az aggodalom ne nagyon jöjjön át hangomon, hogy: és mondd, jó ez neked, Bucikám?
(úgy láttam, jó neki. meglehetősen)

A megfoghatatlan


tulajdonsága, hogy nem lehet bemutatni, elmondani, ezért mit tesz az ember, hát ábrázolja kínnal és keservvel, a leggyakrabban eredménytelenül, mert bár vágya van, képessége hozzá nincs, mint ahogy én is próbálom elmondani, milyen érzés is az, mikor kirendelődik  a fellélegzés. Mikor még nem múlik el, minek távozását várjuk, de kapunk valami levegőt és fényt, mikor már szépia a fekete-fehér.
Elmondani én ezt nem tudom, nem bánok jól a szavakkal, fényképezni sem tudok, aki mégis érti, az érti igazán.

Mi testesítjük meg

az átlagmagyart, azt, aki utolsó nap tölti ki az adóbevallást, aki utolsó nap jelentkezik egyetemre, nem így kellene ennek lennie, utáljuk is, mégis. Egy kicsit nehezen megy ez nálunk, bár a pénzt időben befizettem, nem azért, mert rendes vagyok, hanem, mert akkor volt éppen annyi szabad tőke (kettő esetében ez komoly tényező), tehát sárga csekkem már volt. De amikor este negyed 10-kor elkezdtük kitölteni a cuccot (és ezért ez nem az utolsó pillanat, mert még legalább 27 óra volt a határidő lejártáig), akkor kiderült, hogy nincs meg a boríték, mindenki kapott, az én egyikem éppen nem. Ezen átléptünk, hogy majd és valahogy lesz másnapra (teremtődik, mondjuk), de fennakadtunk, hogy két éven át tanult választott tantárgy (hogy most akkor az utolsó év mit is jelent, a tényleges utolsó évet vagy az utolsó évet, melyben tanulta a tantárgyat), elvitatkozgattunk ezen, de nem volt könnyebb a nyelvvel sem, mert az obligát angol és német van ugyan, de mi az, hogy német célnyelv, angolnál csak sima angol, az nem célnyelv,azt értjük is.
Akkor egy valamit elrontottunk (nem nagy dolgot, mert nagyon figyeltünk, jók vagyunk hivatalos papír kitöltésében, jók), de nem baj, mert majd elektronikusan jelentkezünk, kukába a jelentkezési lappal, igaz, hogy ehhez menetközben szkennelnünk kellett egy másik gépen, ami azzal járt, hogy kidobott a program, mert lassúak voltunk, ezt többször és idegesítően is eljátszotta., de nem baj, 10 órakor ez még belefér. Beírtunk mindent, bár volt eltérés a papíralapú és eközött, viszont figyelmeztetett, ha nem jót, nem jó helyre írtunk, volt kontroll felettünk rendesen. És akkor a végén, amikor már hátradőltünk és örültünk, hogy rajtunk ugyan ki nem lehet fogni, akkor piros betűkkel kiírta, hogy a jelentkezési laphoz tartozó sárga csekken még csak véletlenül se fizessük be a kilencezret, balga magyar anya, véletlenül se, mert ez egy tök más rendszer, tehát választhattam, hogy kidobom a kukába a csekket is és újból fizetek, vagy valami más megoldás után nézek. A csekket nem ki a kukába, hanem onnan elő a papíralapút, vissza a kezdetekhez, itt egy kicsit elfáradtunk, volt is valami elhangzott szó, de megnéztem leírva, nem mutat jól, legyen ez fantázia kérdése.
Arról pedig, hogy csak két helyet írtunk be, mert nekem ilyen gyerekeim vannak, hogy nem mennek akárhová, kizárólagos az érdeklődésük, egysíkúak, arról nem én tehetek. Történtek hibák, de nem én tehetek róluk, megmondta Aronson is.

2011. február 13., vasárnap

(annak illusztrálására,

 hogy mennyire nem kedvelem, ha a blogfelületen történik üzenet, álljon itt ez a blogfelületen történő üzenet, igen, megmérgesedtem)

Vasárnapi vers/ Poem for Sunday


Szabó Lőrinc: Mégis csak álom

  
De nem így volt ez, nem egészen így.
   Csak most, harminc év múltán, érzem így,
   magyarázom így diákkoromat.
   A valóság akkor álom maradt,
   akár kapáltam, akár szöktem a
   becsi méhesbe olvasni. Buta
   szívem lenézte az emberi tényeket
   (igazán hozzájuk se férhetett),
   és boldogan csak akkor dobogott,
   mikor valamin csodálkozhatott:
   mindig egyfélén: képeken, álmokon,
   lepkék táncán, hangyán, szilvamagon,
   királylányon, a gyors fecskén, ahogy
   telecsicseregte a templomot,
   zsálya ajkán, a harangon, amely
   egyszer majd a kezemet vitte el
   - vagy a Semmin: szent volt a pillanat,
   amikor felejtettem magamat!