Dokumentáció

Ki a gyerekét, ki a kutyáját, na. 

10 hetes a Zsömi, s ebből négyet már velünk töltött.

1730. bejegyzés, ezúttal a színekről és röviden

Amikor még gyermek voltam, azt gondoltam, minden névhez tartozik egy szín, nyilvánvalóan így van ez, hiszen például a Czibak Csilla név egyértelműen sárga volt, mi más. Ezt a gyermeki bölcsességet, melyre ma elnéző mosollyal gondolok, ezt szeretném visszakapni, de legalábbis a hozzám kötődő színt megtalálni.

Értsd jól.

No spoiler - A másik kert

A szerző első könyvét nagyon szeretem, jó a hangvétele, jó a szövege, jó a humora(!), rengeteg dolog visszaköszön benne, ami mindig jóleső érzés, hogy én is azt éreztem, én is úgy éltem meg, én is, én is. Így álltam neki a második könyvnek is, de amikor (a másodikat) először olvastam, a sok jó mellett kissé zavarban voltam és nem is tudtam,  mitől vagyok én zavarban, most azonban, másodjára, ha nem is pengeélesen, de talán meg tudom fogalmazni. A szokott, némiképp homályos módon. 

Szóval, a könyv is kicsit más, meg én is kicsit más vagyok. A könyvben túl sok a fotó, értem én, hoyg kert és növények, amit inkább nézni, semmint olvasni róla, de azért a százhuszadik makro után már nem annyira izgalmas, meg egy kicsit már zavart is, hoyg lerántja a leplet a növényekről, hát jó az nekem, dehogy jó. És nagyon zavart a photoshop, hogy túl színes és túl élénk és túl sok, szóval, ez nem vált előnyére.  Ezt írjuk a könyv számlájára.

A másik viszont, hogy elkezdett zavarni az a rengeteg jelző, a rengeteg felhalmozott ige, meg a rengeteg egy szavas mondat, olyan pattogóvá vált a felénél a könyv ritmusa, nehezen idomult a könyv egészéhez, s akkor ezt írjuk az én számlámra.

1728. bejegyzés, melyben Rudolf néz

Rudolfból van felakaszthatós lógathatós változat,  meg van a kulcstartó, amikor szerepe is van, ettől sokkal komolyabb, de ami a lényeg, hogy van a balranézős*, meg a jobbranézős változat, de ennek kivételesen semmi köze  a politikához, ettől R. mereven elzárkózik, kizárólag attól függ tekintetének iránya, hogy merre van a ... szarvaslány. Vagy hogy hívják.

*mindenáron azt akarta a ellenőrzőprogram, hoyg ez béláranézős

1753. bejegyzés, melyben kérve kérek

Most azt szeretném, ha valakik küldenének nekem könyvet, egy könyvet, sok könyvet, száz könyvet, mert elolvastam mindent, ami innen-onnan itthon volt, meg az itthoniakat is, a  könyvtáriakat is, de oda most nem megyek, mert van némi restanciám, viszont ha nincs könyvem, morcos leszek, lehet, ez minden bajom gyökere.

Szeretném megmagyarázni,

amit én sem tudok.

Van ugye ez a blog, amelynek kategorizálása ellen én mindig tiltakoztam, ezért is éreztem jól magam a Goldenblog egyéb mezőnyében, tehát ez nem kreatív blog, nem kell hinni a szemeteknek, bár én abban bízom,   a rendszeresen olvasóknak ez már feltűnt. Aki nem az, annak most mondom.

Az, hogy időről időre  feltűnnek  táskákról és egyebekről készült fotók, az az aktuálisnak (pl. vásárok) köszönhetőek, a hangsúly azonban nem ezen van, még akkor sem, ha olybá tűnik. Biznisz tekintetében a FB-kal jobban járok, tehát ez aztán nem akadályozná meg a bolt blog bezárását.

Ha pedig már FB, akkor elmondom, hogy van ez a három dolog, hogy blog, személyes FB oldal, biznisz FB oldal, nem szeretném összekeverni a hármat, ezek különálló oldalak, s nyilván van bennük közös pont (mondjuk én), meg átfedés, de valahogy úgy, ahogy a halmazok egymásba kapcsolódnak. A biznisz oldalt nem kell magyarázni, gondolom én. A személyes FB néha bizniszes is, meg cikkmegosztós, néha belinkelek egy-egy blogbejegyzésemet is, például a könyveseket, nagyjából ennyi az aktivitásom, egyre jobban fáraszt(anak az emberek). Én bajom, tudom. Ha valaki úgy érzi jól magát, hogy kiír mindent, hogy belinkeli minden posztját, tegye. Közöm? Semmi. Csak néha fullasztó. Nekem.

A blog viszont más, ott nekem terem van és levegőm, ide azt írok, amit akarok, arról, amiről akarok, s bár elméletileg ez sokkal nyíltabb, hiszen jöhet bárki, nincs kontroll, valahogy mégis azt érzem, itt én vagyok otthon. Már kitaposott, már elkopott, de néha még foszladozik is, ettől nekem meg még kényelmesebb.

Viszont, hogy ne legyen egyszerű, elvégre akkor mi a bajom, mindezt nézhetem másképpen is, tehát mondhatom azt,  hogy ez egy napló, nem egy igazi, de mégiscsak napló, írok bele, véleményt mondok, aggódom és örülök, ahogy azt kell, ám mégiscsak van egy szűrő, amin keresztül engedem át a dolgokat, nem önthetek mindent a publikum elé és akkor előáll az a helyzet, hogy vagyok én, aki gondol/érez/dühöng/örül... és vagyok én, aki a szűrőt tartja, vagy éppen én magam vagyok a szűrő. Az emberek szeretnek szépet olvasni, szépet látni, nincs ebben semmi megvetendő, én is azt szeretek, én azonban nem vagyok sem kívül, sem belül szép, és akkor felmerült bennem, hogy kinek kell ez és kell-e egyáltalán valakinek. Mármint rajtam kívül, persze, mert nekem kell. 

És most nem a visszajelzésekről, meg a kommentekről van szó, hagyjuk ezt, hanem, hoyg baromi haszontalannak érzem magam, úgy általában, meg úgy teljes mélységében, s ennek a fentiekkel való összefüggése lehet, hogy nem világos még számomra sem, de kell lennie valami földalatti összekötő csatornának, ha ez így jött elő. Bennem.

És akkor most keresem a csatorna bejáratát. Vagyis még itt vagyok.
Vagy mit tudom én. És akkor ez egy kellőképpen érthetetlen poszt kellőképpen érthetetlen, ám illő végszava.

És akkor

saját tapasztalattal vegyítve megírnám az Elhagyott Blogok Boltja mesét Mosonyi Aliznak ajánlva.

Még az is

felmerült bennem, hogy nem írom többé a blogot. Sem ezt, sem a másikat, sem újat, sem szebbet, sem jobbat.
Ez a tagadások bejegyzése.

Úgy vagyok most

a fényképezéssel, még inkább a bemutatással, mint életem más területével. Bár szeretném, nem  tudom cizellálni mégsem. 

Akkor legalább jó kicsire összehúzom magam.Mint ez a pénztárca.

 

Erőteljes,

bonyolult, s egyben gyönyörű mintázatú textilek vannak a szemem előtt, ezekkel, ezekből dolgozom. S akkor az öröm napra elosztott mennyisége ezzel be is telt. Nehéz idők  tűnnek közelegni, s hogy pontos  legyek, s ne csak magamra tekintsek, errefelé is.

 

1721. bejegyzés,melyben meglepődöm

Mindig meglep, mit meglep, megdöbbent, hogy egy nap pihenés után mennyire  nehezemre esik felvenni a fonalat. A cérnát.

1720. bejegyzés, melyben

Azt szeretem, amikor a Mikulás (nálunk ő jár, nem a Télapó) hosszú, vékony zsákot hoz, abból egy kicsit nehezebb előkotorni a tartalmat és ez egy játék ilyenkor, hogy apránként kerül elő és nekem kotorásznom kell benne.

1719. bejegyzés, melyben szavalok

Törekedni speciel nem törekszem arra, hogy minden bájos bejegyzés után egy kicsit helyrebillentsem a világot, de azért elmondom, hoyg ez nekem egy kedvenc  versem, ezért amikor* retorikán az volt a feladat, hoyg szavaljunk, akkor ezt választottam, egyrészt, mert szeretem, másrészt, mert rendkívül rosszul szerepeltem nyilvánosság (3 főtől fölfelé) előtt, a kettő pedig ott ér össze, hogy ha szeretemdolgot végzek, akkor annak a plénum előtt is jól kell mennie. Ugyebár.

És akkor  én egy hétig gyakoroltam, nem a megjegyzését, hanem az előadást, hogy hogy is fogom ezt mondani mások előtt, mondtam ezt a verset csak tükörnek, csak gyereknek, egynek, kettőnek és háromnak, csak férjnek, majd együttesen is, iszonyúan unták, ez az igazság, én viszont rendíthetetlen voltam. És egyre jobban ment.

Aztán kiderült, hogy a tanár úr szobájában kellett előadni, tehát voltunk bent vagy öten, ami a számszerűség ellenére mégiscsak sokaság és én rettenet ideges voltam, de azzal nyugtattam magam, hogy semmi baj, előadni nem fogom tudni, de a szöveg megy, ez azért valami. És amikor sorra kerültem,  magabiztos(nak tűnő) hangon szavaltam: Óh, nézd a furcsa, ferde párt....

És akkor itt éreztem, hogy valami nem jó, ettől elfelejtettem a következő sort, ebbe besegített, hoyg bár visszafojtott, de egyértelmű röhögés jött hátulról. És a tanár szemeit sem fogom elfelejteni. 

*olyan 7 éve

** a család nem plénum, ezt azért szeretném tisztázni

Vasárnapi vers

Tóth Árpád: A fa

Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tűnődő, ki ily estelen
a végtelen titkába elmerül
és testtel is szelíden arra dűl,
amerre lelke vonja testtelen. . .