Bounty

Az úgy volt, hogy januárban megcsináltam a kandírozott narancshéjat, de megfogadtam, hogy februárban valami olyan befőzés kell (csoportvállalás), ami nem annyira tetszik majd, mert így soha nem fog fejlődni a jellemünk, még akkor sem, ha a fejlődés jele éppen a (z ön)megtagadásban rejlik, nem az eleve nekünk alakított körülmények közötti hősködésben.

Ennek némiképp ellentmond a kókusz, mert azt bírjuk igen jól, de előrelátóan egyetlenegyet vettem, igaz, méreteset. Ebből látszik, hogy a jellemem abban sem fejlődött nagyot, hoyg az azonos darabáron kínált cuccok közül ne a legnagyobbat vegyem ki (ha az egyébként gyönyörű példány).

Kókuszt én még nem törtem fel, a mai nap fényében állíthatom, hoyg ezután sem fogok, egyet sikerült, legyen elég ez mindenkinek. Kilyukasztottam a három lyuk közül az egyiket egy fém horgolótűvel, de nem indult el a csepegés, ezért bedugtam egyhosszú csavarhúzót, jött is a lötty. Ami nem a kókusztej, ugye.

Ezek után jött a kézitusa, mondta Eszter, hogy ütögetni kell körbe és egyszercsak beroppan, kár, hoyg ezt az én kókuszdióm nem tudta. Én érzékeltem a kifinomult hallásommal, hogy melyik részen kellene beroppannia, de ennyi, csapkodtam kőhöz (hosszan), ütögettem húsklopfolóval (sokszor), végül a brutális felé hajolva elővettem a kalapácsot. Ekkor égettem meg kicsit az almás crumle-t.

Az viszont igaz, hogy ha megvan a feltörés és ha már kiszedtük a kókuszt a két félgömbből és ha már lefarigcsáltuk a fehér belsőt körbevevő vékonyabb barna héjat, és ha noch dazu le is reszeltük, akkor más nagyon tuti a dolog, ezekre azonban szánjunk némi időt. A reszelésnél nagyon meguntam a dolgot, főképpen, hogy nem teljesen autentikus módon jutottam a lényegi részhez, így nekem 2 x 2-es darabkák is jutottak, de ezt megoldottam azzal, hogy bedobtam az ufóba az egészet, szépen megreszelte nekem.

Mindezek után a kókuszt, a levét, némi cukrot, egy felhasított vaníliarudat főztem egy darabig, majd beledobtam fehércsokoládét és kész. Bounty a javából, szerencsére kevésbé édes. Ment a dunsztba és a szánkba.

ja és a képen nem tejberizs van, ez fontos

antireklám

Én egyszercsak kaptam egy üzenetet a fb-on, hogy engedem-e, hogy versenybe nevezzenek és azt írtam, hogy oké, aztán elfelejtettem, de akkor meg írt egy olvasóm, hoyg nevezni akart, de már és pedig, én meg megint elfelejtkeztem róla, szóval, nem érdekel az nlc, vessen meg minden olvasója, eddig sem voltam jelen, ezután sem leszek. Nem mondom, jöhetne a laptop, de most mégis, mit írnék én az nlc-re? miről? kinek? kit érdekelne? (ugyanezen kérdéseket fel lehet tenni a saját blogommal kapcsolatban, mégiscsak az az első lépés a hírnév felé, szóval, itt buktam meg és még csak nem is érdekel)

ah, hagyjuk, felőlem aztán nyerhet akárki, én ilyen kis fészekmelegnek gondolom a blogom, jó ez így. 

sajnálom, ha csalódtatok.

(sajnálnám, ha csalódnátok. de cserébe holnap informatív leszek)

nevezzük beruházásnak

Miután teljesen megáztam, mégiscsak vettem egy esernyőt.
Miután megvettem, mégiscsak elállt az eső és kisütött a nap.

fény, tény

Az, hogy a  házaspárok az együtt töltött idő múlásával egyre inkább hasonlítanak egymásra, az a mi fényképezési szokásainkban nem jelentkezik, és nemcsak arról van szó, hogy  Párizs vagy Bajna, én ugyanis Párizsban is ugyanígy fényképeztem (de mondhatnám az őszi holland utat is), míg Zé Bajnán is ugyanígy fényképez.

A belső látásmód nyomja meg a exponáló gombot, én azt hiszem.

Így látunk mi. Ki távlatokban, ki részletekben.

nem én

én

mindennapi örömünk add még nékünk ma

Ma reggel végre én lapátolhattam a havat. Esett a hó, Zsömi ugrándozott, én pedig szórtam rá a havat. Nem voltunk hatékonyak.

Levettem a kapucnim, hogy érezzem a havat a hajamon. Levettem a kesztyűm, hoyg érezzem a hideget.  

A szárítókötélen találtam néhány kint felejtett csipeszt - a lusta asszony öröme. 

rutin. de inkább az évek

Az Urban Legend egy ismert táskafazon, többet készítettem már.  És ma, amikor egy újabb termék  végső fázisához értem és örültem, hogy készen vagyok, döbbenten vettem észre, hogy elfelejtettem füleket varrni rá.

(itt az ideje, hogy írjak Az emlékezet hét bűné-ről)