Feloldhatatlan

Én mindig csak azt szeretném, ha a citromkarikák függőlegesen lennének a kancsóban, ahogy azt mindenhol máshol látni szoktam.

A citromkarikák mindig csak lebegni szeretnének, vízszintesen, esetleg mellúszásban tempózni. 

Zoltán pedig mindig csak finom limonádét szeretne.

Befőzve III.

Szeretném leszögezni, hogy írhatnék másról is, de nincs kedvem. Meg azt is szeretném leszögezni, hogy ez még nem a nagy tételes befőzés, a 25 kiló epres, ebből az eper-rebarbara dzsemből csak pár (kis) üveggel főztem be*, egyrészt, mert az eper még nem olcsó, másrészt, mert a rebarbarára úgy kell vadászni, mintha nemzeti kincs lenne. Pénteken a Lucagyerekkel körbejártuk a Fény utcai piacot, hátha valahol találunk, végül két (2) termelőnél sikerült is, aranyáron. Értem én a kereslet-kínálat törvényét, de az a helyzet, hoyg egyik sem volt, se kereslet, se kínálat, de akkor mégis mi alapján lőtték be az árakat, ugyebár.

Mindegy, kaptunk és kész.

Az eperből két dzsemet főztem, mindkettő készen van, de még csak ezek jöttek ki a dunsztból, ill. a citromfűszörp is, de az egy másik bejegyzés lesz. Ez tehát a rebarabara-eper dzsem, finom, finom, finom.

A másik egy kicsit különlegesebb.

 

  

*tehát a (nagy)kanállal az üvegből itt nem játszik, ezt is szeretném leszögezni

Izgalom a tetőfokon

Olyan izgalmas dolgok történtek nálunk, hogy  a Zsömi kapott egy teniszlabdát, én egy kicsit befőztem megint, de előtte még beszereztem, vettem egy olyan anyagot, amit nélkülözhetetlennek tartottam, hogy az pedig kell az utolsó Smart-ieshoz, itthon pedig kiderült, hoyg pont az nem illik a többihez, ittunk finom kávét a Középsővel, közben meghallgattuk a szerelmi történéseket (vannak, hajaj), megfőttünk a városban, meg ilyenek. Gondolom, mindenki tűkön ült, hogy a hallatlanul érdekes életünkről, ahol minden nap történik valami előre nem látható, kiszámíthatatlan és roppant izgalmas, olvashasson.

Gondolom.

Ja, a befőzésről holnap, dunsztban vagyunk.

Szerintem tűzijáték van pitypangéknál

Mindenesetre ha hunyorogtok, még jobb.

Nevessünk mindennap!

A legnagyobb kínt a színek kiválasztásánál élem meg, nevezhetjük teremtő kínnak is, én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, mindenesetre az biztos, hoyg van ennek egy bejáratott koreográfiája, én pakolgatom a textileket, nézem ülve, nézem állva, leveszem, kicserélem, megmérgesedem és kissé ingerült hangon szólok a háznál lévő férfinak, hogy jöjjön már és segítsen. Elvégre művész, kutyakötelessége. Akkor ő mindig jön és segít, ha ezt annak lehet nevezni, bár a megbeszélés általában vitába torkollik. Torkollunk. Rendesen. Már azt is kiabálta mondta egyszer, hogy olyan vagy, mint a lányod*, tanácsot kér, hogy aztán mindet hülyeségnek titulálja, de akkor leragadtam a lényegnél és megkérdeztem, hoyg  mégis melyik?** és ezen megint csak röhögni kellett.

Azt hiszem, nagyon fontos  a házasságban az együtt nevetés. Az egyik legfontosabbnak tartom.

*ez nem az a Karinthy-s az én  gyerekem meg a te gyereked veri a mi gyerekünket, csak a férfiak a vita hevében szerintem szívesen alkalmazzák ezt a fordulatot, mintegy nyomatékot adván a negatív tulajdonságnak

** elvégre van választék nálunk

Befőzve II.

Az első adag fenyőrügyből isteni citromos almazselét főztem, nyomokban sem fedezhető el benne a gyönyörű ezüstfenyőnk rügyeinek íze, finom citromos, pont az a savanykás íz, amit szeretek, csak mondjuk nem ennek indult, ugye. Ez a recept innen való volt, fenyőcsúcszseléként olvasható, hagyjuk. Pedig nem is 12 órát, hanem többet ázott a fenyőrügy, szerintem ez így kevés, ennél nagyobb ráhatás kell, hogy az íz átvándoroljon, kiázzon vagy hogy kell ezt mondani.

Viszont köhögni biztosan nem fogok a nyáron, mert egy üveggel már elnyaltam, mondom, hogy tök finom.

Viszont nem hagyott nyugodni a dolog, az ezüstfenyő is elég szép nagy, rengeteg rügyet/csúcsot növesztett magán, dolgom wamp előtt három nappal semmi, ugye, ezért megint nekirugaszkodtam. Másodjára már a szedési technikám is jelentősen javult, már nem ollóval vagdostam, hanem kézzel téptem, egyszerűen kipattintottam a zsenge hajtásokat, fél kilót szedtem 10 perc alatt sem.

Ezúttal Eszter receptjét követtem (egyszerre csináltuk, egymástól függetlenül, csak az övé elsőre is!), ha várok pár napot, másképp alakult volna ez a történet, viszont akkor nem lett volna citromos almalekvárom.

Ez a menet jobban sikerült, bár szerintem az ezüstfenyő nem annyira karakteres, és nem tudom, nincs-e ebben valami sznobság, hogy melyik fenyő mennyire karakteres, mindenesetre a lucfenyő talán jobban, illetve az erdei fenyő tetszik nekem, de annak rügyeit nem érem el. Legjobb lenne talán a feketefenyő, de ahhoz már tényleg sokat kell(ene) mennem, van az már vagy 80 méter is.

Az íze gyantás, még inkább mézes, gyönyörű színe van, az állaga pedig ezúttal nem zselé, hanem szirup, ezért a felhasználása is másképpen történik, orvosságként kell majd enni, esetleg szörpként. Nem befalni egy nap alatt, khm.

Azért a két kísérlet között felfedezhető némi különbség,mind ízében, mind színében, mind állagában.:)

Versus

Úgy bánok el ezzel a rám törő szomorúsággal, ahogy az örömökkel is, hogy megörökítem őket, s bár nem lesz ebből más, csupán egy újabb hónap újabb mappájában gyűlő fényképhalmaz, magam mégis látom bennük a vizuális jelek önmagában megálló rendjét annak ellenére is, hogy hajlok rá, ezek a fényképek inkább a szubjektív érzelmeim külső tárgyra való vetítései.

Megjósolva

Mondtam én, ugye, mondtam, hogy lesz itt sírás és fogcsikorgatás, tudtam én.

Megkegyelmezve

Nem hagyott nyugodni ez a Houellebecq ember, nagyon akartam megérteni őt, a könyvét, a Goncourt-díjat, meg magamat is, s bár kelló óvatossággal, meg távolságtartással, de mégiscsak nekifutottam egy másik könyvének, A térkép és a táj-nak. Ugyan még csak a 70.oldal körül tartok, s mikor azon kapom magam, hogy ejnye, hát ez tetszik, akkor felébred a gyanakvásom, vigyázz, ő írta az Elemi részecskék-et is, azt is nagy elánnal kezdted olvasni, aztán mi lett a vége, de azért be kell látnom, hogy nem rossz, határozottan nem rossz. Ilyen óvatosan fogalmazok, teljes képet majd a végén, tudjátok, gyanakvó vagyok, résen kell lennem.

Furcsállva

A múlt héten (vagy előtte) éppen lehasaltam a hegyoldalban a földre, mert szemtől szembe akartam lenni a pitypanggal ezekhez a fényképekhez, körbenéztem, lehasaltam, hát pont jött egy néni, meg is állt döbbenten, hogy én mit csinálok, én pedig úgy gondoltam, a felugrás csak ártana, ezért (továbbra is hasalva) nagyon tudományosan állítgattam a masinámon és mellesleg mondtam, hogy olyan szép ez a kis pitypang itt, hát lefényképezem. Némi hallgatás után (gondolom, emésztgette a hallottakat) még azért megkérdezte, hogy és mit csinálsz vele? Azért ez már fogósabb kérdés lévén, nekem is kellett egy kis szünet, de aztán csak kiböktem, hoyg semmit. Csak úgy lesz. Ez szerintem semmivel sem volt érthetetlenebb, mint az, hogy ő ugyanezt a növényt éppen szedte, mert ettől a tyúkok sárgát tojnak.

Ezek után az, hogy tegnap szürkületkor a kertben álló fenyőnk csúcshajtásait szedegettük le, kézzel és ollóval egyaránt, vagyis, hogy azt a  képet nyújtottuk, hoyg mi szüreteljük a fenyőnket,  már szóra sem érdemes.

Elnyúlva hosszan, fényesen

Az egész internet tele van szuperholdas fényképekkel, amelyeken a hold egy gyönyörű labda, szép, izzó színű a sötét égbolton, akkora holdudvarral, hogy bármely párt megirigyelhetné, meg azokkal az egészen elképesztő fényképekkel, hogy félányékban az erdő, látszanak a levelek is, de közben meg sötét éjszaka van és a hold narancsosan ragyog, nos, ezekkel én versenyezni nem tudok, sem színnel, sem fénnyel, ellenben tessék  a mi kertünk fölött lévő szuperhold alakját nézni, a többi hold biztosan nem ilyen, ez ugyanis tojás alakú, igazi csoda, olyan Poiret-fejes.

Egy igazi szuperhold, na.

Pótolva!

A kedvencem, hogy le ne maradjon, de le ne! Le ne. De le ne. Lenne de! Ne lenne de.

(Játék a betűkkel)

Ömlesztve

(részben) Táskás bejegyzés következik.

Arról értekeztünk a múltkor egy nem ismert ismerőssel,*  illetve ő nem értette, ő sem, hogy egy évvel ezelőtt, ha felvetett egy témát a blogjában, arra kommentözön volt a válasz, sőt, láncreakcióként körbejárt a blogokon a boncolgatás, most pedig nem hogy nem, hanem nagyon nem. Tudom, hogy vannak ilyen jusztse, meg jusztde kezdeményezések, de egyrészről szerintem ezek hirtelen fellángolásból születnek, másrészt pedig nem hiszek az ilyen elhatározásokban, s hogy ne rontsam önmagam képét magam előtt még jobban, nem is csatlakoztam. Viszont azzal a tapasztalati úton szerzett megállapítással megfűszereztem az eszmecserét, és tényleg tudtam újat mondani, mert mások nem tagjai a FB közösségének közönségének, tehát nem ismerhették az ottani viszonyokat, hoyg ugyanarra a táskás képre itt nem érkezik megjegyzés, ott viszont legalább húsz. És most nem a lájkolásra gondolok, ami nem idő, nem fáj, nem kér kenyeret, hanem kommentre, tehát szavakból, mondatokból álló véleménynyilvánításra, amihez nyomkodni kell a billentyűzetet. Ez azért nekem is érthetetlen, állítólag még fogunk csámcsogni a jelenségen.

Valószínűleg ez az oka annak, hogy nincs kedvem felrakni táskákról képeket, csak akció van, re(akció) nélkül, de lehet, hoyg csak simán elfelejtem, ami viszont ugyanerre vezethető vissza, így viszont elképzelhető, hoyg nem látom át, mit mutattam, s mit nem, meglehetős rapszódia figyelhető meg ezen a téren (is).

Azt sem szoktam mondjuk érteni, hogy hogy a fenében van itt naponta több száz olvasó**, néma csendben olvasnak, jelet maguk után nem hagynak, onnan érzékelem a jelenlétüket, hogy egy, a statisztika mutatja, kettő, hogy  e-mailek érkeznek, ill.a FB-on írnak a bizniszoldalra. Ez furcsa, nem? Vagy nem is az?

Na, a táskákról:

1. nyári kézitáska,  készül majd még többféle színben

2. egy törzsvásárlómnak, nyárra

3. a shabby Smart-ies pénztárcája

4. fúzió, felismerhető, hogy mely két táska, azt hiszem

5. Smart-ies

 

 6.easy bag-ek egy része

7. (most ez már volt vajon?) Smart-ies

 Készültek mogyorószínű, zöld, valamint country big bag-ek,nem fárasztanék vele senkit, azokat tuti unjátok ismeritek már.

*nem ellentmondás
**a Google statisztikája pontosabb, mint ezek a mindenféle számlálók