2009. december 24., csütörtök

Márai Sándor: December

Ha egy csepp szünetre vágytok, tegyétek meg, hogy elolvassátok. Nem miattam, hanem Márai miatt. És legfőképp: magatok miatt.

Márai Sándor: December

Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó mögött.
Gyermekkoromban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel dobogó szívvel megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni. A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel rivaldafénnyel, sőt, valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt természetesen selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almás rétes és diadal összes ellenségem felett.
Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt. Nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok. Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s azután mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani, s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség, aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet, mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek sem sikerült soha, a költőknek, akik az érzelmek és az indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni, ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán ne is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.
Mindezt tudva, ez egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugó összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. De mit csináljak? Az ember azt adja, amit tud.

2009. december 21., hétfő

A kedvencem

Minden karácsonykor, régóta és örökké.



2009. december 20., vasárnap

Lucababa és Anne Shirley, no meg a mézeskalács / Lucy and Anne Shirley and the gingerbread


Stílusosabb lett volna, ha éppen december 13-án írom ezt a bejegyzést, elvégre mikor, ha nem Luca névnapján, csak éppen a ház fáziskésésben van, s most dobta ki magából a babát.
A babát, amelyet legalább 12-13 évvel ezelőtt varrtam egy karácsonyra Lucának (Középső), korosztályilag nagyon passzolt hozzá, s ekkoriban Lucy Montgomery volt a nagy kedvenc, faltuk a könyveit, így többes számban. Lucának nagy vágya volt egy igazi rongybaba, én pedig megvarrtam, meg én. Kb. 40 cm magas lett, kapott szép vörös hajat, ettől aztán lehetett Anne Shirley-nek nevezni, Luca felkiáltott, amikor meglátta... csak egy kicsit szorul össze a szívem ettől az emléktől.
Lucababa (Halász Judit után szabadon) időközben megnőtt (lásd alant), a baba elkerült egy sarokba, de volt nagy öröm, amikor egyszer csak előbukkant piszkosan, kócosan, tépetten...

Some years ago our middle child (Lucy) wanted to have an own doll, a real ragdoll, she was about 6 years old. In this time we liked reading the books written by Lucy Montgomery so I tried to prepare a doll in her style. Lucy shouted out when she realized under the Christams-tree ... My heart sank a bit... Lucybaby (after a Hungarian nursery rhyme) has already growned (you can see below), the doll was sitting in a dark corner for a long time but some days ago she turned up... with shock hair, dirty, seceding cloth. It was a big surprise...


Ettől kezdve van karácsonyi hangulat. Meg a mézeskalácssütéstől.
And we have found the Christmas-feeling. Through our memories. And through the gingerbread.


Vagyis akkor az emlékektől, az illattól jön a hangulat? Vagy mitől?
Felette nagy titok ez.
Or what else through? It's a big secret I think. :o)