Persze, én pontosan tudom, hogy mennyire disszonáns az előzmények ismeretében leírni azt a helyzetet pozicionáló mondatot, hogy most éppen Hollandiában ülök egy tatárbifsztekes vacsora után (fagyi is volt), pedig tényleg így van és tényleg nem is tehetek róla. Én, kérem, szokásom szerint, sodortattam, s ide köpött ki az áramlat.
Az egész szerdán kezdődött, most meg már itt is vagyok, de emlékezhetünk, így szoktuk utazásaink egy részét megejteni, nem szeretünk előre gondolkodni, az sok energiát elvesz. Mindenesetre egyedül jöttem, Zé tartja otthon a frontot, elvégre nincs pénzünk, ami van, azt éppen herdálom elfele, bár a mai vacsora beszerzésekor meg kellett állapítsam, hogy otthon ez a vacsora ennyiből nem jött volna ki. Elképesztő.
Természetesen a Legkisebbről van szó, az állandó jégzajlás nála valahogy alapzaj, de most az egyik jégtáblára egybekerült egy jegesmedve és egy pisztráng, valahogy partot kellene érni oly módon, hogy mindketten folytathassák útjukat. Oldja meg, aki tudja, én lassan feladom.
A feladás úgy történik, hogy nagyokat sétálunk, bringázunk és beszélgetünk, én már többet tenni nem tudok, csak szeretni, szerintem úgyis ez a legfontosabb, nemdebár? Ja, vitázunk is szépen. És ölelgetjük egymást. Meg még eszünk is.
Terveink szerint holnap bebicajozunk az imádott Utrecht-be, remélem, elég felvágósra sikeredett a valójában csak 5 km sejtetése, délután meg talán futni kell. Mindezt kizárólag többes számban, mert ma nemcsak apacsszavamat kellett adnom a Kölöknek, hogy a héten én nélküle sehova, de még kezet is ráztunk rá, ekkor történt meg az, hogy felsejlett előttem a legrémesebb kamaszkor, amikor minden voltam, csak cuki anya nem.
Ha elég sokat várunk, mindenkiből lehet nagyságos asszony drága mama.
