A mai (tegnapi, az azelőtti...)

challenge-day  történéseit mind-mind beterelhetjük a gyermekeink megértése elnevezésű ernyő alá. Engem pedig az elfáradt szülők gyűjtőhelyén lehet felszedni.

A fonalat én

festettem, s mindig félretettem, mert hát ugyan mi készülhet ebből, s ha készül is valami, ki fogja hordani, senki. Most mégis sorra került, mivel a nap tüze kizárólag ebben a formában hajlandó velem érintkezni.

Egyébként pedig miért kellene mindennek praktikusnak és esztétikusnak lenni egyszerre.

Ne várjunk

semmit attól az embertől, aki a granny-t is csak a youtube előtt ülve tudta megtanulni.Virágot meg úgysem.
Nem megy nekem a horgolás.

Höhö,

van netünk, kábeltévénk, van egy majdnem jó ujjam, egy majdnem jó laptopom, s tudom, idealizáltabban kellene írnom, de akkor is.

És van játék is, amit ígértem, tessék, Urban-Eve-vel közösen indítottuk, a FB-on lehet jelentkezni érte.

És még

azt szeretném mondani, hogy vasárnap jár le a játék a FB-on, benne a táskámmal, ezért ha valakinek tetszik és lájkolja, azt megköszönöm. :o)

A linkre kattintva az eredeti bejegyzésnél találjátok magatokat. Már aki akar...

Tehát

az van, hogy a laptop túlesett egy bypass műtéten, ezért most dolgozik, bár csökkentett üzemmódban és kéreti magát, mint egy úrilány (viszont mindig megadja magát, tudja ezt ő is, én is), viszont egyszercsak eltűnt a netünk, meg a kábeltévénk, ezért ma olyan estét rendezünk, mint régen a hétfők voltak, amikor is kénytelenek voltak a családtagok egymással foglalkozni, állítólag ezekre a hétfőkre vezethető vissza az akkori bőséges gyermekáldás.

(most bekéredzkedtem a barátnőm gépéhez)

Ismeretlen

fényjelenségre lettek figyelmesek a falubeliek délután 5 óra körül, szokatlanul világos lett minden, a kertben árnyékot vetettek a növények, az ég vakítóan kékké változott. Az élőlényekre tett hatása egészen különleges, az állatok kibújtak vackukból, elfelejtettek ugatni/nyávogni/röfögni, míg az emberek az utcákra sereglettek, s némi zavarral vegyes álmélkodással bámulták az eget, főképpen a fiatalok, akik egy kicsit világvége hangulatba kerültek a számukra szokatlanul erős fénytől, mert napfogyatkozás, holdfogyatkozás, az rendben van, ez azonban valami más, ám az idősebbek nem győzték ismételni, hogy ugye, ugye, nem urban legend, igenis létezik ez a jelenség, ők még emlékeznek rá, hogy kék ég, vakító fény, ragyogó színek, éles árnyékok, eleddig senki nem hitt nekik, de tessék, bebizonyosodott, hogy márpedig igenis létezik napfény.

A jelenség pedig ahogy jött, úgy távozott is.

Nyáron

szeretjük a könnyű, joghurtos süteményeket, a fagylaltot, de amint kezdődik az ősz, crumble-ra vágyunk. Vagyis most.

Na jó, ez őszibarackos.

Duplo

Mostanában sietni kell, ha a kertben szeretnék fényképezni, kilesni azt a néhány percet, amikor már nem és még nem, szaladni, sietni, kattogni, nekem ez különösen jól megy, külön-külön is, egyben különösképpen.

Anyának Jane Austin, lányának decens,  egyes családok bíznak bennem, hogy még így is.

Nem emlékszem

a tavalyi szülinapomra*, hogy hogy is volt az, de én nem emlékszem arra sem, hogy tavaly esett-e a hó, ami azért abszurdum, ha belegondolok, tehát nem tudom megítélni, idén jobban töltöttem vagy sem az adott napot, vidám(abb)ra vagy kesergős(ebb)re sikerült vennem a figurát, nem tudom, így viszont arra sem emlékszem, hogy tavaly is elkapott-e másnap az egyébként megmagyarázhatatlan szomorúság.

*még jó, hogy van blogom, utánanézhetek

Kincs, hát az bármi

lehet, egy esős napon hirtelen felindulásból félig bevont, ám befejezetlenül maradt, s egy másik, tíz évvel későbbi, szintén esős napon előkerült doboz is.

Alul Michelangelo, felül Bourbon liliom, hol másutt vennének lakozást a maradék levendulás kulcstartók.

Kontraszt

Itt a nagy heje-hujában kiderült, hogy tulajdonképpen rettentő gyorsan tudok alkalmazkodni az élet velem szemben támasztott kihívásaihoz, például elég egy kis szülinap és máris nem dolgozom, könnyen lustulok és könnyen megadom magam, de úgy is mondhatjuk, hogy nagyon éles kontrasztok közt élem az életem. És ez igaz is, mint tudjuk.

Ez a tegnapi nagy lazulás odáig fajult, hogy este már a fonalak között válogatni is csak  fekve tudtam, kanapéhoz rendeltem minden szükségest, nem tudom, meg tudnám szokni ezt az életet is,kissé meg is riadtam a gondolattól, hogy mennyire élvezem én ezt.

Visszatérve a kontrasztokhoz, az van, hogy augusztusra már nem tudok vállalni semmit, még van függőben néhány tárgyalás, de ennyi, ha közben megtáltosodom és kiderül, hogy a hónap utolsó hete mégis szabad, akkor jelezni fogom, de a tervben/fejben/papíron lévő új dolgokat is meg kellene valamikor varrnom, arról nem beszélve, hogy néhány jó üzlet is nagyon erős kopogtatásba kezdett.

Így aztán a tegnapi napot elteszem emlékbe, de most el kell érnem az üzemi hőmérsékletet, ha már az e heti nyaralásunknak búcsút mondhatunk az idejekorán beköszöntött ősz miatt.

Én azért úgy vélem,

hogy ha már az ember, konkrétan a Nő minden akarata ellenére egyszercsak 43 lesz (ne rémüldözzetek, lesztek ti is), akkor járna neki kárpótlásul, hogy 43 éves, 1 napos korától kezdődően, vagyis esetemben holnaptól, járjon neki heti két, majd az évek (további) múlásával három, majd négy olyan nap, amikor egész nap döglik heverészik az ágyban és olvas. No munka, no főzés, no telefon.

Rengeteg remek könyvem van.

A családi

ebéd pedig úgy zajlott, hogy az egyik gyerek buliból jött haza a másik, egyébként a fővárosban lakó testvérével, de csak azért, hogy szinte rögtön forduljunk is vissza (ezúttal a harmadikot is magunkhoz vévén), mert bár a saját szülinapomat én egy kiadós sütéssel-főzéssel szoktam megünnepelni, most valahogy úgy gondoltam, elég öreg vagyok én már (öreganyád), menjünk étterembe. Most azt még nem tudom, ez mindörökké így marad vagy sem, de nem fiatalodom, tehát akár. Az étteremben a bulizós gyerek roppant álmos volt, a legkisebben kitört valami vírus, de mi így szoktuk a jeles napokat intézni, Velencében a család egyik fele beteg lett (egyszercsak), a másik fele még csak készülődött erre vagy idegeskedett ezen.*

A Legnagyobb tartotta magát, de neki meg nem ízlett az étel, mi (felnőttek) nem voltunk sem álmosak, sem betegek, az étel is ízlett, így szoktuk általában, problémamentes szülők vagyunk, nekünk (majdnem) minden jó. Alkoholt nem ittunk, mert ZM vezetett, a Legnagyobb antibiotikumot szedett még tegnap, a Legkisebb mintha erre készülődne, a Középső időnként így is az ébrenlét túlsó határán volt, én pedig magamban talán mégsem, de majd most pótolom az obligát vodka-naranccsal. Hazafelé még kiraktuk valahol az ott lakozó gyermeket, az utolsó pillanatban pedig eszünkbe jutott az egy órás itthonléte alatt neki ajándékozott granny, de ő nálunk is nagyobbat kiabált, mert a lecsója is nálunk maradt, végül minden a helyére (hozzá) került.

És vettünk még 70 darab borítékot is.

             

*másnapra a vírus távozott, persze

Közben pedig

elkészültem a másik takaróval is, szép nagy lett, 150x 210 centis, rózsaszínek és halványlilák némi natúrral, ahogyan az egy kislánynak való. Nem tudom visszaadni a színeit, fantáziátokra bízom.

Én pedig elmegyek a szülinapi ebédre. :o)

Lettem reggelre negyvenegy*,

nem lelkesedem, nem kedvelem ezen helyzetet, de ellene nem tehetek, ez lett, keresek benne jeleket, melyek megnevettetnek. Rengeteg nekem kedves ember jelezte, legyen neked embered! gyereked! gyermekednek gyermeke! ne legyen kellemetlen reggeled, meg esteled (never ever)!

Tervek?

Telhetetlen lettem:

legyen nekem rengeteg csevejem lelkes, kedves, eszes emberekkel,

teljen kedvem levelekben,

lebegjek esztelen (de gyepes dekk mentesen!),

ne legyek szemtelen, kelletlen, de Mekk Elek sem,

ne legyek rest sem,

legyek ellenben elememben,

legyen szex, de rengeteg!,

meg stex,

remekeljek!,

legyen szervezetem nett,

legyen desszertem, feketelevesem tejjel,

s menjek mennybe.

*meg egy, meg egy

Az ingerküszöböm

csökkent az elmúlt napokban, volt/van ez a furcsa betegsége a laptopomnak, hol működik, hol nem, aztán levágtam az ujjamból egy darabkát és 11 órán keresztül nem áll el a vérzés, most pedig elég nehéz nagyjából minden, a vágás, írás, hajmosás például, a manikűrözés a mission impossible kategóriába soroltatott át, aztán tegnap volt egy esős vásár, az sem javított rajtam, s bár semmi köze mindehhez, de ma a FB feltette az i-re a pontot, nyilván nem a FB, hanem az emberek*, de komolyan, mindent közzé kell tenni?, lassan már az ürítési szokások és gyakoriságok is nyilvánosak lesznek, nem értem, ingerült vagyok és mondjuk, hogy maradi is, mert nekem van, mit megbeszélek bárkivel, van, mit a barátnőimmel, van, mit a férjemmel, s van, mit magammal. Emberek...lehet haragudni rám.

(milyen jó, ugye, hogy a laptop most éppen működik, s hogy két ujjal is tudok gépelni,ugye, ugye)

*nem egy, hanem több

Vasárnapi vers

Kosztolányi Dezső: A kalauz

A kalauz.
              Ha este fáradt
s már nincsenek sokan a kocsiban,
leül a padra, míg a villamos fut
a téli fák közt gyorsan és vigan.
Bámul a földre ingó otthonában,
az életére gondol tán, lyukas
emlékeit csörgetve a kezében,
s olyan, mint egy ember, mint egy utas.