Állás, munka / 1. fejezet

A következőt határoztam el: lehet blogot írni (sokkal összeszedettebb vagyok, mióta írok, kiírok), lehet blogokat olvasni, lehet böngészni (bár ebben nem járok élen), DE- de csak miután valamit már letettem az asztalra. Vagyis, ha már vasaltam, varrtam, vagy ami mostanában ezeknél sokkal életszerűbb: ha már megtanultam pár tételt. Mert sok idő megy el az olvasással, ami önmagában nagyon jó, mondhatnám, remek, hiszen így is fejlődök (kívül és belül) , másokat megismerek, ill. sok mindent tisztábban látok, ha már nyomtatásban van. Csak az idő...

Így most 2 részletben fogok írni a munkámról. A történet első fejezete szól arról, hogy hogyan is szereztem meg, a második része (ma este/holnap) pedig magáról a már szintén kért munkáról fog szólni.

Egy kicsit korábbról kezdem, mert hozzátartozik a történethez.
15 évet voltam itthon a 3 lánnyal és szerettem. Igaz, ehhez hozzátartozik, hogy nincsenek zenei képességeim, művészi talentummal sem rendelkezem és nem vagyok annyira (mondjuk, semennyire) ambíciózus sem, hogy azt képzeljem, hozzá tudok tenni valamit is egy társaság gördülékeny működéséhez (smooth running- ez az egyik kedvenc angol kifejezésem, de miért?, fogalmam sincs).

Mindennap főztem, kenyeret sütöttem, minden évben több mint 100 üveg lekvárt raktam el, az egész adventi időszakot végigsütöttem, takarítottam és vasaltam. Mint mindenki más.


Közben megismertem a foltvarrást, akkor már varrtam is. Eleinte magamnak, magunknak, aztán már Hartai Márta üzletébe, aki ismeri, tudja, milyen precíz volt, büszke vagyok, hogy befogadott.

Soha annyira tájékozott nem voltam, mint ezen időszak alatt. Mindent elolvastam, tudtam, mi történik a nagyvilágban, képben voltam irodalmilag, színházilag. Egy Pesten élő barátnőm mindig engem hívott fel, hová menjenek és milyen színdarabot nézzenek meg.:-)

A lányok közben felcseperedtek, én meg szereztem 2 középfokú nyelvvizsgát, egy angolt és egy németet. Németül sokat olvastam, aztán már itthon tanítottam is, valahogy híre ment, hogy elvállaltam valakit. Jöttek az emberek, annak ellenére, hogy nem vetettem be marketinget. Néha egész délután tanítottam, jól megszerveztem az életet. Sikerült másoknak záróvizsga, évvégi jegy, 1-2 nyelvvizsga is. Közben ápoltam lelkeket, volt, amikor én sütöttem gesztenyetortát egy olyan kisfiúnak, akinek az anyukája nem sütött.

Ezzel csak jelezni szerettem volna, nem éreztem magam soha sem betokosodottnak, sem elhanyagoltnak, remekül megvoltam a magam kis mikroklímájában.
Akkor miért váltottam? A pénz miatt, a bejelentett állás, s mindazon előnyök miatt, amelyek ezzel járnak. Magyarul muszáj volt.

És akkor elkezdtem állást keresni. Na, az remek volt. Mindenki vígasztalására mondom, hogy 270 állashirdetésre jelentkeztem. Iszonyú sok helyre behívtak interjúra, beszéltem angolul, majd 1 perc múlva németül (néha nemcsak az obligát kérdéseket tették fel), bekerültem a végső pályázók közé, majd még beljebb- és soha nem engem választottak. Volt, ahol visszadobták az önéletrajzomat azzal, hogy olyan ember nem kell nekik, aki minden hónapban 2 napot stabilan hiányzik, mert suliba megy. Volt, ahol nem indokoltak, sőt, ígéreteik ellenére, vissza sem hívtak telefonon, persze, így is nyilvánvaló volt a végeredmény. Volt, ahol visszahívtak, de már a beköszönésből hallottam, mi a helyzet. És volt, ahol maximálisan bíztattak, mondván, ilyen képességekkel, meg nyelvtudással... aztán mégsem engem akartak. Voltam cégeknél, fejvadászoknál, bevetettem kapcsolati tőkét, mindent. Annyi állásinterjúra mentem, hogy nemhogy nem hoztam a pénzt, hanem vittem, hiszen minden egyes alkalommal be kellett utaznom Pestre.

Mindez 2006-ban történt. Már év végét írtunk, én pedig szilárdan (bár ez nem igaz, csökkenő szilárdsággal) hittem, hogy abban az évben nekem lesz munkám, mert akkor is hasonló Igével éltem az évet. Eljött a karácsony, na, gondoltam, itt valami baki lesz, hát hol van az én állásom, Uram? A két ünnep között felhívtak egy cégtől, be tudnék-e menni rögtön januárban... Bementem, lett még egy kör, meg minden, ami szokott lenni, aztán felhívtak, hogy ők biza engem akarnak, sulistól, meg bérletfizetéstől, szőröstül, bőröstül. És még jó is lehet az andragógia szak, mert saját oktatási csoportjuk van.

Nos, így történt. Ez a rész a bekerülést mutatja be, de a bentlétem is egy szép történet, megírom azt is. Ami viszont fontos: nem könnyű ma munkát találni, rengetegen jelentkeznek, látom most már ennek a belső oldalát is. Előfordul, hogy egy asszisztensi pozícióra 100 fölötti számban jelentkeznek, fiatalok és még okosak is. Vagyis erős a konkurrencia, nagyon résen kell lenni, meggyőzni a másik oldalon lévőket, hogy mi vagyunk a legalkalmasabbak, ezt jól tálalni egy külön tudomány, én nem értek az önmenedzseléshez, bár kívülről ez talán nem így tűnik.

Még valami kell, ami azonban egy szűk rétegnek szól: hit. De ezt nem magyarázom tovább, az írásaimból (remélem) érezhető a szellemi hovatartozásom. És ne gondolja senki, hogy a hit élő sziklája vagyok, volt a munkakeresésem alatt minden: fájdalom, meg sírás, meg értetlenkedés, meg kétségbeesés (az sokszor)... meg kapaszkodás.

Violini írta, hogy "sikeresen visszatérni a munka világába" (külön köszönet a megszólításért.!) ... Milyen furcsa, hogy ezt nem én olvasom másról, hanem rólam írják... Mindenesetre a történethez hozzátartozik még a következő rész is, ugyanis, nem elég bekerülni, hanem bent is kell maradni, sőt, bizonyítani kell, előre kell lépni. És nem vagyok biztos benne, hogy ez egyszerűbb.

Kimerítő voltam? Most tanulok egy kicsit, aztán folyt.köv.