2010. november 13., szombat

Van nekünk

ez a jóember, aki éppen ma annyi, amennyi és akinek sok ez a három lány, a neveik mindenképpen, állandóan összekeveri őket, pedig némelyiket 22 éve tudhatná, de mégsem, csak néha. A legjobb azonban az, hogy a lányok nem haragszanak, néha figyelmeztetik, néha még azt sem, de csereszabatos a dolog, hallgatnak a másik kettő névre is, mert jobb az alkalmazkodóképességük vagy mifene. És tegnap, miután a könyvesboltban meglepték őt a könyvvel (meg némi mogyorókrémmel, mert nemcsak a lélek, de a test is), akkor én egy kicsit pityeregtem a mosdóban, de aztán bejött egy bácsi a női mosdóba és megbeszéltük, hogy semmi baj, mert az én férjem állandóan nőkhöz megy be, nem zavarja még a női sor sem, a bácsi szeme pedig felragyogott, hogy a piszoár hiánya sem, ugye? És akkor megnyugodtam, hogy kerek a világ és úgy jó, ahogy van.

2010. november 12., péntek

Most

értem haza,
most nem tudok írni,
most meg vagyok hatva.


Mondd, / Which


te kit (mit) választanál? Én a fekete pöttyöst. Meg a zöldeket. És talán (mintha sok telefonom lenne) a lilát.

one is your faourite phone case? I prefer the (black) dotted. And the greens. And the purple one. What about you? :o)


2010. november 11., csütörtök

Megrögzött

szakdolgozat olvasó vagyok, mit tegyek, egy jó szakdolgozatért, mint más egy tál lencséért (na, nem). Ilyen állás nincs?

Jó tartással

 

rendelkező szövettáska, megfelelő belső értékrenddel, keresi leendő párját, ki jóban-rosszban kitart mellette az élet minden viharában.

 

Egyszer már

elég erősnek hittük magunkat, s nekikezdtünk az érettségiző, de ami ennél is fontosabb, a szalagavatójára készülő gyermek osztályfőnökének leveléhez, nem voltunk a szülőin, azért kellett a levél. Szóval, nekiugrottunk már egyszer, de mondtam ZM-nek, csak ahol számot lát, ott álljon meg, elég sokszor megállt, röpködtek a nullák a levegőben, nem is bírtuk végiggörgetni az egész levelet, becsuktuk, s bíztunk benne, eltűnik., de nem, sőt, a gyorsan szaporodó gombákat is megszégyenítő módon újratermelődött, újabb levél érkezett, számlaszámmal,  további nullákkal, s most azon gondolkodom, a következő 1-2 hónap munkanélküli segélyét járadékát ne utaltassam-e egyenesen a megadott számlára.


2010. november 10., szerda

Van valami

feneketlen zsák, melyből találomra húzzák ki az adott nap hangulatait, nekem mára kétségbeesős jutott, s mivel fellebbezésnek helye nincs a zsákos embernél, el kellett vegyem, teszik-nem tetszik, s bár teljes sikernek könyvelhetem el a budapesti villámlátogatásomat, melynek keretében négy óra alatt nemcsak, hogy megjártam a Kaszásdűlő- Király utca- Moszkva tér háromszöget, de meg is vettem mindent, mit terveztem, noch dazu kedvezményt is rám szuszakoltak, én azonban most már makacsul ragaszkodom a reggeli sorakozónál kapott csomagomhoz, s ezen semmi, de semmi nem változtathat, olybá tűnik. Bár egy Túró Rudit még lenyomok.


Az alap

egy kicsit barnás, egy kicsit zöldes, a tulipán egy kicsit kékes, egy kicsit zöldes, ez egy ilyen szín, ilyen táska, ilyen nap. Ilyen is, olyan is.


2010. november 9., kedd

Rengeteg szövetet

találtam, abból az időből származnak, amikor még ruhát is varrtam, de leginkább, amikor még (sokkal) karcsúbb voltam. Ezek hasznosítása sokáig váratott magára, de most nekikezdtem, s tetszik is az eredmény., hiszen a táska kettősséget mutat, szürke-fekete, hűvös felszín, de aki mélyebben néz bele (mert belenézhet), megláthatja a (vörösen) izzó szenvedélyt. Lehet, hogy már nem is a táskáról beszélek, ki tudhatja.


Még nem tudni,

hogy ZM-t a bekapott kullancs vagy az ellene használt antibiotikum teríti le, majd kiderül, melyik az erősebb, egyelőre a három szereplős történetben az ember a leggyengébb láncszem.

2010. november 8., hétfő

Elisabeth the Queen

Az angoloknak könnyű, nem elég, hogy királynőjük van (ma ilyen napom van, kimeríthetetlen vágyakozás a szigetország után, az eső teheti), de olyan királynőjük van, aki 80 fölött is talpig rózsaszínben masírozik a fess fiatal tengerészek előtt, aki twitterezik (megnézném magamnak, ahogyan a mobilján nyomkodva értesíti a kedves érdeklődőket a legújabb cipőjéről), aki fent van a youtube-on (semmi illetlen!), de aki oldalt nyitott a facebukon. Bár azért erősen neheztelek, hogy nem lehetek a barátja.

Párnák / Pillows


35x35 cm-es párnák, most éppen türkizek, de minden más színben is készülnek. Majd.
Medium-size pillows in turquoise (14"x14") in other colours will be sewed too. Later.

Miközben

nem szeretem, ha elfelejtkeznek rólam, magam egyre többször kezdem úgy a leveleimet, hogy "minden látszat ellenére", s ha ez csak a megrendelésekre vonatkozna, sem lenne helyénvaló, de a kapcsolatok más és szorosabb kötelékkel megáldott esetében ez még elszomorítóbb. 
Talán mégiscsak egy angol/ír/skót férjet kellett volna választanom, alapfeltétel a kastély, a cím nem érdekel, sznob nem vagyok, csak haszonleső, akkor  sétálhatnék a parkomban, ülhetnék a kastélyomban, jó nagy konyhám lenne, ahol duruzsol az AGA, s miközben szünetet tartanék az aprósütemények készítése közben, (nyugodtan, ráérősen) írnám szép kalligrafikus betűkkel a képeslapokat, hogy várunk nagyon és gyere, majd James kimegy eléd a Land Roverrel, mert ilyenkor már szeszélyes a patak. Lesz fagyal, meg tea és kandalló is, persze.
Talán nem haragszanak meg rám, hogy mégsincs kastélyom.


2010. november 7., vasárnap

Állítólag

Mikszáth igen nehezen viselte a felgyorsult világot. Figyelem, a 20. század elején vagyunk!


Vasárnapi vers/ Poem for Sunday


Berzsenyi Dániel: A közelítő tél

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke! 

As winter approaches

Our withering forest is losing its ornaments.
Yellow leaves rattle among its bare shrubs.
There’s no rosy labyrinth, Zephyr does not swing
Through the balsamic scents.

There’s no more symphony, the turtle-dove does not coo

Between the green bowers and the stream’s violet valley
Is not fragrant under the willow’s leaves,
Its surface is overgrown with rough coppice.

Silent twilight lours on the mountain peak.

Not a cluster smiles on the deep red vine-shots.
Delight’s joyful harmonies have been here once:
Where all is upsetting and dying now.

Oh fluttering time flies by so rapidly,

And all of its creatures hover around his passing wing!
All is just a phenomenon, all things under the sky,
Such like the tiny forget-me-not, fade.

Little by little buds on my wreath perish,

Beautiful spring leaves me behind, yet my lips have never tasted
Its nectar, yet I have just touched
Some of its first blossoms.

My splendid youth leaves me behind and returns nevermore.

Another spring could not revive it!
Any more than Lolli’s brown eyebrows
Could wink my ever-closed eyes! 


(Garai, Dora Roberta)