Most akkor

választhatok, hoyg ez a rengeteg minden megy a wampra vagy én, mert a kettő együtt már nem fér be az autóba.

A táska

a behúzott gombot, sőt, gombokat, egyszerűen megkívánta. Nincs célja, sem praktikuma, csak ... van.
Van ez így.

Az

el-és visszaköltözős gyerekünk*, aki a FB-on, mindenki szeme láttára intézett tőle egyébként is szokatlan vallomást a szüleihez,  s aki néhány napnál tovább nem bírja nélkülünk, most messzire tervez menni, jaj.

*több típusú gyerekünk van

Az egész

napi tevékenységem kimerül egy nagyobb adag papírtáska megvásárlásában.

És akkor levágtuk a kerítést a kutyáról

Hát, hogy is mondjam. 

A Zsömi.

Tegnap nekirontott a kertben rakott tűznek, Zoltán akkorát ordított, hogy lent, zárt ajtó mögött  is hallottam. A kutyus az ijedtségtől szerencsére megtorpant és csak a jobb oldali bajsza pörkölődött meg, igaz, érzékelhetően, ez azonban még semmi a mai napra nékünk juttatott kalandból, ma felülmúlta önmagát, pedig kezdünk edzettek lenni.

Ma ugyanis beszorult a kerítés rácsai közé, azt vettük észre, hoyg visít kegyetlenül, éppen középen akadt el,  lógott a kerítésen talapzatán, semerre nem ment a dolog, elől kutya, hátul eb. Mi sem tudtuk kiszedni, pedig próbálkoztunk, én térdeltem a tiszafa mellett és fogtam az iszonyatosan rémült kutya első részét, ebben a deréktájig található dolgok voltak, Zoltán hátul nézte, hogy lenne menthető, de félő volt, hogy eltörik a medencecsontja, így aztán Zoltán elővette a masinát, hogy akkor szétszabdaljuk a kerítést, de ezzel meg az volt a baj, hogy Zsömi annyira fél a gépektől, hogy világgá szaladna tőlük, és akkor most a feje fölött szabdaltuk volna a vasat, jól bevadult tőle és mivel nem tudott elszaladni, még jobban beleszorult a rácsok közé. Zoltán kajabált, hogy tartsam, én vissza, hoyg azonnal hagyja abba, mert a kutya szívrohamot kap, de én is, mert nem bírom tartani, a fél testében is iszonyú erő van.

És akkor jött a barátnőm fia, Zoltán tartotta a kutyát, Dániel kivágta a vasrácsot, ketten szétfeszítették, én meg kiemeltem a Zsömit. Aki a nagy sokk közben belészorult energiát levezetendő azonnal széttépte a fekete csipkés bugyimat.* 

És a végére befutott a szomszéd is, hogy akkor a rácsot vissza kellene hegeszteni, de ő nagy bölcsen azt tanácsolta, várjuk  meg, míg megnő a két rács közötti méretre, hátha addigra már ...megokosodik.

Mi baromira elfáradtunk, ő már jól van.

* igaz, nem rajtam

1752. bejegyzlés, melyben hátradőlök

Nagyon meg vagyok elégedve ezzel a felső fotóval, ez az igazság, nagyon, persze, nem látszik, hogy mik is ezek a kötött dolgok, de ez engem nem zavar, mindig is szerettem volna egy ilyen képet, hogy fehér, rendes fehér és akkor van rajta valami nagyon színes egymásra pakolva, hét tessék.

Akkor most a vágyakozós listámról egyet kihúzok, a maradék 625-tel meg csak valahogy megbirkózom.

Egyébként pedig, ha valakinek nem a fehéren-színes a vágya, annak mondom, hogy ezek Moebius-ok, ezekkel kapcsoltam ki magam az elmúlt hetekben. Mert nekem még ehhez a háromhoz is hetek kellettek.

A

segéderővel megvitattuk, hogy bent fotózzunk-e vagy kint, végül utóbbi mellett döntöttünk, de azért nem hagyja teljesen rám a  dolgot, felügyel. Sosem lehet tudni az ilyen fehérnépeknél, ugyebár.

Azt hallottam

a rádióban, hoyg létezik érzékenyítő tréning, akkor most vegyük úgy, hogy a blogom ennek részét képezi,  legyen mindenki érzékeny az én dolgomra, amit nevezzük harmadik gyereknek. A websorozatból már nem lesz semmi, nem férünk be a keretbe, marad a saga, a főhős mindent megtesz az érdeklődés fenntartásáért, újabb költözésen vagyunk túl, szombati napra esett az eset, szombaton el, de ma már mondta, hogy pénteken vissza, kiszámoltuk, hat nap (volt) a világ. Én vigasztalásképpen mondtam a gyerek apjának, hogy nézd, nő a távolság, először három nap, most már hat, legközelebb tán még két hetet is kapunk, erre azt felelte, hoyg akkor az már nyaralásnak számít. És akkor ezen röhögtünk. Sokat.

Amikor

meggyújtom a mécsest, akkor nem a fizikai közelség a releváns, hanem a gondolati, hogy tértől és időtől függetlenül ott vagyok, ahová gondolom magam, azzal, akivel akarom. Még csak temető sem kell, sír sem kell, semmi nem kell, talán mécses sem. Az is inkább csak nekem számít. S ha ez így van, hát ki mondja, hogy nem lehet egy várost a magunk halottjának tekinteni, hogy nem lehet veszteségként gondolni egy városra, ki ítélheti ezt meg, ugyan már. 

A képet pedig szeretném nem elrontott képnek látni,  hanem gyönyörűnek, ahogy a férjem látja.

Akinek van füle, hallja.*

*Máté13

1748. bejegyzés, melyben összazavarodom

Volt akkor a hétfő, ami szombat volt, meg a kedd, ami pedig vasárnap, ma viszont szerda van, ami nekem hétfő, ily könnyű engem becsapni. Ily könnyen csapom be magam.

A táska pedig színeiben már tél, holott még ősz van, van nekem bajom az idővel éppen elég, elhiheted.

Egyéb dimenziókról ne is beszéljünk.

Most

egészen mást gondolok, mint amit mondok és egészen mást mutatok, mint amit gondolok. Mert így is van ez néha.

Big bag, ha patrióta - de már őszi változatban.

Mennyi minden

 van, ami majdnem olyan, de mégsem, például ez a táska is majdnem vörös és fekete, pedig igazából (mély)piros és (sötét)szürke.

És akkor még aköré is építhetnék mondatokat, hogy élet és halál.

Pedig csak egy táska. Csak ezt nézzétek.

Ezt meg így játszottam

Mert ma nyertem egy órát.

 

Akkor ősz

Csokoládébarna textilbőr és az őszi erdő, ez nekem tetszik, jó páros, legalább annyira, mint csokoládét majszolni egy őszi délután.

 

Vasárnapi vers

Bertók László: Mikor már szerep s idő nem véd

Jó, akkor a túloldaláról, ahogy a mező zöldbe táncol, forog lüktet, övét kibontja, s száll a világ, a tüzes szoknya. Jó, akkor arról, mennyi jó volt, szerelem, iga, munka, hóbort, rab lenni, ha mindenkin lánc van, megbújni, mint drótban az áram. Jó, akkor arról, mennyi jó van, nagyot nyújtózni ágyban, szóban, mikor már szerep s idő nem véd, eljátszani, mit sohasem még.