2010. december 9., csütörtök

Egészen

határozottan kijelenthetem, hogy tudom, mi a különbség egy téli és egy nyári vásár között.
Az a rohadt hideg.

2010. december 8., szerda

Most

két napig, de inkább háromig nem leszek, csak mondom.
(arra kérek mindenkit, ki engem/minket meglátogatni készül, ha tud, szóljon előtte, e-mail, telefon, rossz vagyok a meglepetésekhez)


Készen

lettem az árcímkékkel is, ár ugyan nincs rajtuk, majd rögtönzök, most még nem megy, de lesz mire írni, ez a lényeg. Az összegzés is készen van, s mit sejtettem, beteljesedett, vagyis, hogy az elmúlt két napban nem sikerült pótolni a Waldorfban eladott dolgokat, de az érte kapott summa már az enyém,. hát nem bánom, lesz, ami lesz. 

Most szépen felöltözöm, nem is a szépen van a hangsúly, hanem hogy felöltözöm, kényelmest játszottam,  pizsamában adminisztráltam, a szokásos kávék (ZM)  mellett kaptam fahéjas csigát is (Luca), frissen sültet, finomat, elmajszolgattam, miközben táblázatba írtam, hogy x darab táska, egyenkénti árazással.


S bár nem gondoltam volna, készen lett a sapkám-sálam, azt a virágnak induló kört most varrtam fel, gyerekkorom óta nem volt sapkám, most már ez is van, szeretem. A mintája még most is úgy van, hogy kört horgolok, szépen bővítgetem sorról sorra, majd amikor már mégiscsak túl nagy lesz a sok próba ellenére is, akkor veszettül elkezdek fogyasztani, majd egyszercsak befejezem. A sál a szokásos Woddland, sokszor kötöttem, kinek a Shetland a pihentető, kinek a Woodland, utóbbi vagyok én. Körbehorgoltam mind a sálat, mind a sapkát szép lila fonallal, meleg is, puha is, kellhet-e ennél több?


Tehát konvencionális a megjelenésem, van rajtam nadrág, pulcsi, sapka, sál, mehetünk becuccolni.

Én nem érzem

a személyiségem, abban az értelemben semmiképpen, amit mostanában többen mondtak, hogy minden darabban benne vagyok és letagadhatatlan, hogy az enyém, s hogy élőben még szebbek a dolgok, én ezt csak akkor érzem, ha jön őszinte visszajelzés,  akkor van egy kis átmeneti megnyugvás. 
Átlebegek ezen a decemberen, vagy a december lebeg át rajtam, nem tudom, de a  naptárt sem érzem, bizonyos sarkalatos napoknál ébredek fel, hogy Mikulás jön, meg Luca nap, és tudom, hogy lesz szenteste is, de a többi valamiféle ködben úsznak a napok, ne mondja nekem senki, hogy ez jó vagy rossz, más. Nehéz éreznem az adventet ,úgy, ahogy én szeretném, mindenképpen nehéz most, az elmélyedésre, belemerítkezésre nem jó a vásáros lét, versenyfutás az idővel, leginkább saját magammal, küzdelem a démonaimmal, jó vagyok, nem vagyok jó, kellek másnak, nem kellek, én csak levegőt szeretnék venni, de ez sem igaz, látni szeretném magam, a helyem. Helyem a világban.
Éjjelente mégis van elcsendesedés,  azt érzem, hogy ha engedem, ha elengedem magam, átjár a lélek, megpihentet.

Ilyen az én adventem.

2010. december 7., kedd

Ezekről a dolgokról

pedig az jut eszembe, hogy az, aki szép, az reggel is szép, de van, kinek fejét összegyűrte az ágy, s akkor kell egy kis finomítás, mondjuk, mesefa motívum.
A gyűrődésmentes reggel- szekció részlete pedig:

Tudom én, benne van

a nevében, hogy adventi koszorú, s lehetne most vitát nyitni, hogy akkor ez a sajátos típus az vagy sem, a zászló is mitől zászló már vagy éppen még nem, nekünk ez most az, ennyi és nem több. Szeretem. 
Rudolf nem a gyertyákon időzik rendes napokon, csak a fénykép kedvéért, hogy mutathassam, van belőle fellógatható változat is, alapesetben ablakon, ajtón, kilincsen, tükrön, s néha-néha adventi koszorúnak titulált gyertyakötegen is.


2010. december 6., hétfő

A Waldorfról szólva,

mert minden történés ellenére nem szeretnék szó nélkül elmenni a szombat mellett, szóval, a waldorfos vásár olyan volt, hogy én mindenkinek ilyet kívánnék, mindenkinek, ki két kezével dolgozik, tesz-vesz és alkot, mert ilyen közönség nincs is a világon, már-már azt hittem.
Nem az a lényeg, hogy megvolt a helyem, annyi asztallal, mit kértem, gyönyörű táblával és árcédulával, mit nem kértem, mégis kaptam, hanem az emberek, a szervezők, meg a vendégek, meg a vásárlók, meg a gyerekek, nem is tudom, hogyan mondjam el. Hogy most voltam először egyedül vásáron és 10-kor azt gondoltam, hogy nekem itt babér (biztosan) nem terem, 10: 05-kor pedig már alig győztem a tempót. És jöttek, néztek, kérdeztek, dicsértek, lelkendeztek, vásároltak (sokat), visszajöttek, megint vásároltak, beszélgettek, kérdeztek, ha van közönség, kinek készíteni érdemes bármit is, ők azok.
Fészekmeleg érzés volt, nekem ez életem központi kérdése, lubickoltam is benne rendesen, s ezzel a remek képzavarral talán tudom érzékeltetni, mit jelentett ez nekem. 

(el nem múló hálával, Katának, Verának)


Deus ex machina

Azért ez mégiscsak deus ex machina, mondjon bárki bármit, nem lehet ez más.


Szeretném azt elmondani, hogy

nem kellettek Virág ruhái és tankönyvei a tolvajnak (nem tudjuk még, hogy mi nem kellett), nem találta méretben, színben,élményben megfelelőnek őket, ezért a híd alá hajította, oda, ahol egy férfi sétál rendszeresen, s módszeresen gyűjti be a hasonló sorsra jutott dolgokat, keresi a gazdájukat, reménykedik, hogy megtalálja őket, addig is hazaviszi őket, majd telefonálásba kezd.
Virágnál megtalált egy számlát, rajta egy cégnévvel, s elkezdett érdeklődni, a cégen belül ki hagyott el, s mit, esetleg kinek a gyereke, ilyen emberek is vannak. Azok mellett, akik elvisznek, vannak a megtalálók is, ki van ez rendelve nekünk.

És vagyok én, a hitetlen, a lufiszorongató.


Ültem késő éjjel

a fürdőkádban, engedtem magamra a forró vizet, mert nem bírtam átmelegedni, de ez már inkább belső fagyási sérülés lehetett, tudtam én, de jobb arra gondolni, hogy ami kívül hat, az majd belül is, ültem, s arra gondoltam, ha nem engedem el ezt a lufit, ha továbbra is görcsösen szorítom magamhoz, akkor enyém maradhat, ellenben megőrülök. Tehát ahogy ott ültem a jó meleg gőzben, próbára téve hitet és reménységet, gondoltam, hogy én ezt jól elengedem, menjen, amerre akar, legyen szabad ő is, én is, meg is könnyebbültem, fel is lélegeztem. Vagy 10 percig volt üres a két kezem, majd visszarángattam mégis, mert igazából el sem engedtem, a zsinór végén ott volt még egy cérnaszál is, azt rántottam meg, hogy kezemben érezhessem újfent a béklyót, ne kérdezd, miért jó ez, nem jó, de nem tudok szabadulni tőle, bolyongok ebben a labirintusban (emberi magatartás, rosszindulat, kétségbeesés, egzisztenciális nehézség, kesergés, meg ilyesmi, hát ismered biztosan) kissé eszeveszetten, nemhogy a kijáratot nem találom, de ez a rohadt lufi is leköti a figyelmem, el ne veszítsem.
Éjszaka is fogtam, éber őr vagyok én, nem hagyom magam eltántorítani a főkusztól, de ma reggelre arra jutottam, hogy mivel elengedni nem tudom, s így szabadulni sem tudok, hát jól kilukasztom,legyen vége ennek, akkor a labirintus is talán enged.

2010. december 5., vasárnap

Remek pszichológiai érzékkel

előbb mutatok néhány golyóbist, nem, nem az újság megjelenése után érkezett a megrendelés, sokkal inkább előtte, úgy is mondhatom, hogy sokkal előtte, de mostanra lett kész, s egy kicsit most nem akarok hasonlót készíteni, másmilyen pedig készül. Ez a jó hír.




A rossz pedig az, hogy a Legkisebbnek a ruhákkal, s tankönyvekkel zsúfolásig megtömött sporttáskáját úgy lopták ki a Mammut csomagmegőrzőjéből, hogy írmagja sem maradt. Se táskának, se ruhának, se tankönyvnek, semminek. Így arra a kérdésre, hogy mit vegyünk neki (de bárkinek) karácsonyra,  mutathatok a jelenleg egy szál pendelyben lévő gyerekünkre, esetleg egy bankszámlaszámmal a nyakában körbeküldhetem fent nevezett helyen, ha már felelősséget semmire nem vállalnak, arra sem, hogy a csomagmegőrző csak látszólag működik tökéletesen, a biztonsági őr elmondása alapján a mi sztorink napi háromszor garantálható, mert ... mindegy is.
BM




Ez a bejegyzés

most nem jöhetett volna létre, ha
1. a mai, a falunkban lévő vásárban nem hangzik el a termékeim láttán az a mondat, hogy mit képzel ez, ennyiért adja, hol él ez (háromszor)
2.nincs ez a jóember, aki felváltott, mert testileg-lelkileg kicsit leeresztettem

Ha ez a kettő nincs, lehet, hogy ott állok most is a fagyban, jégben, de mivel van, én már itthon  melegedem. Egyébként pedig az a hülye, aki a tegnapi nagyon nagy sikerű Waldorf-vásár után ettől az egy mondattól hagyja magát befolyásolni, nem igaz? 
(nem akarok hülye lenni, nem akarok)

Vasárnapi vers/ Poem for Sunday

Lackfi János: Lábnyomok

Láttam a Mikulás
lábnyomait, végig, amerre
hozta az ajándékokat.
Fehér, mezítlábas nyomot
csakis ő hagy a padlón.

Biztos csupa korom lett
a csizmája, ahogy lejött
a kéményen. Levette, hogy
ne csináljon koszt.

Mondom anyának, aki
épp a hintőport rakja
vissza a szekrénybe.