Az a rohadt hideg.
2010. december 9., csütörtök
2010. december 8., szerda
Készen
lettem az árcímkékkel is, ár ugyan nincs rajtuk, majd rögtönzök, most még nem megy, de lesz mire írni, ez a lényeg. Az összegzés is készen van, s mit sejtettem, beteljesedett, vagyis, hogy az elmúlt két napban nem sikerült pótolni a Waldorfban eladott dolgokat, de az érte kapott summa már az enyém,. hát nem bánom, lesz, ami lesz.
Most szépen felöltözöm, nem is a szépen van a hangsúly, hanem hogy felöltözöm, kényelmest játszottam, pizsamában adminisztráltam, a szokásos kávék (ZM) mellett kaptam fahéjas csigát is (Luca), frissen sültet, finomat, elmajszolgattam, miközben táblázatba írtam, hogy x darab táska, egyenkénti árazással.
S bár nem gondoltam volna, készen lett a sapkám-sálam, azt a virágnak induló kört most varrtam fel, gyerekkorom óta nem volt sapkám, most már ez is van, szeretem. A mintája még most is úgy van, hogy kört horgolok, szépen bővítgetem sorról sorra, majd amikor már mégiscsak túl nagy lesz a sok próba ellenére is, akkor veszettül elkezdek fogyasztani, majd egyszercsak befejezem. A sál a szokásos Woddland, sokszor kötöttem, kinek a Shetland a pihentető, kinek a Woodland, utóbbi vagyok én. Körbehorgoltam mind a sálat, mind a sapkát szép lila fonallal, meleg is, puha is, kellhet-e ennél több?
Tehát konvencionális a megjelenésem, van rajtam nadrág, pulcsi, sapka, sál, mehetünk becuccolni.
Én nem érzem
a személyiségem, abban az értelemben semmiképpen, amit mostanában többen mondtak, hogy minden darabban benne vagyok és letagadhatatlan, hogy az enyém, s hogy élőben még szebbek a dolgok, én ezt csak akkor érzem, ha jön őszinte visszajelzés, akkor van egy kis átmeneti megnyugvás.
Átlebegek ezen a decemberen, vagy a december lebeg át rajtam, nem tudom, de a naptárt sem érzem, bizonyos sarkalatos napoknál ébredek fel, hogy Mikulás jön, meg Luca nap, és tudom, hogy lesz szenteste is, de a többi valamiféle ködben úsznak a napok, ne mondja nekem senki, hogy ez jó vagy rossz, más. Nehéz éreznem az adventet ,úgy, ahogy én szeretném, mindenképpen nehéz most, az elmélyedésre, belemerítkezésre nem jó a vásáros lét, versenyfutás az idővel, leginkább saját magammal, küzdelem a démonaimmal, jó vagyok, nem vagyok jó, kellek másnak, nem kellek, én csak levegőt szeretnék venni, de ez sem igaz, látni szeretném magam, a helyem. Helyem a világban.
Éjjelente mégis van elcsendesedés, azt érzem, hogy ha engedem, ha elengedem magam, átjár a lélek, megpihentet.
Ilyen az én adventem.
2010. december 7., kedd
Ezekről a dolgokról
pedig az jut eszembe, hogy az, aki szép, az reggel is szép, de van, kinek fejét összegyűrte az ágy, s akkor kell egy kis finomítás, mondjuk, mesefa motívum.
A gyűrődésmentes reggel- szekció részlete pedig:
Tudom én, benne van
a nevében, hogy adventi koszorú, s lehetne most vitát nyitni, hogy akkor ez a sajátos típus az vagy sem, a zászló is mitől zászló már vagy éppen még nem, nekünk ez most az, ennyi és nem több. Szeretem.
Rudolf nem a gyertyákon időzik rendes napokon, csak a fénykép kedvéért, hogy mutathassam, van belőle fellógatható változat is, alapesetben ablakon, ajtón, kilincsen, tükrön, s néha-néha adventi koszorúnak titulált gyertyakötegen is.
2010. december 6., hétfő
A Waldorfról szólva,
mert minden történés ellenére nem szeretnék szó nélkül elmenni a szombat mellett, szóval, a waldorfos vásár olyan volt, hogy én mindenkinek ilyet kívánnék, mindenkinek, ki két kezével dolgozik, tesz-vesz és alkot, mert ilyen közönség nincs is a világon, már-már azt hittem.
Nem az a lényeg, hogy megvolt a helyem, annyi asztallal, mit kértem, gyönyörű táblával és árcédulával, mit nem kértem, mégis kaptam, hanem az emberek, a szervezők, meg a vendégek, meg a vásárlók, meg a gyerekek, nem is tudom, hogyan mondjam el. Hogy most voltam először egyedül vásáron és 10-kor azt gondoltam, hogy nekem itt babér (biztosan) nem terem, 10: 05-kor pedig már alig győztem a tempót. És jöttek, néztek, kérdeztek, dicsértek, lelkendeztek, vásároltak (sokat), visszajöttek, megint vásároltak, beszélgettek, kérdeztek, ha van közönség, kinek készíteni érdemes bármit is, ők azok.
Fészekmeleg érzés volt, nekem ez életem központi kérdése, lubickoltam is benne rendesen, s ezzel a remek képzavarral talán tudom érzékeltetni, mit jelentett ez nekem.
(el nem múló hálával, Katának, Verának)
Szeretném azt elmondani, hogy
nem kellettek Virág ruhái és tankönyvei a tolvajnak (nem tudjuk még, hogy mi nem kellett), nem találta méretben, színben,élményben megfelelőnek őket, ezért a híd alá hajította, oda, ahol egy férfi sétál rendszeresen, s módszeresen gyűjti be a hasonló sorsra jutott dolgokat, keresi a gazdájukat, reménykedik, hogy megtalálja őket, addig is hazaviszi őket, majd telefonálásba kezd.
Virágnál megtalált egy számlát, rajta egy cégnévvel, s elkezdett érdeklődni, a cégen belül ki hagyott el, s mit, esetleg kinek a gyereke, ilyen emberek is vannak. Azok mellett, akik elvisznek, vannak a megtalálók is, ki van ez rendelve nekünk.
És vagyok én, a hitetlen, a lufiszorongató.
Ültem késő éjjel
a fürdőkádban, engedtem magamra a forró vizet, mert nem bírtam átmelegedni, de ez már inkább belső fagyási sérülés lehetett, tudtam én, de jobb arra gondolni, hogy ami kívül hat, az majd belül is, ültem, s arra gondoltam, ha nem engedem el ezt a lufit, ha továbbra is görcsösen szorítom magamhoz, akkor enyém maradhat, ellenben megőrülök. Tehát ahogy ott ültem a jó meleg gőzben, próbára téve hitet és reménységet, gondoltam, hogy én ezt jól elengedem, menjen, amerre akar, legyen szabad ő is, én is, meg is könnyebbültem, fel is lélegeztem. Vagy 10 percig volt üres a két kezem, majd visszarángattam mégis, mert igazából el sem engedtem, a zsinór végén ott volt még egy cérnaszál is, azt rántottam meg, hogy kezemben érezhessem újfent a béklyót, ne kérdezd, miért jó ez, nem jó, de nem tudok szabadulni tőle, bolyongok ebben a labirintusban (emberi magatartás, rosszindulat, kétségbeesés, egzisztenciális nehézség, kesergés, meg ilyesmi, hát ismered biztosan) kissé eszeveszetten, nemhogy a kijáratot nem találom, de ez a rohadt lufi is leköti a figyelmem, el ne veszítsem.
Éjszaka is fogtam, éber őr vagyok én, nem hagyom magam eltántorítani a főkusztól, de ma reggelre arra jutottam, hogy mivel elengedni nem tudom, s így szabadulni sem tudok, hát jól kilukasztom,legyen vége ennek, akkor a labirintus is talán enged.
2010. december 5., vasárnap
Remek pszichológiai érzékkel
előbb mutatok néhány golyóbist, nem, nem az újság megjelenése után érkezett a megrendelés, sokkal inkább előtte, úgy is mondhatom, hogy sokkal előtte, de mostanra lett kész, s egy kicsit most nem akarok hasonlót készíteni, másmilyen pedig készül. Ez a jó hír.
A rossz pedig az, hogy a Legkisebbnek a ruhákkal, s tankönyvekkel zsúfolásig megtömött sporttáskáját úgy lopták ki a Mammut csomagmegőrzőjéből, hogy írmagja sem maradt. Se táskának, se ruhának, se tankönyvnek, semminek. Így arra a kérdésre, hogy mit vegyünk neki (de bárkinek) karácsonyra, mutathatok a jelenleg egy szál pendelyben lévő gyerekünkre, esetleg egy bankszámlaszámmal a nyakában körbeküldhetem fent nevezett helyen, ha már felelősséget semmire nem vállalnak, arra sem, hogy a csomagmegőrző csak látszólag működik tökéletesen, a biztonsági őr elmondása alapján a mi sztorink napi háromszor garantálható, mert ... mindegy is.
BM
Ez a bejegyzés
most nem jöhetett volna létre, ha
1. a mai, a falunkban lévő vásárban nem hangzik el a termékeim láttán az a mondat, hogy mit képzel ez, ennyiért adja, hol él ez (háromszor)
2.nincs ez a jóember, aki felváltott, mert testileg-lelkileg kicsit leeresztettem
Ha ez a kettő nincs, lehet, hogy ott állok most is a fagyban, jégben, de mivel van, én már itthon melegedem. Egyébként pedig az a hülye, aki a tegnapi nagyon nagy sikerű Waldorf-vásár után ettől az egy mondattól hagyja magát befolyásolni, nem igaz?
(nem akarok hülye lenni, nem akarok)
Vasárnapi vers/ Poem for Sunday
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)