Elmondom én, hogy zajlik nálunk egy csajos nap. Az esetek többségében van egy cél, mondjuk, kabátvásárlás, ez olyan laza, csatangolós napnak néz ki, nők sétálgatnak, csacsognak, fél kézzel fognak meg ruhadarabokat, néha kabátokat is, de a kitűzött cél(darab) ilyenkor eltűnik az üzletekből, ellenben látunk fantasztikus pulóvereket, remek nadrágokat és még annál is jobb cipőket, s nem mintha ezek halomban állnának otthon, de sorrendünk is van, pláne, céldarabunk, de legfőképp pénzügyi korlátaink.
A program mellé teszünk körítést is, ha már úgyis arra járunk, ugorjunk be, keressük meg, kukkantsunk be, csajos napunk van, belefér minden, nem sietünk, ráérősen, van mintánk mindenféle filmből, hogyan is kell. Mindig kávézóban kezdünk, ott még úgy érezzük, ez egy jó nap lesz, csak kényelmesen, ráérősen, ez a legfontosabb, s ilyenkor érezzük azt is, hogy ránk férne egy mozi is, laza, könnyed
film, amit pasikkal úgysem lehet, beszerezzük a Pesti Estet is, majd valamikor délután, papírtáskáktól roskadozva beülünk, így tervezzük.
Én úgy gondolom, valahol a harmadik üzlet, sokadik kabát tájékán kezd fordulatot venni a nap, ott kezdi mondani a Gyerek, hogy ő már többet fel nem próbál, rá sem bír nézni, elege van, ronda mind, nem meleg egyik sem, milyen a szabása, a színe, ő pedig egy méretettáblázaton kívülre pottyant ufó, akinek túl hosszú a karja, túl széles a válla, rövid a dereka, egyébként pedig az egyetlen a Föld nevű bolygón, akire nem szabnak kabátot. Itt kezd feszültté válni a hangulat, ezért rövid látogatásra megyünk a SugarShop-ba, mert csak bizonyos mennyiségű finomság után vagyunk képesek a harcot folytatni, egyébként is a vásárlás alapját képező föníciai mételyt rendelkezésre bocsátó (egyébként otthon hagyott maradt) személyt jutalmaznunk kell.
Azt nem tudom, hogy az üzletben mosolygó Gyermek az utcára érve mitől válik morcossá, mindenesetre kezdi mondogatni, hogy neki iszonyú sok a dolga, nem nagyon van kedve eljönni arra a helyre, ahol nekem szerezhetnénk be a szükséges dolgokat, egyébként pedig elég lassú vagyok, le fogjuk késni a kinézett buszt, ez utóbbiról én nem is tudtam, mármint, hogy van kinézett busz, de ha megemlíteném, hogy mozit is terveztünk, az csak olaj a tűzre, nem is mondok semmit, próbálom kapkodni a lábaimat. Ettől baromira kimelegedem, kigombolom a kabátomat (könnyű nekem, nekem már van), ami elkezd lobogni utánam, a sál bármennyire is vékony és időjáráshoz tervezett, most veszettül melegíti a nyakam, ettől kezdek begerjedni, de rejtegetem, mert közben loholunk egy üzletbe, ahol a Gyermek kiadja az ukászt, mennyi időm is van, ha nem akarjuk lekésni a buszt. Márpedig nem akarjuk.
Én gyorsan válogatok, hogy mire a szomszéd üzletből ideér, készen legyek, sürgetem az eladónőt, de elhárítva a nem kellemetes tekintetét, elmondom, hogy jön mindjárt egy türelmetlen 19-es, ez mindig bejön, a tekintet cinkossá válik, pörög a kéz. Mikor odaér (a Gyermek), még nem fizetek, ez súlyos hiba, nem szól ő, csak néz, általában engem, néha az óráját, közben éles kritikát fogalmaz meg a vásárolt textilekről, a legjobb ítélet is egy vállrándítás, de én már tudom, hogy ez nem számít, otthon majd másképpen látja, otthon majd sorolja, hogy melyikből mit varrjak neki.
Lefutjuk még a 100 méteres akadályfutás körúti változatát, hogy a villamost elkapva a buszmegállóban várjunk 20 percet, amikor is látom, hogy simulnak (végre) a vonásai, a textilek már egész jók, s bár a buszon még megjegyzi, hogy nem fér el tőlem, de akkor már elég hangosan röhögünk ezen ahhoz, hogy hazaérve a Férj kérdésére széles mosollyal közöljük, hogy kabát, na, az nincs.
(ennek több gyermekes változatát most inkább nem)
