Mert ilyen

szép tavaszi nap sikeredett a beígért felhős, esős helyett, ennyit tettem a biznisz dolgában. Mert mára lett megfelelő színű bélés, megfelelő színű cipzár, megfelelő hosszúságú cipzár, cérna és heveder és minden. És lett szép, tavaszi nap is.

Itt és ott elérhető! :o)

Ameddig

a szem ellát,

a lábunk alatt,

 

a kosarainkban,

ott a medvehagyma. Utaznunk sem kell sokat, kilépünk az erdőbe, szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Csak a kincset néha másképp képzeljük el, pedig!

Mennyi jó

szó, de mennyi, ennyi nincs is tán a világon.

Amikor

kézhez kaptam ezt a neten rendelt, ott téglaszínűnek nevezett, de szerintem mustársárga, míg ZM szerint inkább égetett umbra-arany okker keveréke színű textilbőrt avagy műbőrt, akkor azt gondoltam, hogy megint gyarapítanom a  fel nem használt textilek számát, hát hurrá. Mára mind felszabtam, még egy táska jön ki belőle, a legtöbb nagyon vidám, nagyon színes, de ez a kék, mely kissé türkizes, ez a legtetszetősebb. Mármint nekem.

Hogy a jó szó

az egy falat kenyér, az nyilvánvaló, én is falatozgatom a kapottakból, s arra gondolok, milyen jó lenne együtt elfürdőzni, mondjuk, egy mikvében.

Ez pedig nem logikai bukfenc, de nem ám.

Szentencia

A nagy mell nem praktikus, oly könnyen le lehet enni.

Az egyikhez

 nincs megfelelő bélésanyag, a másikhoz nincs megfelelő színű cipzár, a harmadikhoz megfelelő hosszúságú cipzár, a negyedikhez nincs ötletem, az ötödikhez nincs kedvem, a hatodikhoz nem illik semmi, a hetedikhez... azt még ki kell találnom, mi nincs.

Még az is lehet, hogy én nem vagyok, de az is lehet, hogy én sem vagyok vagy éppen semmi nincs, én sem, textilek sem, cipzárok sem, bélések sem, bár az a világ nem tetszene, akkor inkább türelmes leszek.

A kék ajtó legendája

Legutóbb szociofotón szerepelt, de azt a részét nem fotóztam le Noéminek (mármint levágtam a képről),  különben hogy írhatta volna, hogy gyönyörűség.

A kis japán zászlóm

pedig Japánba repül Noémi jóvoltából, aki megkeresett, egészen pontosan Suginami-ba, hogy szerezzen legalább egy olyan percet Hiroko-nak, amikor elfelejtkezik a földrengésről, cunamiról, sugárzásról, veszélyről és kétségbeesésről.

Csak egy percet, Uram, csak egyet.

Érintettség

okán feltűntem egy készülő könyv egy (fél) sorában, de ez úgy történt, hogy az érintett nagyon mérges lett, mert nagyon jókat írtak róla (nem egy sorban, hanem sokban és megérdemelten), aztán felajánlottam, hogy elolvasom és majd én objektívan megítélem, hogy is van ez, de mikor azt láttam, hogy én is belekerültem valahogy, s nagyon jókat írtak rólam, akkor iszonyú mérges lettem, két mérges egy házban, az jó arány.

Egyszínű

 textilt, azt nem lehet megmutatni, hiába is kértétek, de így, funkcióval, formában, így egészen más. Örülök, mert annyi papírból készült szabásmintát dobtam már ki ezzel a táskával kapcsolatban, hol a mérete nem volt jó, hol a sarkait nem jól csináltam, ne kérdezzétek, mit lehet ezzel ennyit vacakolni, egy sima táska, tudom én.

ZM szerint elegáns, én csak szimplán szeretem.

 

 

Az a proaktivitás,

mellyel az eladók az üzletbe lépéskor ugranak a vevőre (segíthetek?), miért nem elegendő arra, hogy maguktól mondják, mikor érkezik új áru, lesz-e a keresett termék, lesz-e más színben, miért párolog el, merül ki ebben az egy kérdésben, még az aktivitást sem hagyván maga után.

Látszatra

 

ennek a kis japán zászlónak semmi értelme, én mégis ellentmondok. Amikor Mamazon-nál megláttam, eszembe jutott, hogy a 2001-es események után varrtunk blokkot Amerikának is, annak valami konkrét haszna volt, talán összevarrták, elárverezték, már nem emlékszem. Ez a kis vacak most valóban nem hoz hasznot, pénzbelit semmiképpen, meg sem tudják a japánok, hogy én ma délután velük foglalatoskodtam. Akartam én mindenkire gondolni, minden ismeretlenre, az egész nemzetre, de csak az a fiú járt a fejemben, aki elsírta magát a kamera előtt, hogy ő mindenkit elvesztett, szülőket, testvért, barátokat. Mindenkit. És most hol van, ki gondoskodik róla, ki tudja. Sosem fogom megtudni, mi lett vele. De ezt is belevarrtam ebbe a valószínűleg egyáltalán nem méretarányos zászlóba. Kézzel varrtam, hogy minél tovább tartson, kézzel tűztem le, a felkelő nap sugarait akartam még rátenni, ami végképp nem a szokványos zászló része. Mint ahogyan a helyzet sem az.

Narancs

és barna, de  nyomokban zöldet is tartalmaz, én mégis frissnek tartom, nem télinek. Kedves, virágos bélést kapott, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy látjátok-e, milyen színeket kezdek használni, milyen színeket, milyen színes textileket, milyen mintás textileket, látjátok-e. A magamra csodálkozás mellett még mindig nyüzsgés van, tervek, minták, ötletek. 

Egyszer majd az idő elnevezésű excell táblázattal is egyeztetnem kell.

 

  

Amiko tegnap

késő este a saját DJ-m retro estet rendezett nekem és meglehetős hangerővel hallgattuk Révész Sándort és a Középső ránk szólt, hogy azonnal halkítsátok le, légyszi, akkor a DJ megszeppenve csukta az ajtót, csendesítette a zenét, mert hosszú évek kitartó munkájával, a reményt fel nem adva a mi gyerekeink jólnevelt, szófogadó szülőkké neveltek bennünket.

Csak egy kicsit

nem nézek rátok, s mennyien lettetek... nem, nem a bacikra gondolok. Ugye, tudjátok...

A játékot pedig

ezennel meghirdetem. Aki szeretné a tavaszi/nyári táskát megnyerni, annak nincs más dolga, mint hagyni egy kommentet itt vagy a facebukon. Látom, hogy sokan már írtak megjegyzést, mit tegyünk, még egyszer kell, de talán megéri. Talán. A határidő március 27., éjfél, sorsolás 28-án.

Ha a blogotokon meghirdetitek, az nekem öröm, rátok nézve mégsem kötelező.:o)

 

Az alant látható fényképet pedig azért választottam, mert a rendkívül merész (már-már művészi) beállításommal sikerült lencsevégre kapni a bejárati ajtónk alsó részének kopottságát, ezzel mintegy szociofotóvá avanzsálva a közönséges tárgyi fotózást.

Amikor még a

multinál dolgoztam, többször gondoltam arra az általános mondásra, hogy aki képes azt mondani, hogy skippeljük a témát, az valóban képes (lehet) egyéb disznóságokra is, ahogy azt mondani szokás. Mindez a táska kapcsán jutott eszembe, mert készítés közben hallani véltem, hogy skippeljük a tavaszt (így, általános eufóriában),  legyen rögtön nyár.

Merthogy ez egy nyári táska, nyári a színe, a formája, nem tavaszi, nyári, mondom, ugrottunk. Van tartása, mert benne van, mit megkívánt, de prototípus, ezért arra gondoltam, felajánlom nyereményként, de vajh tetszik-e valakinek, szóval, ez még nem a játék, hanem a játékot megelőző kérdés (tudjátok, mint a szavazzunk arról, legyen-e szavazás egy adott témában), szerintetek?

Figyelem, sok kép következik.

Szeretem azt

képzelni, hogy felismerhető vagyok, hogy kicsiben és nagyban én én vagyok, hogy van egy féltenyérnyi lenyomatom a világban, nem sok, de nekem éppen elég, szeretem, ha mások is önmaguk, s nem másnak kívánnak látszani, sem stílusban, sem szövegben, hiszen az ő lenyomatukat ők maguk adják meg, az én tenyerem vonalai engem tükröznek, kicsiben, nagyban, mindenben.

A bevásárlótáskában, mely sem nem összehajtható, sem zsebe nincs, szeretném azt képzelni, hogy kicsiben, de benne vagyok.

Vasárnapi vers/ Poem for Sunday

Jorge Luis Borges: A pillanat

Hol vannak a századok, hova lett
a tatárok álmodta álom a kardról,
hol vannak a ledőlt erős falak, hol
az Ádám fája, és hol ama szent Fa?
Csak a jelen van. Az emlékezésben
épül fel az idő. Csalóka renddé
az óra teszi. A történelemnél
nem kevésbé értelmetlen az év sem.
A virradat s az éj közt riadalmas
fények, gondok, gyötrelmek szakadéka,
s amely az éj hámló tükrébe néz ma,
más, mint tegnap, nem ugyanaz az arc az.
Törékeny és örök az elfutó ma.
Hiába vársz más mennyre, más pokolra.




(Lator László fordítása)