Úgy tervezem,

hogy a következő hét legnagyobb szabású projektje levegővétel néven fog futni. Mindenféle értelemben.

A rendkívül intenzív

hét után most egy még intenzívebb szombat van, amit beterveztem, teljesíteni lehetetlen, de valamit muszáj, elvégre holnap Gouba. Remélem, intenzív Gouba.

 A csíkos textil volt már, most téglaszínnel párosul.

 

Ez a virágos is volt már, most olyan textilbőrt kapott, ami egy kicsit lilás is, csodás is.

Ezek ketten pedig most debütálnak.

Egyébként pedig nem tudom, én a 18 fokot másképpen értelmezem, nekem az jó idő, meleget adó napsugarak, szikrázó égbolt, a giccset is vállalom, csak legyen.

Van az az egyetemes,

minden ember életében legalább egyszer felbukkanó kérdés, melynek megválaszolása során helyt kell adni mind az érzelmi, mind a materiális világ nyújtotta előnyöknek, vagyis, hogy mi az, mi embert boldoggá tehetne, nos, nálam ma egyértelműen a kicsinyes és alantas, de mámorító fizikai valóság győzött a több hét után megérkezett spanyol textiljeim képében, ezen pedig sem az egész nap cipelt több kilós súlyuk, sem a turkálóban rám talált (nem elírás) H&M barna felső nem bírt rontani, utóbbi csak azért  nem meglepő ebben az összetételű mondatban, mert itthon azért kiderült, hogy a víziló méret is... mondjuk úgy, passzentos, hogy finom maradjak továbbra is, de most ez sem számít, nem ám.

Most már azt is

 

tudom, mert a véletlenbe burkolózott valamelyik családtagom hozzásegített ezen tapasztalat megszerzéséhez, szóval, tudom, hogy a gyapjú valóban remekül filcesedik, gondolom, valamikor csak fogom hasznát venni ennek a tudásnak is, türelem kell csak hozzá, de az ma is kellett, mikor megláttam a valamikor 150 cm hosszú és 30 cm széles stólámat. Majd jól kitalálom, mi legyen a sorsa ennek a nyúlfarknyi hosszúra, ellenben páncéling vastagságúra  zsugorodott izének. És milyen jó, hogy van már "filc" szófelhőm is.

A tudatosságon még van mit javítanunk, igen.

Látom én,

hogy van 506 ember a Meskán, kinek tetszik, mit készítek, látom én,
hogy sokan szeretitek a kis táskákat, hogy nagyon fogynak, látom én,
hogy milyen üzenetek jelennek meg itt és ott, látom én.
Látom, s van, mi nem tetszik, van, mi elkeserít, de van, mi örömmel tölt el. Láthatjátok.

 

Mert van a férj,

ki nem élhet aranygaluska nélkül, s mert vagyok én, ki az ura kedvében jár, s mert van a blogolvasó, ki diót (sok diót) küld nekem, hát így lett a diós csiga, szeretjük, megettük.

Úgy alakult, hogy

egy gyerek sem volt itthon tegnap este, de mi erre tudatosan készültünk, mármint az empty-ness érzés kiküszöbölésére, vettünk hát három finom sajtot, két szép nagy körtét, egy kis doboz epret, egy üveg pezsgőt, elfalatozgattunk, eliszogattunk, közben Abbát hallgattunk, megrendeltünk három régebbi Watercolor Artist -ot, ki lehet bírni így, csak egy kicsit sokba kerül.

Nem, nem készült fotó.

Egy nem létező

ország zászlajára hasonlít a neszesszer, vicces, no. Ezért arra gondoltam, ha van kedvetek játszani, meséljetek erről az országról, hol van, milyennek képzelitek, milyen emberek élnek ott, nemzetkarakterológia is jöhet, bármi, ami eszetekbe jut erről a neszesszerről. Rövidre szabom a határidőt, vasárnap estig lehet mesélni. Mert ez mese, semmi más. :o)

 

A jutalom? Az maradjon meglepetés. Benne vagytok?

A záródást

 tessen figyelni, a záródást!
Nem tagadhatom, hogy futom a magam köreit, s bizony, hogy csapdákba is beleesek, amelyeket később már  (jó esetben) kikerülnék, de most még elkerülhetetlen a beleesés, így vagyok a bőrrel is, de nem baj, majd rájövök a csínjára annak is. Ezzel a táskával is hasonlóképpen vagyok, másfajta záródást szerettem volna, nem mágneszárat, nem cipzárt, egyiket sem tartottam megfelelőnek, de akkor mégis mit? És legfőképpen: hogyan?

Általában kifelejtek valamit az első próbálkozásnál, hogy duplán kell összevarrni, hogy nem fogom tudni kifordítani, hogy hogyan találom el a táska közepét, hogy mikor is célszerű belevarrni, meg ilyeneket. Most azonban nagyon tudatosan megterveztem, háromszor gondoltam át, jó lesz-e úgy, ahogy én gondolom, lehet, hoyg ez a titok, hogy nekem háromszor át kell gondolnom mindent, nem megy ösztönösen, mit tegyek. Gyakran még a három sem elég.

Szeretem ezeket a színeket, szeretem, hogy bár a vállpánt így macerásabb volt, mégis ez illik a táskához, szeretem a záródást, szeretem, igen.
Nektek tetszik-e?

 

Már elérhető itt és itt. ( a tegnapi két táska már nem)

A reggeli

fokhagymás pirítóst, melynél finomabb reggelit én elképzelni sem tudok, úgy tálalja nekem a főpincér, hogy bedörzsöli a kenyér mindkét oldalát, majd a megmaradt gerezdet a pirítós közepébe szúrja, ezzel nemcsak, hogy tortaként tálalja a hétköznapi reggelit, hanem garantálja a szívem egészsége mellett a stabil fokhagymaszagot is, mindenre gondol, no.

Az előbb mutatott,

hát az elkelt, ellenben találtam itt még egy kistáskát, egy pöttyöset. :o)

Nem, nem vagyok ilyen gyors, kettőt készítettem párhuzamosan, a tegnapi bőrös-kudarcos nap után kellett a gyógyír, mit mondjak...

Nektek melyik tetszik jobban, a bordó-körkörös avagy a bordó-pöttyös?

Nem lehet

igazságot tenni, kinek a nagy a jó, kinek a kicsi a jó, kinek a nagy sem elég nagy, akkor lesz mindenféle. Most éppen bordó és a nagyon kedvelt zöld, ami körkörös.

 

 

Kaptam egy kis levegőt a bőrös kaland után, félretettem, de nem örökre, de nem ám.
 A táska egyéb társaival hamarosan elérhető itt és itt!

A tegnapi nap

nem ragyogott fényesen, nem nagyon sikerült semmi próbálkozás, semmi kísérletezgetés, az egyetlen dolog, mit fel tudok mutatni, egy patent, sikerült megbirkózni vele. Bőrre/ bőrbe raktam, tekintve, hogy a tegnapi, nem túl fényes napot a bőrnek szántam.

 

Lassan keresnem

kell valakit, aki beszegi az asztalterítőnket és megvarrja a párnáinkat és felvarrja a gombokat és felhajtja a nadrágokat (a sor tetszőlegesen folytatható), nem azért, mert nekem ez derogál, hanem azért, mert lassan kezdem rossznéven venni a "Michelangelonak széklábat" típusú sóhajokat.

Na, ez a tragédia lokál változata.

Különkiadás

Radnóti Miklós: Federico García Lorca

Mert szeretett Hispánia
s versed mondták a szeretők, -
mikor jöttek, mást mit is tehettek,
költő voltál, - megöltek ők.
Harcát a nép most nélküled víjja,
hej, Federico García!
1937

Csak nehogy

az derüljön ki, hogy én egy vajízű margarin vagyok.

A táskára

most fecskék költöztek, mondanám, hogy (szerelmetes) fecskepár, de inkább "anya oktat kisfecskét "feeling-je lett. Akkor ez egy szülői táska?

 

Már elérhető, itt és itt.

A nap legfényesebb

pontja nem az volt, amikor a (valójában nem létező) olasz utunkat számolták a lányok (holott), meg nem is az, amikor Orsi az összes teámat megitta a sok froclizásért cserébe (pedig), de még csak nem is az, amikor Brigi csokival csillapított (habár), hanem a mosdólátogatás, mert ott finom meleg és szélcsend volt.

Most pedig megyek, mert egy Saramago nevű pasival töltöm a jól megérdemelt éjszakát.

Vasárnapi vers/ Poem for Sunday

Tóth Árpád: A fa

Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tűnődő, ki ily estelen
a végtelen titkába elmerül
és testtel is szelíden arra dűl,
amerre lelke vonja testtelen. . .
1916.