Tervek, álmok, remények

Mert már 23:42 van és az emberi erőforrást felváltotta ugyan a szervezetszociológia, azonban még ez sem az az igazán szórakoztatóan lebilincselő olvasmány, hát pihentetésül most kitalálom, mit szeretnék csinálni 2009-ben.
Nem ígéretek, pláne nem fogadkozások, inkább olyan gondolatok, amelyek már egy ideje a fejemben vannak, de soha nem gondoltam végig őket. Pedig tapasztalatom szerint kell egy kis befelé fordulás, és már a gondolat, hogy erre a pár percre csak magammal törődöm- már az is mennyei.
Aztán majd megyek vissza Csepelihez. Vagy a fürdőbe, ha nagyon elandalítana ez a sok remek ötlet.

Na, szóval, mit is szeretnék?Mondjuk, azt alapnak tekintem, hogy szeretnék államvizsgázni, nem is, túl lenni az államvizsgán, ezért azt külön pontba nem szedem. Főleg, mert ez a legfőbb oka mindennek, így aztán szóra sem érdemes. :o(

Hát, szeretnék:

- aludni- sokat, sokszor, hosszan, ágyban, fotelban, kertben, bárhol
- végigfőzni Nigellát
- ülni a kertben, olvasni és közben limonádét iszogatni
- nézni a csillagos eget, jó nagy hülyeségeket mondani, hogy mi micsoda, innen meg továbbmentem és hozzáteszem, hogy hullócsillagot számolni is de jó lenne
- mindenre időt szánni (áron is megvegyétek az alkalmat...)

Így nagyon sablonos voltam, akkor kicsit konkrétabban:

- elkezdeni (nem, ez nem jó, inkább így: véghezvinni egy életmódváltást, még konkrétabban: diétát; ennél is konkrétabban: lefogyni)
- rendszeresen eljutni a református közösségi alkalmakra, lelki életet élni
- fejleszteni az angol tudásom (meg a németet)
- felismerni, amikor lépni kell, változtatni, ezt meg is tenni (munkahely)
- rendszeres olvasóként regisztrálni magam az általam rendszeres olvasott blogokban
- elvégezni egy szabás-varrás tanfolyamot (3-ból 2 csemete már jönne velem, még egy kicsit várok, aztán talán nagycsaládos kedvezményt is kaphatok)
- megtanulni vezetni, jogosítványt szerezni (igen, van még ember e földön, akinek nincs)
- rengeteget varrni, hasznosat, szépet és feleslegeset is akár
- megtanulni igazán kötni
- elolvasni azokat a könyveket, amelyek itt várnak az ágyam mellett- meg azokat is, amelyek még a könyvesboltban várnak rám... szakirodalom kíméljen!
- és igen, a leghőbb vágyam: elvégezni a Hospice tanfolyamot, kideríteni, tényleg akarok, képes vagyok, tudok-e segíteni az embereknek a halál előtti időszakukban- ha igen, akkor önkéntes munkát vállalni náluk (ha nem, akkor is a személyiségfejlődés fontos részének, szakaszának tekinteni majd ezt a döntést)

Na, ez alakul.

Fotók

A látszat ellenem szól, de az előzőben bemutatott mindkét fotót én készítettem, a különbség mégis kirívó. Pedig egy időpontban készültek, s míg az elsőről egyetlen kattintást csináltam, a másodikról (megnéztem) 14-et. Ahogy már írtam: bal kézzel, jobb kézzel, lentről, fentről, vakuval, anélkül, automatával, asztalon, polcon, kint és bent, fejen állva, négykézláb. Mégsem.

Szerintem a hiba az angyalkában lehet. Hm.

Itthon

Hazaértünk a családlátogatásból, legalábbis a család egyik fele, a másik még folytatja. Ettünk-ittunk, beszélgettünk, aludtunk, majd kezdtük elölről.

Nem vagyok az a nagy ajándékmutogatós fajta és nagy örömmel konstatáltam, hogy már sem rakta tele a blogját "Miket is kaptam" típusú képekkel (bár a kreatív ajándék azért más elbírálás alá esik), de azért egy dolgot szívesen felrakok. Egy angyalka. De milyen! :o)

(Na igen. Míg az első fénykép jó lett, a második rémes. Még gyakorolhatok.)

Ünnep

Én (és lehet, hogy eretnek vagyok) Szentesténél is jobban szeretem karácsony első napját.
Nőknél könnyen előfordul, hogy mindent szeretnének egyszerre, legyen bejgli, az ajándékok legyenek becsomagolva (nem is akárhogyan), ragyogó rend legyen a lakásban, az ünnepi teríték legyen valóban ünnepi, a menü egyszerre legyen hagyományos és újdonság is, a karácsonyfa csillogjon, a lelkünk pedig legyen felöltöztetve. És igen, ehhez rohanunk, kapkodunk és néha még az Ünnephez nem méltóan mérgelődünk és idegeskedünk, mert nem leszünk készen, mert csálé a fa, a bejglik meg (naná), hogy szétrepedtek, bizonyos ajándékok csomagolhatatlanok... a sort lehetne még hosszan folytatni.

Eljő a Szenteste és minden évben bebizonyosodik, hogy minden úgy jó, ahogyan éppen akkor van. Nekem ez is csoda, hiszen nincs két egyforma év, mégis részesei lehetünk az Ünnep erejének, csodájának.

Karácsony első napja valahogy mégis más. Mindenki nyugodt, nem kell korán felkelni, lehet az előző este kapott könyveket böngészgetni, lapozgatni, közben kávézgatni. ZM (mint minden évben) kijelenti, hogy márpedig ő mákos gubát reggelizik, pedig az előző estéről maradt élelemhegyek gazdag és változatos reggeli lehetőséget kínálnak. Én igenis halászlevet akarok enni. A többiek egy falatot sem bírnak enni a tegnapi vacsora után, aztán valahogy mégis leszuszakolnak valamit a torkukon. Mindenki békés, nincs az a hajsza, ami az Ünnep előtt testben és lélekben egyaránt jelen volt.

Valahogy minden elcsendesül és ez nem dermedtség, hanem egyfajta békességgel teli nyugalom.

Legyen ...

... áldott Ünnepe mindenkinek, aki erre jár!

Kívánok gyertyafényt, szép reményt, karácsonyi süteményt- ezen felül meghitt együttlétet, finom ételeket-italokat, nagy beszélgetéseket, karácsonyfa alatti olvasásokat, barátokat, családtagokat.

És igen, odaért a fa alá az én karácsonyi húzogatósom is, Anyahajó írt róla, de olyan szépet, hogy azt kívánom, bárcsak én meg olyan szépet varrtam volna...

Mézeskalács

Sok minden nem készült el karácsonyig és sok minden nem olyan, mint szokott lenni- de azért mézeskalácsot, azt sütöttünk. És miközben a gyerekeink már megnőttek, kamaszkorban pedig minimum lázadozni illik a rögzült szülői szokások ellen, mert azok már ósdiak, meg unalmasak és különben is, a szülők szokásai, nem a kamaszokéi- szóval, akkor a mieink karácsonykor mézeskalácsot sütnek. Amit a Legkisebb nem is szeret, legalábbis megenni. Viszont kinyilvánította, hogy mézest pedig sütni kell. Nem feltétlenül azért, hogy megegyük, hanem az illatért és a tevékenységért.

Mert kell a fahéjas-narancsos-szegfűszeges-mézes illat és kell a közös munkálkodás.

Hogy legyen a fán mézeskalács.
Hogy csipegessük a még nyers tésztát.
Hogy együtt legyünk.
Hogy bénázzunk a formázáskor.
Hogy jól teleszórjuk a konyhát tökmaggal, meg szezámmaggal.
Hogy adjunk másoknak belőle.

Hiszen karácsony van.

Jaj, Istenem, de jó nekem...

Ajándékot kaptam, de se nem PIF, se nem húzogatós, hanem csak úgy... Évától jött... Mit is mondjak? Meleg, finom, puha és ZÖLD!!!!!!!! És érződik rajta a szeretet!
Már tegnap megérkezett, csak nem tudtam lefényképezni, anélkül meg nem olyan jó. Ebben utaztam be a székes fővárosba ma reggel, körbelibegtem minden szobán, babráltam a kis díszemmel, mert akkor egyszerre látszódik a kesztyű is, meg a többi is...


Szépséges, kedves, praktikus- szeretnék én is ilyen lenni! :o)



Köszönöm, Éva!

Munkanap

Azért az mégis csak hihetetlen, hogy amikor már a város (ország, világ) fele nem dolgozik, mert süti a bejglit, meg főzi a halászlevet, meg beállítja a karácsonyfát a talpba, meg egyáltalán, mondjuk jól kialussza magát, szóval, hogy akkor én az elenyésző kisebbséghez tartozom, akik még mindig bent vannak a dolgozóban. Ami ennél is jobb vagy éppen hihetetlen, hogy így néz ki az asztalom.

És ez nem rendetlenség, még ha annak is tűnik, hanem ez az elvégzendő feladatok írásos megnyilvánulása....
Egyébként nehogy sajnáljatok, mert nem azért írom és nem azért mutatom be, hanem csak azért, hogy egy kis életképet mutassak be, ilyetén módon is közelebb kerüljünk egymás életéhez. Már ha valaki közel akar ehhez kerülni. :o)

Természetesen nem vagyok egyedül, s ami a jó, hogy a társaság jobbik fele húzza az igáz, így aztán van nevetés is, meg vidámkodás is, meg zene is. És ez így van jól...

Ajándékok

A vasárnap délutánt sikerült arra használnom, amire kellett, vagyis megvarrtam még 2 neszesszert a kolléganőimnek. Mindkettőt a saját festésemből készítettem és (legyünk nagyvonalúak) szabad gépivel tűztem meg. Erről annyit, hogy eddig sem voltak téveszméim a magam tudását illetően, de mióta Kastanie neszesszerjét megkaptam, azóta mind az önbizalmam, mind a lelkesedésem erős csökkenésnek indult. Viszont ez a leggyorsabb technika, amivel 3 réteget rögzíteni tudok, különben is, a másikra gondolás számít, nem a kézügyesség. Persze, ezt most egy kicsit hamisnak hallom.:o(

Mindegy, a legfőbb értéke, hogy elkészültek, így ma az egyik megkapta, remélem, örült neki, igaziból nem tudom, mert a fura helyi viszonyok sok egymásnak örvendést nem engedtek meg. Utólag mondjuk csak a belé rejtett teáról beszélt, remélem, azért látta, hogy ez neszesszer (nem csomagolóanyag, pl. ) és azt is, hogy textilből van, vagyis nem dobta ki. :o)

Elküldtem a húzogatos ajándékomat is, ez is milyen nevetséges (vagy szánalmas), Mikulásra készen voltam, erre utolsó nap adom fel. A Királyi Posta azt ígérte, holnapra ott lesz, végülis csak helyben kell kiszállítani, az még talán belefér az idejükbe.
Mellesleg meg nem fényképeztem le és most már azt kívánom, hogy a gazdája se tegye, mert szerényre sikeredett és olyan kínos azt mutogatni mások bőséges ajándék(csomag)a mellett... Igaz, tiszta szívvel készítettem és közben sokszor gondoltam arra, aki kapja, ez azért remélem, levon valamit a szerény mérete okozta hiányosságokból. Vagy éppen fordítva: hozzátesz valamit. Mármint a nagyságához. Persze, ha jól ismerem a leendőt, nem fogja érdekelni a nagyság, meg a méret, meg a mennyiség. Így legyen.

Hangol már a zenekar,...

Kalákáék ugyan úgy folytatják, hogy: "...kezdődik a zűrzavar...", én azonban éppen másról írok, ami viszont nem akadályoz meg az őket való idézésben.
Tegnap reggel lelkileg alaposan felvértezve magam, elindultam ajándékokat venni. Valahol már írtam róla, hogy még egy darab sincs, ami okozhat fennakadást a készülődés további szakaszaiban, de miután változtatni ezen eledddig nem tudtam, nem zavart. (Hé, légy őszínte, ez nem igaz!) Azt viszont mindenki tudja, hogy egy nap alatt mindent megvásárolni szinte lehetetlen, tele vannak az üzletek, tolonganak az emberek, még a könyvgúlákhoz sem lehet odaférni, pláne megtapogatni, beleolvasni, megszagolni.

Nos, feladat teljesítve, méghozzá oly módon, hogy délre mindennel végeztem, olyannyira, hogy még az utamba eső postán csekkeket is feladtam, sorbanállás nélkül, ami azért- valljuk meg- nem kis teljesítmény. Mindezt a fent említett idegesség, kapkodás és rémálom nélkül. És nem, nem én voltam begyógyszerezve, hogy nem láttam a dilit, hanem ügyesen megszerveztem az egészet.

Vagyis reggel 9-re a Libriben voltam, ahol rajtam kívül 3 ember nézelődött, enyém volt az egész üzlet, így aztán tapogattam, szagoltam, olvastam, nézelődtem, felvettem, letettem. Visszamentem, mert mégiscsak azt is, töprengtem, majd fizettem. Nem keveset. Aztán Alexandra, ugyanezt. Ez a könyvterjesztő egy titok nekem, mert miközben dugig van ponyvával, meg bestsellerrel, meg olvashatatlannak minősíthető, ezáltal irodalomnak semmiképpen nem nevezhető könyvvel- közben olyan történelmi könyveket árulnak, ami a konkurrenciában nincs, nem is hallottak róla. Hogyan fér meg ez a két dolog együtt, nem is értem. De nem is erről írok.

Aztán ballagtam még ide, meg oda, és nem csupán a Mammutban vásároltam, nem vagyok én plázacica, csak éppen itt megtaláltam szinte mindent, amit szerettem volna.

Áldoztam a kultúrának (nem keveset), de a hasznos, a praktikus és még a szükséges is a táskámban, majd a fa alatt landolt-landol. Én nem akarok ebből litániát csinálni, legyen elég az, hogy ZM-mel 23-án még színházba is eljutunk, a Vígszínházban nézzük meg a Vörös és feketé-t Szikora János rendezésében.

Egy lépéssel beljebb vagyok újfent. :o)