Rend és rendetlenség I.

Tegnap nagyon meghajtottam az agyam, osztottam-szoroztam, hogyan is tudnék elmenni úszni. Teljesítettem a tervet, így ma ZM-mel megint 5,10-kor keltünk (nem emlékszem, mikor ébredtem magamtól az utóbbi időben), s elmentünk az uszodába. Leparkoltunk, ZM a csomagtartóból kiemelte az úszócuccát, én meg néztem, hogy most ilyenkor mi van, az enyémet nem hozza?
Nem hozta, ugyanis otthon maradt. És még vígasztalt is...
Komment nélkül.


Hazaérve viszont a kezembe akadt ez a fotó, Versailles-ben lakó barátaink kislányának varrtam, milyen türelmem volt.... Megvidámított a kép, főleg, mert éppen júniusban születik meg a harmadik csemetéjük, annyira jó érzés... Az anyuka 14 éves korában került hozzánk, amikor nekem volt 3 kisebb és még kisebb csemetém, rengeteget segített, jó volt, hogy minden reggel és este volt valaki, aki 4 évnél és 100 cm-nél több. Nagyon összenőttünk... ZM akkoriban vidéken dolgozott.


A rendezőelvet nem mindig látom, de azt tudom, hogy ma ő is háromgyerekes anyuka, egy remek férjjel maga mellett, s mindig megmelengeti a lelkem, amikor minket emleget példaként. A mi Legkisebbünk pedig az ő barátaikhoz megy júliusban Svájcba, ismerkedni a kisbabákkal, az idegen léttel, a távolsággal. És ott is 3 baba van. És varrnom kellene egy faliképet megint.

Milyen furcsa, hogy a rosszul indult napot is helyrebillentheti egy fénykép, a hozzá társított érzés, az emlék. Milyen jó, hogy nem minden rajtunk múlik.

Most II.

Most a következőket ismételgetem magamban, teljesen öntudatlanul:
- nem végzek, nem végzek, nem végzek
- nem értem, nem értem, nem értem
- nem bírom, nem bírom, nem bírom
- nem akarom, nem akarom, nem akarom
- nem tudom, nem tudom, nem tudom
- nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel (aztán: dehogynem...)
Mindig arra ébredek rá, hogy a belső motorom ezt hajtogatja, kisebb-nagyobb szünetekkel, időnkénti megkönnyebbülésekkel.

És még egy "nem": nem vigasztal, hogy minden csoporttársam ezt mondja. És nem is nektek írom ezt, inkább magamnak, rögzítésképpen.

Most

Most ebben a pillanatban arra gondolok, hogy törjön le a kezem, ha én még egyszer valaha valamilyen jelentkezési lapot kitöltök. Nem akarom elfelejteni ezt a kínlódást, jusson eszembe mindig és folyvást. (Ez alól kivétel - talán, de még ezen is gondolkodom- a PTE-re beadott mesterszak.)
Ebből a 3 sorból talán sejlik, mennyire vagyok magam és a könyvek alatt.

A festés margójára

"Kikericsek virítanak, kékek és lilák..." - Guillaume Apollinaire

Szín költözött az életünkbe I.

A festés legalább akkora élvezet, mint meleg nyári nap alkonyán mezítláb locsolni. Ezt előtte gyanítottam, most már tudom.

Számomra különösen jó volt, mert (akinek van füle, hallja jól) szabadságom volt mindenre. Ha nem akartam (volna), nem próbáltam (volna) ki minden technikát. Ha nem akartam beszélni, békén hagyott mindenki, elpacsmagoltam magamban. Ha beszélgetni akartam, beszélgethettem. Ha csak nézni akartam ki a fejemből, akkor azt tettem. Ha nevetgélni támadt kedvem, hát nevetgéltem. Sőt, vihorásztam.
És festettem, meg festettem, olyan 10 métert.

A zöld szekció:


A "hihetetlen, de igaz, hogy én festettem "kategória tagjai:

Lilák vagy mifélék ... mondjuk, szürkék győztesei:

A vadak:

A tanítónéniről meg csak annyit, hogy látszik, hogy hozzászokott az értelmes felnőttekhez, meg sem lepődött, amikor a mindenkinek szóló ismertető után elhangzott "Érthető?" kérdésre adott határozott bólogatásunkat követően egyenkénti, személyre szabott ismétlést kértünk. Nem szólt akkor sem, amikor ennek ellenére a mosószódát nem akkor/ nem úgy öntöttük (vagy csak én?) a nem megfelelő helyre. :o) Pedig hogy figyeltünk, kérem...

Erdő, erdő, erdő....

Az egész délelőttöt kitevő öblögetés, mosás után száradnak a festési kísérleteim. Nem tudok még teljes képet nyújtani (beszámolni meg pláne nem), de van, amit már most (vizesen) muszáj közreadnom, mert azt hiszem joggal pályázhat az életem főműve címre.

Az erdő, az én erdőm.
Hihetetlen, de három színből készült, varázslónőnk mindent tud, na.
Az én erdőm. Legszívesebben belebújnék.
Most már muszáj megtanulni szépségesen tűzni, egy ilyennel a birtokomban. ZM azt mondja, rakjuk csak úgy ki, mert még úgy is és nagyon.


Részletek később, talán még ma.