Mert varrok is

Anyahajó azt mondja, eltűntem a blogtérből. Milyen érdekes, ezen járt az eszem délután, szóval, milyen érdekes, hogy csak néhány napot nem voltam, nem ontottam a jobbnál jobb remekműveimet, és nem osztottam meg az aktuális gondolataimat- máris azt mondják, eltűntem. Ez ( a blogom rövidke életét tekintve) igen dicséretes, hagy ne mondjam, hízelgő.

Mindenesetre varrtam én, mert igény az van rá családi körben is (meg azon túlmenően is), most éppen a Legnagyobb került sorra, aki sikeresen abszolválta első egyetemi félévét az ELTE-n, ez komoly indok egy táska készítéséhez. Eleddig is mama-féle táskája volt, de oly nagy hurcolásnak volt kitéve, hogy némiképpen megadta magát az egyetemista léthez szükséges jegyzetek, meg egyebek súlya alatt, kellett egy rendes, na.
Hát legyen, ez született.

A táskában két érdekesség van, még egyelőre azt hiszem, hogy feltaláltam a spanyol viaszt, mindaddig, amíg valaki fel nem világosít, hogy ez ősrégi ötlet.

1. A táska oldalába tettem egy palacktartót, Zsófinál mindig van ásványvíz, így viszont nem gurul el, nem kell keresgélni, mindig kézközelben van.

2. A táska aljába tettem egy merevítőt, ami tkp. egy erős műanyag. A táska alsó részére varrtam egy két oldalán nyitott csövet, amibe bele kell csúsztatni a kartont, műanyagot, s így viszont mosásnál egy mozdulattal ki lehet venni. Szerintem jobb, ha van alul egy kis tartása a táskának, ha nehezebbet teszünk bele, nem lóg.



És sikerült mágneszárat is beletennem, amit így takartam el, hogy ne látszódjon sehol. (A fénykép sem nagyon látszik, elkapkodtam újfent.)



Zsófinak nagyon tetszik, nekem meg az ő öröme.

Mesés...

Na mármost nyomon követtem a "mesés blog"-díjak átadási hullámát és meg kellett állapítsam, hogy azok kapták, akiknek egyébként én is adnám, mert számomra (s olybá tűnik, hogy másoknak is) valóban csodásak, mesések, inspirálóak, elgondolkodtatóak, netalántán még szórakoztatóak is , esetleg a nyelvi leleményük, gazdagságuk is megemlítendő.
Szerika úgy vélte, én is ezen kategóriába tartozom, eszem ágában sincs visszautasítani (köszönöm!), mindazonáltal van kritikai érzékem (önkritikai pláne), így látom én, hogy van ezen még mit javítani. De... amint a sok kötelezettség közül legalább egyet letudok, eljön az én időm. Ezt úgy nyár körül gondolom, optimális esetben. :o)

Viszont akkor a függőségeimről:
- kávé (amióta Szerikánál olvastam, hogy 1 kávé 1 napi meló a májnak, azóta azért kicsit aggódom az én átlag 3, erős idegállapotban 4-5 kávém miatt, szegény máj)
- könyv (de ez teljesen pozitív az előzővel ellentétben)
- édesség (sztresszoldó, legalább ennyi jó nekem is legyen, meg endorfin, meg minden- én meg tudom magyarázni, miért kell nekem)

Most írhatnám, hogy varrás, kötés, főzés... de némi ciklikusság figyelhető meg a hozzájuk való viszonyomban, akkor meg már nem is függőség. Mert varrni kell, nem a hasznossága miatt elsősorban, főleg, ha olyanokat alkotok, mint a legutóbbi, hanem mert alkotás, mégha az én esetemben ez időnként nem is valósul meg.
De. De időnként (ha éppen választanom kell) szívesebben olvasok, mint varrok, vagyis akkor ez most vegytiszta függőség vagy szimpla vonzalom?Azt viszont mindennap érzem, hogy ha nem varrok valamit, akkor megőrűlök.
Hasonlóképpen vagyok a főzéssel is, én azt is alkotásnak tekintem, de a vasárnapi főzések némiképpen csökkentik a lelkesedésemet, amit erről már írtam vala.

És igen. Függőségem teteje a párom, immáron 22 éve, illik ilyet írni?Ez viszont a tökéletes szimbiózis (a szemüveg csak részben), na, erről többet nem írok.
És függőség nyilván a gyerekeim is, egy anya esetében ez teljesen természetes, éppen tegnap éjjel olvastam egy regényben, hogy "önmagamból annyit fektettem az életükbe, hogy testem és tudatom soha, egyetlen pillanatra sem vált külön tőlük." Mindezt triplán, ugye.


Most kinek dobjam?A lemaradók nehézsége, hogy az általa látogatott mesés blogok már elkeltek, de azért még jut is, marad is. Nekem mesés
- Anyahajó blogja (de kár, hogy nem kicsik a gyerekeim, milyen tapasztalatcsere folyhatna)
- Zsukka blogja (nincs UFO-ja , jól olvastam?)
- Fűszeres Eszter blogja (csak rá kell nézni)
- Bea blogja (hasonló gondolatok, fogok is írni egy bejegyzést a szétválogatott életünkről)
- Mártanéni blogja (mert frappáns, nem ömleng, mint én, akkor szól, ha van mondandója, ja, hogy még miket is alkot?... hát ezért)

És varrtam is a héten, ma befejezem (ha a családom is úgy akarja), azt is fel szeretném tenni, ezen túlmenően (amint azt már jeleztem) szeretnék írni a szétválogatott életünkről, s miután többedszerre olvasok egy remek könyvet, azt sem szeretném kihagyni. Talán a hétvége az én időm blogírás szempontjából.

Xszemes

Egy nagyon kedves, újfent megtalált fiatal hölgytől kaptam az alábbi kézimunkát. Neki (még) nincs blogja, de miután tudja, mert olvasta, hogy a böködés is érdekelne, hát meglepett egy sajáttal... Tényleg meglepetés! És azt mondja, hogy ő nem tud semmit alkotni, meg nincs keze hozzá...
Köszönöm, Marcsikám!

Globalizált világ

Ebben a (ahogy mondani szokás) globalizált, multikulturális világunkban ma a következő országokból érkeztek hozzám virtuális látogatók:

- Finnország (őt ismerem, úgy vélem)
- Románia (szerintem őt is, bár más városból is érkeztek)
- Olaszország
- USA (rendszeresen látogat, nem tudom, ki az...)
- Németország
- Japán
- Horvátország

Ezen túlmenően egy számomra azonosíthatatlan helyről is jött egy érdeklődő.

Na most csak azt nem tudom, hogy amikor meglátták a fantasztikus tűzésemet, akkor mire gondoltak, minekutána a blog megértéséhez csak a vizualitás maradt?!......

A szemüveges lét

Néhány hónapja olvasószemüveget kaptam, mert az apró betűket már nem láttam vagy nagyon rosszul. És milyen érdekes dolog ez is: amikor elkezdtem használni, nagyon szenvedtem tőle, mert nem tudtam, hová tettem, mert fekvés közbeni olvasáskor nyomta a fejem, mert piszkos lett, meg homályos. Emellett, persze, nagyon hasznos is, de akkor csak a mérget láttam benne. Úgy véltem, ettél még az is jobb lett volna, ha állandó szemüveget kapok.

A következő fokozatot az jelentette, amikor rájöttem, hogy olyannyira megszoktam, hogy bár előtte erőltettem a szemem, de láttam; mostanra már furcsa, ha meg kell erőltetnem a szemem.

És ma reggel eljött a teljes azonosulás ideje. Miután vizsgázni megyek, korán felkeltem és olvasgattam, mielőtt akár a fürdőbe is kimentem volna. Vagyis kinyitottam a szemem, felültem, felvettem a könyvet, a szemüveget és már startra kész állapotban is voltam új információk befogadására (azért ez így nem teljesen igaz). Valamikor kimentem a fürdőbe, meg akartam mosni az arcom, amikor a kezem beleütközött a szemüvegembe- vagyis észre sem vettem, hogy rajtam van. Ez a teljes elfogadás mámora. A szemüveg és jómagam fenntartások nélküli szimbiózisa. (Nem a közös nyereség, csak a közös együttlét szempontjából.)

És mi van, ha nem tetszik?

Mármint az, amit varrtam. Velem (nem tudom, más hogy van vele) ez sokszor előfordul. Valószínűleg emögött is az a hiányosságom fedezhető fel, mint mondjuk a mágneszár behelyezése esetében, vagyis, hogy ezen tevékenységek oly fokú tudatosságot követelnek, amelynek én (reméljük, hogy még) nem vagyok birtokában. Valakinél olvastam, hogy mire leül a gép elé, már minden a fejében van. Na, erről beszélek, nálam ugyanis ötletszerűen, spontánul jelennek meg a varrási rohamok, nem nagyon tudok előre tervezni, aminek természetesen már számtalan "terv" (mondjuk így, legyünk nagyvonalúak) látta-látja kárát.

Ezért fordult elő Helen táskájánál is, hogy menetközben improvizálni kellett, ami önmagában talán még nem baj, de ha nincs megoldási alternatíva, az komolyan felveti azt a kérdést, megfelelő hobbim van-e. Másképp mondom: én megfelelő vagyok-e egy ilyen hobbi számára.

Most az történt, hogy vágytam egy vidám tavaszi quiltre, ezért olyan anyagokat varrtam össze, amit mondjuk egy napsütéses, ragyogó napon biztosan nem tettem volna, mert akkor a fényigényem legalábbis alapállapotban ki lett volna elégítve. Igaz, ezeket is én festettem, de nem erre a kombinációra gondoltam festegetés közben. Legyünk őszínték: akkor sem gondoltam semmire, csak úgy jött.

Összevarrtam, de már akkor is életidegen volt a számomra, hiába, döntő az első pillanat, de én erőszakoskodtam, hogy nem hagyok félbe semmit, kezdjek vele valamit. Akkor elkezdtem nézegetni, mit lehetne belőle kihozni, varrtam rá leveleket, elkezdtem megtűzögetni, hátha segít a kettőnk kapcsolatában. Segített, persze, annak felismerésében, hogy eddig azt hittem, a szabad gépi tűzésben nekem megmászhatatlan falak a girbe-gurba vonalak, ennek ellenére valahogy mindig a spirálok, meg a tekervények vonzottak (ez olyan sokat elárulhat, mint a kézírásunk).
Most viszont azt látom, hogy egy egyenes vonalat sem tudok megvarrni, nagyszerű.

Mit kezdjek én egy olyan darabbal, ami nem tetszik? Először arra gondoltam, hogy majd a varrásbontó, de aztán megoldani akartam a problémát (mert minden jó valamire, csak nem arra, amire először gondoltunk, s amiért létrehoztuk), hogy majd akkor én javítok valamit, nem méltatom a próbálkozásom, én is látom.


Ha most filozófikusan nézném (amit nem tudok), akkor azt mondanám, hogy a fejlődésem része, ne utasítsuk el, hanem fogadjuk el, most ebben a stádiumban vagyok (már egy ideje, ezt azért közbeszúrom), majd visszatekintve milyen jó lesz. Na jó, de mikor?...

És mennyi energiámba telt ez a vacak, ez a fejlődési lépcső...

Így aztán 2009-re a következő (újabb) tervvel gazdagítom az egyébként is terjedelmes listámat: csak meg kéne tanulni valahogy szabadon tűzni. Ja, hogy ez vágy inkább, mint konkrét terv? Hát éppen erről a tudatossági hiányállapotról beszéltem.
Nem tud valaki valamilyen szakirodalmat?