beállunk mi is a sorba, van már nekünk is feszültségpontunk (nincs vasalt ing, konyhapénz, miegymás), minden párnak van, s bár azt gondoltuk, nekünk sosem lesz, tessék, csak kiderült az igazság.
Nem elég nekem az, hogy ZM vékony, bár ez már önmagában is frusztráló tényező, de ezt megszoktam, ő is engem, ez rendben van, szokás dolga, tudom én, de az, hogy az elmúlt 22 évben, miközben én jelentős alakváltozáso(ko)n mentem át, s itt nem a várandósággal együttjáró testtömegindex növekedésére gondolok, hanem a hétköznapira, amelynek következtében van nekem "kinőttem" és "belefogyok" elnevezésű dobozom, benne nemcsak eltemetett ruhák, de remények és vágyak is, szóval eközben ő nem hízott, nem és nem, dacára a rengeteg mindennek, mivel etettem, sok munka, sok remény, semmi eredmény. Végül azt értem el, hogy néhány hónapja szemrehányóan mutatott egy nadrágot, hogy ő ezt kihízta, főiskolai nadrág, az pedig már 20 éve volt, ugyebár. Így érek én el sikereket.
Na de most, most elkezdtünk együtt diétázni, először is, teljesen dilettáns, volt nagy öröm, hogy elmagyarázhattam neki a tudományt, mert ebben van némi tapasztalatom (számtalanszor sikerült már lefogynom, igen), aztán pedig, hogy keményítő-szénhidrát-fehérje, mert fogalma nincs erről, hogy is van ez, majd az első gyümölcsnap után kijelentette, hogy ez a ciklikusság egyre durvább. És akkor azt, hogy ZM számára a mogyoró univerzális élelmiszer, minden napon bevethető, már ne is említsem. Meg azt sem, hogy úgy jön be a konyhából, hogy én ne aggódjak, nincs már gond a maradék étellel.
De ez még semmi, a feszültségpont a méréskor derült ki, hogy én minimálisat, de inkább semmit, ő másfél kilót (sokat kellett neki ahhoz ennie, hogy így legyen), vörös lepedő ez előttem most, nem beszélhetünk róla, de látni sem bírom a mérleget, mert még tárolja is adatokat, húzódik egy is feszültség köztünk, úgy érzem.
Nem tudom, nem ebből lesznek-e a válóokok.
