Dicséretes

Kiválogattam tíz termékemet, összecsomagoltam, a papírt megírtam, és beadtam a lektorátushoz zsűriztetésre. A három napos procedúra ma ért véget, ma már eredményt is mondtak, mind zsűrizett termékké vált, de ami a fő- fő dolog, hogy dicséretes lett, nem tudom, ez konkrétan mit jelent, de hangsúlyozták, hogy dicséretes, hogy kivitelezés, meg külső-belső összhang, odavagyok, no.

Viszont. És most szeretném hangsúlyozni, hogy magamról írok, még akkor  is, ha tudom, hogy másnak más a véleménye, legyen is, de az én véleményem engem érint, nem másról írok, magamról, nem valaki ellen, hanem magamért. Mert bár lettek ezek a dicséretes zsűrizett termékek (mit tagadjam, jólesik leírnom, s biztosan fogom is még ebben a posztban), s a Meska lehetőséget ad rá, hogy mostantól iparművészként jelenjek meg a felületén, én mégsem teszem. Továbbra is azt tartom, hogy én (!) nem vagyok iparművész, egy olyan kézműves vagyok (tekintve, hogy jobb kategória egyelőre nincs), akinek vannak szép számmal zsűrizett termékei (ezt jelölni is fogom), de a kettő között feszül egy láthatatlan határvonal, s én még nem kerültem át a túlsó oldalra,  még akkor sem, ha magam készítem a szabásmintát, ha folyamatosan törekszem új és új fazonok létrehozására, ha van választék a táskáim között. A fejlődés lehetősége előttem áll, inkább: rajtam áll, de ez még mindig nem a profizmus, s ezen a lektorátus ítélete sem változtat. Számomra semmiképpen nem. Ez egy lépcső, melyre felléptem, fel tudtam lépni, de van még néhány előttem, messze van a hegytető. Lépésről lépésre szeretném a távot megtenni.

Most örülök, nagyon örülök, de szeretném, ha nem menne el az eszem, s szem előtt a céljaimat, s a terveimet tartanám. És a határidőket is.

Jaj, azt mondtam már, hogy dicséretes lettem ? :o)