Szeretem azt gondolni,

hogy van bizonyos körforgás, hogy amit kapok, azt továbbadom, más formában, más személynek, más tárgynak, másképpen, de nem marad nálam. É szeretek arra gondolni, hogy van, ki a megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest sem oltja el, hát én sem dobom szemétre a megfogni is nehéz ceruzát, elfér, jó lesz az még valamire, de ennél még több is van, hogy éppen ez a ceruza hiányozna, ha nem lenne. A sor végén, persze.

 

  

(nem, nem az én aquarellem)