Abban, hogy időnként

gyerekmentes övezetté válunk, még ha csak rövid időre, mondjuk, egy-egy napra, nem az a legfurcsább, hogy csend van, hogy nincs veszekedés, hogy nincs zene, meg alapzaj, de nem is az, hogy nem áll rá a kezem a kétszemélyes ebéd főzésére,  hanem az, hogy ha leteszek valamit valahová, akkor az ott is marad, nem tűnik el, nem szívódik fel, nem bukkan fel hetekkel később más, teljesen logikátlan helyen, tehát az az állítás, hogy a ház egy nagy fekete lyuk, egyszerűen nem igaz, nagyon rendes kis ház ez, manók sincsenek, vagy ha mégis, akkor ezeken a napokon egyszerűen távoznak a gyermekeimmel, na, ez a legmeglepőbb.

Hogy az internet hatalom

- Majd jól kiprédikállak a blogomon... (végső, kétségbeesett érv)
- Ne élj vissza a hatalmaddal! (basáskodó válasz)

Közben

pedig sikerült elérnünk egy olyan pontot (nem is pont ez már, hanem egyenes, egy végtelen egyenes, sőt, két egyenes, két párhuzamos!, melyekről köztudott, hogy a végtelenben még találkoznak is, tehát jó kilátásaink vannak),  amikor egyre sürgetőbben és gyakrabban mondogatjuk, meg egyre jobban sóhajtozva is, hogy majd a papa könyve, az gyógyír lesz minden bajunkra, igen. igen, s ezzel a francia vígjátékba illő mondattal mintegy lezártnak is tekintjük a kérdést.

Philippe Noiret-ra osztanánk a főszerepet.

Szeretném

azt remélni, hogy a gyermekünk a szalagavatóhoz hasonlóan fog végigmenni az életen is, a hosszú hónapok alatti próbákhoz szükségeltetett kitartással,  az egyes táncok közötti váltáshoz igazodó játszi könnyedséggel, a palotáshoz nélkülözhetetlen tartással, a cha-cha-cha-ban mutatott játékossággal, a country-ban látott összjáték harmóniájával, s a (zárószámként előadott) keringőnél látott eleganciával, az arcán megjelenő átadás örömével.

Ezt kívánom, mi mást.