Rend és rendetlenség I.

Tegnap nagyon meghajtottam az agyam, osztottam-szoroztam, hogyan is tudnék elmenni úszni. Teljesítettem a tervet, így ma ZM-mel megint 5,10-kor keltünk (nem emlékszem, mikor ébredtem magamtól az utóbbi időben), s elmentünk az uszodába. Leparkoltunk, ZM a csomagtartóból kiemelte az úszócuccát, én meg néztem, hogy most ilyenkor mi van, az enyémet nem hozza?
Nem hozta, ugyanis otthon maradt. És még vígasztalt is...
Komment nélkül.


Hazaérve viszont a kezembe akadt ez a fotó, Versailles-ben lakó barátaink kislányának varrtam, milyen türelmem volt.... Megvidámított a kép, főleg, mert éppen júniusban születik meg a harmadik csemetéjük, annyira jó érzés... Az anyuka 14 éves korában került hozzánk, amikor nekem volt 3 kisebb és még kisebb csemetém, rengeteget segített, jó volt, hogy minden reggel és este volt valaki, aki 4 évnél és 100 cm-nél több. Nagyon összenőttünk... ZM akkoriban vidéken dolgozott.


A rendezőelvet nem mindig látom, de azt tudom, hogy ma ő is háromgyerekes anyuka, egy remek férjjel maga mellett, s mindig megmelengeti a lelkem, amikor minket emleget példaként. A mi Legkisebbünk pedig az ő barátaikhoz megy júliusban Svájcba, ismerkedni a kisbabákkal, az idegen léttel, a távolsággal. És ott is 3 baba van. És varrnom kellene egy faliképet megint.

Milyen furcsa, hogy a rosszul indult napot is helyrebillentheti egy fénykép, a hozzá társított érzés, az emlék. Milyen jó, hogy nem minden rajtunk múlik.

Most II.

Most a következőket ismételgetem magamban, teljesen öntudatlanul:
- nem végzek, nem végzek, nem végzek
- nem értem, nem értem, nem értem
- nem bírom, nem bírom, nem bírom
- nem akarom, nem akarom, nem akarom
- nem tudom, nem tudom, nem tudom
- nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel (aztán: dehogynem...)
Mindig arra ébredek rá, hogy a belső motorom ezt hajtogatja, kisebb-nagyobb szünetekkel, időnkénti megkönnyebbülésekkel.

És még egy "nem": nem vigasztal, hogy minden csoporttársam ezt mondja. És nem is nektek írom ezt, inkább magamnak, rögzítésképpen.

Most

Most ebben a pillanatban arra gondolok, hogy törjön le a kezem, ha én még egyszer valaha valamilyen jelentkezési lapot kitöltök. Nem akarom elfelejteni ezt a kínlódást, jusson eszembe mindig és folyvást. (Ez alól kivétel - talán, de még ezen is gondolkodom- a PTE-re beadott mesterszak.)
Ebből a 3 sorból talán sejlik, mennyire vagyok magam és a könyvek alatt.

A festés margójára

"Kikericsek virítanak, kékek és lilák..." - Guillaume Apollinaire

Szín költözött az életünkbe I.

A festés legalább akkora élvezet, mint meleg nyári nap alkonyán mezítláb locsolni. Ezt előtte gyanítottam, most már tudom.

Számomra különösen jó volt, mert (akinek van füle, hallja jól) szabadságom volt mindenre. Ha nem akartam (volna), nem próbáltam (volna) ki minden technikát. Ha nem akartam beszélni, békén hagyott mindenki, elpacsmagoltam magamban. Ha beszélgetni akartam, beszélgethettem. Ha csak nézni akartam ki a fejemből, akkor azt tettem. Ha nevetgélni támadt kedvem, hát nevetgéltem. Sőt, vihorásztam.
És festettem, meg festettem, olyan 10 métert.

A zöld szekció:


A "hihetetlen, de igaz, hogy én festettem "kategória tagjai:

Lilák vagy mifélék ... mondjuk, szürkék győztesei:

A vadak:

A tanítónéniről meg csak annyit, hogy látszik, hogy hozzászokott az értelmes felnőttekhez, meg sem lepődött, amikor a mindenkinek szóló ismertető után elhangzott "Érthető?" kérdésre adott határozott bólogatásunkat követően egyenkénti, személyre szabott ismétlést kértünk. Nem szólt akkor sem, amikor ennek ellenére a mosószódát nem akkor/ nem úgy öntöttük (vagy csak én?) a nem megfelelő helyre. :o) Pedig hogy figyeltünk, kérem...

Erdő, erdő, erdő....

Az egész délelőttöt kitevő öblögetés, mosás után száradnak a festési kísérleteim. Nem tudok még teljes képet nyújtani (beszámolni meg pláne nem), de van, amit már most (vizesen) muszáj közreadnom, mert azt hiszem joggal pályázhat az életem főműve címre.

Az erdő, az én erdőm.
Hihetetlen, de három színből készült, varázslónőnk mindent tud, na.
Az én erdőm. Legszívesebben belebújnék.
Most már muszáj megtanulni szépségesen tűzni, egy ilyennel a birtokomban. ZM azt mondja, rakjuk csak úgy ki, mert még úgy is és nagyon.


Részletek később, talán még ma.

Vegyesen, csak vegyesen

1. A talpamon újabb 2 akkora hólyag van, hogy eldöntöttem, a lábammal van a baj, nem a cipőkkel. Csak azt nehezebb, ugye, lecserélni. Ez rossz.

2. Már csak egyet kell aludni és megyek festeni!!!! Bea édes volt, azt írta, hogy akkor most nem magolok, hanem pacsmagolok.... :o))) Ez jó, nagyon jó.
3. Nem voltam a héten úszni, kezdem magam partra vetett halként érezni. Ez rossz.
4. A mai ebédünk az ésszerűség és a szükség jegyében komponálódott, mert a hűtőben fonnyadt spárgán, paradicsomszószon kívül nem sok minden árválkodott, így a fantasztikus, új, de régóta vágyott wok-serpenyőm újabb bevetésen volt - s miközben még sült, sistergett a zöldség, én bementem valamiért a szobába. 20 perc múlva mentem ki és nem égett oda közben az ebéd. Ez jó, sőt még annál is. Tefal, te mindenre gondolsz, tényleg.
5. Egy remek quiltet találtam ki az elmúlt napok szenvedései között, jó kis színekkel, belső tartalommal, mindennel. Majd meg kellene varrni. Ez is nagyon jó.
6. Azt mondja a konzulensem (dr. ketteske), hogy tegeződjünk már. Nekem ez is jó.

Úgy látom, hamisítatlan amerikai filmhez méltóan a jó ismét győzedelmeskedett a rosszon, így panaszom nem lehet. Csak az a láb, az ne lenne... :o))))

Ígérem

Ígérem, hogy a diplomaosztó után beszkennelem majd a végeredményt, mert ezzel a magam számára is hihetővé teszem a mai napot. Védésre és mindkét tételre dicséretest kaptam, kiemelték nap végi eredményhirdetésen, hogy az egész 4 év teljesítménye dicséretes. Azt hiszem, négyen lettünk ilyenek.
Amikor megláttam a max pontszámos (a másikhoz képest gyengébbnek gondolt) szakdogám és mondtam tanár úrnak, hogy elkényeztet, azt mondta, én kényeztettem őt az elmúlt 4 évben. Azt hiszem, ez volt a legszebb mondat az elmúlt időszakban.
A holnapi napon egy másfajta, életszerű megmérettetésen is kandidálok, így szép az élet. És aztán jön a szombaaaaaaaat.... mint agymosás. Jaj, de várom....

Mindenkinek köszönöm, aki a napját, annak egy részét, egy gondolatát rám áldozta. Igazán.

ZM még a vizsga előtt jutalom gyanánt valami varrógépről rebegett...

Na kérem

Most akkor úgy áll minden, hogy negyed 12 felé jár az idő, elmegyek aludni. Hajnalban kelek, majd gálába vágom magam, ami nemcsak azt jelenti, hogy az utóbbi napokban magamra húzott tréningnadrág-póló párosítást félredobom, s valami rendesbe gyömöszölöm magam, hanem jelenti a finom, visszafogott sminket és a mostanság mellőzött fésülködést is. A legszebb része a készülődésnek az lesz, amikor mindkét lábamat (amelyeket a lábfejemen feltört az uszoda után mezítláb felhúzott cipő) leragtapaszozom oly módon, hogy az ne látszódjon az egyébként szépséges és elegáns, de vadonatúj cipőmben. Nem vagyok meggyőződve, hogy ezt tényleg most kell bevetni, de egyrészről kell az esztétikum, másrészről meg szükség diktál, ugye, írtam, hogy Középső elhagyta az egyetlent, ami egyszerre teljesítette a szép és kényelmes követelményét.
Hát akkor most debütálás lesz minden szinten.

Mellesleg fent nevezett Középső (az érettségizős) éppen holnap rakja fel élete első kiállítása darabjait egy Kálvin téri kávézóban, szóval, szép napnak nézünk elébe, én nem fogok tudni sokat rágondolni, s nagyon ő sem rám. De majd a tudatalattink dolgozik. Az enyém duplán-triplán, mert lesz, amit onnan kell előásnom. :o)

Hát

Hát végülis 24 órával az államvizsga előtt nem is voltam nagyon izgatott a szakdolgozati eredményemet illetően, és mondjuk az sem aggasztott, hogy fogalmam sincs, mégis milyen kérdéseket tesz majd fel nekem a konzulens. Minek, ugye, nem vagyok én olyan izgulós fajta. :o)

Ezzel együtt is, amikor rám telefonáltak ma, hogy végre leadásra került az értékelő lapom tokkal-vonóval ... mit mondjak, tudtam örülni. Hát kérem szépen, ötöst kaptam erre is, s az obligát 3 kérdés helyett eggyel szúrta ki a szemem a konzulens, ami triviálisnak nem nevezhető, de izgalmasnak annál inkább, így aztán én szakdolgozat-védésre nem készülök, én írtam, a fejemben kell, hogy legyen.
Mindenki más három kérdést kapott, ettől aggódhatnék is akár, de én biztatónak érzem.

Most már befordultam a célegyenes felé, s a fejemet is beillesztettem a csatornába, szerintem lassan meg is születek. :o)

Egy kis varrás

Tudom én, hogy most másra kell koncentrálni, teszem is becsülettel, de néha, egy kis időre muszáj valami mást is csinálni. Mondjuk varrni. Mondjuk táskát. Vagy táskakezdeményt.

Meg egy tolltartót. Ennek számomra több különlegessége is van, például, hogy képes voltam a belsejét jó méretre varrni. És hogy megtaláltam a megfelelő formát. Hiába, apróságoknak is örül az ember kiélezett helyzetekben. :o)

Szeretem

Az egyetlen pozitívuma ennek a fene nagy tanulásnak, hogy teljesen legálisan kirabolhatom a papírboltokat. Rengeteg mindenre szüksége van/lehet az embernek és mindezt jelen esetben még magyarázni sem kell.

De bizony

Enyém, enyém, enyém! De bizony, hogy nem bírtam ki, s ha józan és megfontolt lennék, akkor a bookline-on rendeltem volna, így éppen túl lennék az államvizsgán, mire ideérne.
Csak egy esélyt adtam neki ma reggel, úszás után a Libriben isszuk a megérdemelt kávénkat, (az olyan jó kispolgáris) és bizony, hogy volt még néhány példány.

Mindez azért is vicces, mert ma a medencében már azt is kitaláltam, hogy ha a mozgást záró aktusnak is nevezhető zuhanyozás közben egy kalap alatt a hajamat is megmosom, azzal rengeteg időt tudok spórolni, ami ilyen időszakban jól jön, ugye. Egyébként meg rövid hajam van.

Most ezzel a könyvvel bajban vagyok, mert ingerel, csábít, izgat - ami már szinte büntetendő. Különböző trükköket találtam ki, ha még ezt meg azt elolvasom, akkor egy fejezetet jutalomként. Meg majd csak Híradó alatt.
Vajon mekkora az önfegyelmem?

Kihagyhatatlan ajánlat

Amikor látom, hogy a köztársasági elnök feleségének milyen reprezentációs feladatok tartoznak az egyébként csak szokásjog alapján létező munkaköri leírásába, mindig megígértetem ZM-mel, hogy soha nem lesz köztársasági elnök.
Fordult a kocka, ugyanis hosszú évek óta kapom az ilyen-olyan fejvadász cégektől az álláslistákat (aktualitása van, mióta kiderült, hogy nem is vesznek vissza, de ez egy másik történet), és most akadtam egy olyan állásra, amely a "kihagyhatatlan, vonzó, kalandos, merész" jelzők minden szinonímiáját és fokozatát kielégíti: HR tanácsadót keresnek. Afganisztánba, Kandaharba.
A munkaköri feladatok (mondjuk) kongruensek a tapasztalataimmal, a fizu sem rossz (3000-3500 Euro/hó).
Hát, megnézném a jelentkezőket.
Akit érdekel, katt ide. Én nem leszek konkurrencia. :o)

Szabad gépi próbálkozás újabb fejezete

"Szerintem jobb lenne, ha inkább varrnál valamit"- mondta ZM az este. (Kommentár nélkül.)
Így újfent leckét vettem szabad gépiből, én, az örök ismétlő.

Minden csak viszonyítás kérdése, hiszen ehhez képest egyértelműen jobb:

Ehhez képest viszont rémséges:

Részletek:


Nagyon kreatív (akarna lenni), na. Almafa- ha nem látszódna mégsem.

Azért, ha nagyon tetszik valami, akkor azért csak úgy, néhány kudarc után nem adom fel. Most sem fogom.


You had better sew something- said ZM to me yesterday evening. I want to let this sentence pass unchallenged. :o)
I always would like to acquire the free-motion quilting, so I tried it again. The result can be admired (the purples). It's better than last time (yellow fabric) but it can't be compared with the pink which isn' t my own- of course. It' s a wishful thinking, I always yearn for sewing so perfectly.
But... I won't give up. And... yes, I could calm down. :o)

Rigolyák, sőt, rigolyahegyek

(Most látom, másnak ajándékhegyek. Hát igen, kinek a pap, kinek a papné.):o)

40 felé/fölött/körül valahogy egyre több rigolyám lett, legalábbis ezt belülről így látom, kívülről nyilatkozni nem tudok, de még az a szerencsém, hogy korban hozzám illő pasast választottam, így nyugodtan állíthatom, hogy ez nemcsak a nőkre igaz.
Az elviselhető és még érthető is, hogy szeretem az első kávét az ágyba kapni, meg a laptop tetejét lecsukni és az oroszlánmamai mivoltomnak (na meg a sok tapasztalatnak) köszönhetően nem mehet el senki úgy itthonról, hogy meg ne ígérje, vigyáz magára. Ennek így verbálisan el kell hangzania.

Na de mindez így, az államvizsga felé közeledve fokozódik és teljesen értelmetlen, ne mondjam, felesleges, érthetetlen, logikátlan megrögzéseim bújnak elő, amelyek egyébként (értsd: normál hétköznapokon) nem jellemzőek rám.
Tanulni csak a kertben, délelőtt csak az orgona alatt, délután már esetleg a kőfal előtt is. A meteorológiai jelentés állandó olvasójává vedlem erre a pár hétre, annál rosszabb nem lehet, minthogy esik az eső.
A következő dolgok legyenek velem/nálam/előttem/mellettem (és mindez független attól, hogy hétágra süt a nap vagy sem): bebugyizott okosságok, legalább 2 könyv, egy egész tolltartó, tea/kávé, esetleg mindkettő, szemüveg- ez eddig érthető. De még nincs vége.
Kell zokni, pulóver, kutya. Telefonok, amelyekre mérges vagyok, de nélkülük nem megy. Takaró. Levelek, amelyeket tépkedek. Naptár. Papír, amelyre firkálok. Soha ennyi ötletem nincs, csak ilyenkor. Laptop, mert mindig utána kell nézni valaminek.
Az időpont közeledtével kell valami édesség, mert a boldogsághormonom szintje a béka feneke alatt. Pedig (ugye) van nekem speciális gyógyszerem (értsd: dilibogyó), éppen erre a célra.

És ami a legrémesebb: a nap végeztével, vagyis amikor kint már nem lehet a sötétség/hideg miatt tanulni, akkor mindent vissza kell cuccolni a házba. Majd másnap kezdeni előlről. Szerintem ezért nem haladok.

Bénázok

Amikor sietek (a mondat eleje nyugodtan helyettesíthető a "mindig" szóval), gyakran történik valami baleset, ami aztán jól feltart, így nemhogy nem spórolok időt, hanem inkább vesztek.
Amikor a kertbe mentem, valamiért 8karú Shívának képzeltem magam, vittem a hónom alatt a laptopot, a kezemben a bebugyizott okosságokat, egy tolltartót, a szemüvegem (nem a fejemen, nem ám), egy poharat. Valamiért úgy gondoltam, hogy egy doboz jófajta Cserpes joghurtot kanállal, nyitott állapotban még nem nagy kunszt a többihez csapni. Utólag, amikor takarítottam a bejárati ajtón lengedező függönyt, magát az ajtót, a padlót, az ajtótól 1 métere levő komódot, a kutyatálat, a vizesedényét, és a falat, már nem láttam jó ötletnek.

Vicces, mert a fél doboz joghurt megmaradt. Most akkor elgondolkodhatnék, hogy fél doboz joghurt ennyi mindenre elég.

Kép nincs. :o)

Napos oldal

A legnagyobb jóindulattal sem mondható ránk, hogy mértani pontossággal szerveznénk az életünket, de még az sem, hogy rendesek lennénk. Éppen ezért minden évben meglep a természet túlélési képessége, törekvése, az a jóindulat, amit irántunk tanúsít. Mert a kertben sincs más, mint a házban. Vagyis inkább ... ami bennünk. :o(

Éppen ezért tudom értékelni, hogy többet ad nekünk, mint mi neki.
Mert nincs is annál jobb dolog, mint madárcsicsergés közepette a kertben ebédelni. Vagy este a tücsköket hallgatni. Vagy meleg nyári estén mezítláb locsolni. Vagy az orgonabokor alatt tanulni, hogy aktuális legyek. De az, hogy mi nem vagyunk a mindent kiszámító, mindennel törődő , pláne alapos família, hát az a kertben is érződik.
Például engem meglep, hogy a barackfa ZM metszése ellenére (vagy éppen azért ) terem. Szép kis barackokat.

Hogy a virágok nyílnak, bőségesen.

Hogy az egyszer a földbe dugott facsemete cseresznyét hoz, de mennyit...

Hogy a tiszafa (ami nálunk bokor) ilyen zöldekkel lep meg.


Hogy lehet napon aszalódva tanulni (felhívom a figyelmet a terítőcsipeszként funkcionáló fadarabokra mint az aktuális trend helyi megnyilvánulására, de kertberendezési dizájnként sem rossz, ugye),


de akár félárnyékban is, ahogy azt teszem most is:


Hogy a felső kertből lenézve ezt (is) láthatom:


Hogy 2 tő vadszőlő milyen csodákra képes (ez nem a házunkra fut fel, a felső szomszéd melléképületét futtattuk be):

Biztos vagyok benne, hogy Cicus is jól érzi itt magát:


Nem is tudom, megérdemeljük-e ezt a boldogságot. Vagy, hogy értékeljük-e igazán.

(Legközelebb az árnyékos oldalt is bemutatom, amiért igazán szégyellhetjük magunkat.)