Hogy is mondjam

Hazajöttünk ugyan, de csak mert muszáj volt.

Menjetek... haza!

Ha az utolsó hagymát és utolsó cukkinit szeled fel, akkor ugyan még mindig beszerezhetsz utánpótlást, de talán ideje a hazatérésnek.

A nyaralásnak ezer arca van, én azt érzem, hogy a (számomra) kívánatos sorrendiséget teljesen öntudatlanul, de betartottam. Pótoltam az alvás terén újratermelődő restanciámat, sétáltam, kirándultam, úsztam, felfedeztem. A felfedezés akkor jöhet, amikor képes vagyok befogadni, ehhez azonban (most) bizony, hogy kellett a tiszta lapról indulás, kellett az odafordulás, a kíváncsiság és kellett a feldolgozás képességének jelenléte is. Hogy ne csak a egy röpke pillanat legyen az élmény.

Először megteremtettem azt az állapotot, hogy nekiláthassak, aztán kiüresítettem a fiókomat, kisikáltam, tettem bele tiszta papírt, majd vártam, hogy megtölthessem. És akkor, de csakis akkor, kezdődhetett a feltöltekezés. Fiókom tele van. Most majd élnem kell vele, így legyen.

(és mostantól csak olyan hétköznapi dolgok lesznek nálam, mint kötés, varrás, család, kert, miegymás, amit életként élünk meg)

Menjetek... Füredre!

Füredet meg jól belengi a reformkor szelleme, könnyű neki, jutott ide Jókaiból villa is, meg hajó is, de kilátó is, és akkor Blaha Lujza nyaralójáról még nem is szóltam.

Van Tagore sétány, a legjobb azonban az, hogy minden fánál megálltunk ZM-mel, mert én Cseh Tamás fáját látni akartam, semmiség, egy fa, de azért láttam magam előtt Bereményit, amint ássa a gödröt, ülteti a fát, de még Cseh Tamást is láttam, ott ült egy nagyobb fán és szívta a cigarettáját, meg is találtuk, tényleg csak egy fa, de mégsem, akinek van füle... (az hallja a gitárzenét).

A hattyúkkal, vadkacsákkal fura viszonyt ápolunk, a hattyút (általában) szeretik és csodálják, mi családilag utáljuk szegény párát, mert erőszakos és agresszív, ellenben a vadkacsákat szelídnek gondoljuk, őket etetjük. A hattyú szép, nem veszünk róla tudomást, a vadkacsa kedves, etetjük. És megesszük ragulevesnek. Az ember utánozhatatlan lény.

Menjetek... Vászolyra!

Vászoly számomra felér Santiago de Compostelával, zarándoklatnak tekintem, minden évben el kell jönnöm ide, különben ki tudja, mi történne, vajh mi?

Szeretem a csöndet, a templomhoz vezető fasort, a vélt vagy valós misztikumot, mely körbelengi, soha nyitva még nem találtuk a templomot, s ez így van rendjén, bár szívesen nézném az árnyékos fasorban lépkedő híveket. Az a nagyon idétlen gondolat tér vissza és vissza, hogy itt egyszerűbb, tisztább és magától értetődő a hit. Vajon az erre tévedők is hasonlóképpen gondolják? És az itt lakók?

A falu mellett sokan csak elmennek, nem sejtvén, miféle csoda is van odabent, vadszőlővel befuttatott házakkal, tóval, forrással, most veszem észre, hogy Szent Jakabról kapta a forrás a nevét, talán a tudatalattimban ezért kapcsolódott össze az El Camino- val.

ZM-ben minden évben erősebbé válik a vágy a csönd és nyugalom iránt, nem tudom, tudnék-e itt élni, bár semmi nem elérhetetlen, mégis. A zarándoklatokra úgy (is) tekintek, mint önmagunk megismerésének egy lépcsőjére vagy éppen útjára, de itt lakni... az már életforma.

Mindig a templommal kezdünk, mindig oda térünk vissza, ezt akarja szemünk először meglátni, s ezzel akar búcsúzni. Talán nem is csak a szemünk.

Menjetek (gyertek)... Tihanyba!

Hogy pedig Tihany semmit nem változott az elmúlt 20 év alatt, azon sok töprengenivaló nem akad, vannak cserepek, asztalterítők, van levendula és Balaton és apátság, s bár a templom oldalában létrehozott kis üzletben néhány éve van már bor és gyomorkeserű is, ez még mindig eltörpül ahhoz a változáshoz képest, ami bennünk zajlott, csak azt nem tudom, mikor és milyen apropó alapján, merthogy megszerettük Tihanyt, abban ma már kétely nincs, azonban arra a feltételezésre, hogy ez a kor(unk) előrehaladtából fakad, gondolni nem szeretek.

Van rengeteg ember, az apátság körül hatványozottan, képeslapokat válogatnak, fényképeznek, de leginkább azokat szeretem, akik ülnek a védfalon és csak nézik a tavat, hallottam, amikor a Feleség azt mondta, feltöltöttem a belső netemre, most már bármikor előhívhatom, a Férj pedig csak mosolygott és bólintott. Értették egymást.

Tihanyról mindenki tudja, hogy ősi település, hogy I. András, meg a bencések, a barlanglakásaik éppen a mi közelünkben húzódnak, de erre már kevesebben jönnek, a Nagy-Kopasz titka ez. Mi, ha Füred felé megyünk, minden logikával ellentétesen, megkerüljük az egész szigetet, mert szeretem látni, ha a domb mögül kibukkan Füred, a Balaton és az apátság együtt, ott kocog és bringázik minden nyaraló, egész nyaraló családok, de itt nincs dudaszó, békés együttélés van.

Ha a nyaralás alatti egy falubéli látogatást letudom, utána én már csak a hegyen vagyok, nem vágyom embertömegre, talán mégis a kor teszi. És milyen jól.

Menjetek... Veszprémbe!

Visszaszaladok a csipkekendőmért, hogyan is felejthettem el! Arra szeretnék emlékezni, hogy Veszprémben volt a vállaimon először, éppen annyira melegít, amennyire azt elképzeltem, s amennyire jólesik.

Veszprémről mindig eszembe jut az apácák birtoknagyobbító hamisítása, a palimpszeszt gyakorlati példája, ZM-nek mindig el kell mesélni, nevetünk.

Itt van a kedvenc antikváriumom, minden évben rettegek, hogy zárt ajtót, üres teret találok, Utas és holdvilág, egy nagy könyvtárszoba, kellemesen halk jazz, kényelmes bőrfotel és könyv, rengeteg könyv. A falon Cseh Tamás plakát, el tudom képzelni, hogy ebben a környezetben otthon érezte magát, zsúfolt terem, tele rajongókkal. Talán nem is akart véget érni az este, nem akaródzott hazamenni senkinek, még egy flaska is előkerült.

Imádom a vár macskaköveit, s bár semmi köze Veszprémhez, azért a barikádok is eszembe jutnak, forradalmak, képzelgések, az enyémek. A házakban ma komoly hivatalok működnek, ügyészség, bíróság, milyen lehet reggelente belépni ezeken a kapukon, lenyomni a méretes kilincset, tűsarkúval végigkopogni a kapubejárón, iratokat cipelni, lélegzetet venni a napi munka előtt.
De az is lehet, hogy közönségesen indul az itt dolgozók napja is, szeretném azt gondolni, hogy nem így van.

Az is bizonyossá vált, hogy nem szeretek épületeket fényképezni, az emlékeket nem a fotóról felidézett látnivalók hordozzák, sokkal meghatározóbb egy árnyék, egy kapualj, egy meghökkentő szín, a falakban gyökeret verő borostyán.
Az idős pap, ahogyan végigmegy az utcán, kerülgetve a tócsákat, kezében aranykulcs, melyik épületet nyitja vajon, körbenézek.

Nem akarok innen elmenni, jó itt nekem, jó itt nekünk, kapunk levegőt, levegőt kapunk.

Menjetek... Keszthelyre!

Ha egy-egy település oly szerencsés, hogy van saját kastélya, az nekem grandiózus és felséges, ha a kastélyban könyvtár is van, az pedig mennyország, a Helikon pedig éppen olyan, mint képzeletemben. ZM-mel megegyeztünk, hogy övé a nagyobbik terem, mert az férfias és borongós, én kapom a kisebbiket, ott van ablakfülke is, majd a suhogós ruhámmal odakuporodom, de elegánsan, elvégre úrinő vagyok vagy mi a szösz, tehát a könyvet is kézben tartom, még gyakorolnom kell.

Nem volt nehéz a fotók közül válogatnom, tekintve, hogy a belépőjegy mellé külön kérnek jegyet a fotóapparatnak is, ezen ZM kellőképpen lett mérges, elvekről beszélt, meg francia, olasz, osztrák tapasztalatokról, végül a gép csak lógott a nyakunkban, nem használtuk.
Hogy a kastély bejáratánál lévő kávézóban nincs mellékhelyiség, csak külön e célra létesített és külön belépőjeggyel használható helyiségben, az nekem hozta elő az elveimet, én is emlegettem a tapasztalatokat (ugyanazokat, csak más szemszögből), nekünk elveink vannak, ezen a szinten mindenképpen.
Remélem, egyébként is.

Menjetek... strandolni avagy a strand örök

Az még csak hagyján, hogy van főtt kukorica, meg fagyi és lángos, azzal az örök kérdéssel, hogy melyiket, de legalábbis milyen sorrendben, meg, hogy ott van a hűtőláda is, amelyet asszony pakol be, férj cipel le, de a törölközőt és/vagy takarót kérdés sem változott.
Legyen naptej, meg valami árnyékot adó sapka a fejre, könyv, újság, homokozójáték a gyereknek, kártya a felnőtteknek.

Mindig van vetkőzni nem merő egyik, de magáról a kelleténél több mindent ledobó másik véglet is. Persze, minden strandon van gátlástalan pufi és gátlásos bombanő, mint ahogyan tisztes őszes öregurak jelentős sörhassal, kizárólag gátlás nélkül.

Örök a magára lepedőt csavaró, s az alatt öltözni próbáló mutatványos is, de lehet számítani a lenge szélre, mely a megfelelő pillanatban, a megfelelő helyen lebbenti fel a textilt. Mindig van, aki ennek éppen tanúja is, persze.

Kisgyermekek strandon aludni nem nagyon akarnak, van ebből némi huzavona a szülőkkel, majd délután előbb nyafogó, később hisztiző, végül torkaszakadtából üvöltő csemete, ennek megfelelően frusztrált anyuka, strandonként legalább egy kijár.

Vannak lila szájú, vacogó gyerekek, akiket ki nem lehet a vízből parancsolni, meg a partról "azonnal gyere ki!" utasítást adó szülők, reményvesztett harc ez ősidők óta.

Létezik divat a felfújható állatseregben is, de örök a matrac, matraca mindenkinek van, megtámogatva esetleg pálmafával, banánnal, de matrac nélkül elindulni nem lehet, mindenre jó, vízben való lebegésre, hajózásra, vízi csatára, törölközőszárításra a parton, de délutáni szunyókálásra is, univerzális darab.
Hogy van pumpa, nincs pumpa, neked kellett hozni, nem raktad be, majd apa tüdőből, neki ez semmi, apa vörös fejjel, kidagadt erekkel, még jó, hogy a közelben a csapolt sör, mert megérdemli, ugye, örök jelenet.

És a csöpögtetett homokvár!, ki ne hagyjam, anélkül strand nem volt, nincs és nem is lesz, míg világ a világ.

Mondom, menjetek strandolni!

Másodlagosan kötöttünk is

Úgy kezdődött, hogy Monorierdőn felvetődött egy következő, esetleg többnapos együtt kötés ötlete, ez mutatja, hogy milyen is volt az egynapos kötésünk hangulata. Akkor ajánlottam fel Tihanyt, nem nagy, nem szép, viszont szívesen, később ez egyre inkább realizálódott, én meg egyre jobban aggódtam, hogy a ház nagyon kicsi, nagyon csúnya, nagyon messze van a víz, rengeteg a lépcső, ellenben szúnyogellátásunk, az igen, az rendben van. Nem riadtak meg a lányok, de még attól sem, hogy ablakot nem pucolok és a melegvíz ellátásban is adódnak gondok, utóbbira jellemző, hogy a csapat megérkezés napján a harmadik villanyszerelő megoldotta.
Pénteken 37 fokban, egy szál pendelyben kezdtük, vasárnap 17 fokban végeztük, mely nap a vastag Lamináriám létjogosultságát hivatott igazolni, meg is békéltem vele, megbocsájtottam vastagságot, rémes színt, mindent, beleszerettem, na.

Hogy mi is volt a két időpont között, azt nehéz elmondani, mert, persze, kötöttünk, meg tekertünk, meg csevegtünk, de ettünk és ittunk, és úsztunk is, én inkább azt mondom: együtt voltunk. Írtak erről a néhány napról már többen, ezért nem akarnám a programot ismételni, lényegesebb a hangulat, mint ahogy az minden más esetben is, ez a fontos, ezt visszük magunkkal. A Lutea, a bevásárlótáska, meg a Travelling woman, a pullóverek, meg a mittudomisén micsodák nem szignifikánsak, úgy vélem, a lényeg mélyebben van. És ez volt a nagyon jó.

Az, hogy szülinapom is volt, tortával, pezsgővel, ajándékkal, mindenféle ajándékkal, az meg olyan nekem, hogy arról írni nagyon nehéz, nem adja azt vissza a fotó, de a szavakat is keresem hozzá, még nem nagyon találom. Esetemben egy ilyen összeröffenésnek nagyobb jelentősége van, mint más, normális embernek, most tekerem vissza Ariadné fonalát (hogy a stílus maradjon) egy olyan úton, melyen csak az "elfele" irányt ismertem, talán van más irány is, igenis, ebben nekem a kötés pozitív töltettel bír, a tevékenységet képviselő emberek pedig még annál is többel.

Én felmutatni nem sokat tudok, eredményesség tekintetében van némi restanciám, de azért nekiláttam egy táskának, szokás szerint úgy 4-5-ször kezdtem el a rendkívül bonyolultnak nem mondható Travelling woman-t, így kezdek én minden kötést, nekem ez már ismertetőjegyem, úgy látszik, de ez nem számít.

Hogy a tábor után napokig hallani véltem a lányok nevetését, meg hogy arra gondoltam, ki is megy először fürdeni, meg arra, hogy jaj, nem fogok beférni már a konyhába, és az, hogy napokig ZM-et boldogítottam mindenféle sztorival, az sokat elmond. Meg az is, hogy lendületet vettem kívül, belül.

Menjetek... Örvényesre!

Hogy nem vagyok egy Lance Armstrong, azzal tisztában voltam, de hogy a Tihany- Örvényes közötti hepe-hupa kiemelt kategóriás Col duTourmalet lesz, az azért még nekem is meglepetés volt, úgyis mondhatom, ironman túlsúlyosaknak. Voltak is gondolataim, de jöttek és mentek (tündököltek és buktak), kivonatolva mondom.

A megtett út hossza szubjektív, esetemben legalább 1,5-szeres a szorzó.
Magas/alacsony és egyáltalán: rossz a nyereg.
Legyen a bicajom Gusztáv! (ez suhanás közben volt, határozottan emlékszem)
Emlékezve az 1800 méter magasságban lévő Kehlsteinhauson rólam készített fotóra, talán mégsem kellene mosolyognom az emelkedőkön, nem áll jól.
Feltétlenül meg kell tudnom az apátság- püspökség közötti különbséget.
Motivációm a bringázás iránt kizárólag külső forrásból táplálkozik (ZM).
Értem a szobakukac létet (felfelé menetben: kívánom).
Ma nem lesz ebéd, az tuti.
Demoralizáló szembetalálkozni a csomagokkal, gyerekkel megtámogatott, 50 kilós összsúlyú , vidáman tekerő nőkkel.
Minden hosszabb lejtőn való suhanást elront a gondolat, hogy ez visszafelé emelkedő lesz.
Az eddigi átlagos (és elítélendő) napi fél literes vízfogyasztásom hirtelen másfélszeresre duzzadt.
Nem megyek Balaton körbetekerésre, maradok az öbölátúszásnál.
Gusztávot eladom.
Hogy cserepesre száradt az ajkam, s jól felégett az alkarom és pofázmányom, az erősen ront az egyébként is remek testi megjelenésemen.

Megérkezni, ott maradni viszont csodás, Örvényesen van vízimalom, kedves templom, falikút, miegymás, én azt mondom, menjetek Örvényesre. De ne biciklivel.

Igazságtartalom

Na most abból, hogy ZM Tihanytól jobbra (keletre gondolom én) indul, én meg balra (akkor ez nyugat, és akkor még nem beszéltem ennek a tudománytalan tájékozódásnak a helytelenségéről), lehetne levonni mindenféle családi perpatvaros dolgot, de legalábbis pillanatnyi mosolyszünetet, holott erről szó sincsen, csak jellemekről. Mert az, hogy ZM szereti a hegyeket és dombokat, meg a hosszútávot, a tempót és sebességet, az lerí a bicajáról is, van azon mindenféle mérő/áttét/tárcsafék, az pedig, hogy én a laposat szeretem, a lassút és bambulósat, megállósat, de mindenképpen rövidet, kütyü nélkül indulok neki, szóval ez jelenthetné, hogy én nyugodt, kiegyensúlyozott vagyok, ZM pedig tettrekész és pörgős. Ellenben én zizegős vagyok és türelmetlen, ő békés és nyugodt.
Így higgyetek az egyéb teszteknek is.

Menjetek .... Kapolcsra!

(még nem tudok írni a múlt hétről, de már kezd leszállni, kezd vérré válni)

Csöndesebb lett a ház, tekintve, hogy ZM és én közel sem tudunk harsány nevetéshullámot produkálni, de még csak tömegjelenetet sem a konyhában, és az éppen használatban lévő kötőtűm sem csattog olyannyira, mint amikor közel 10 nő tette ugyanezt, de azért ez sem rossz, ellenben más.
El is vitt engem Kapolcsra, szellőztessem a fejem, meg lássak világot is, meg jó kis embertömeget is, ne legyek nagyra a (z elmúlt hétre utaló, kissé nagyarcú) sok-jó-ember-kis-helyen is szövegemmel. Van is ebben igazság, hétköznap ennyi ember, igaz, éppen olyan nap van ma, amikor minden nyaraló útnak indul, a vízbe még nem, a házban már nem, program kell.

A völgyet most értettem meg, még a levegő is más, sok erdő, sok magaslat, ennél több árus, de még több látogató. Vágytam volna Ady verset hallani a kocsmában, de éppen senki nem akart, nem tudott, vagy ez csak este bukkan ki az emberből?, lehet, most inkább táplálkozott a nép, esküszöm, hogy 2/3 az étel-ital standok jelenléte, ezen bukni nem lehet.

Engem sok árussal, sok termékkel, sok cseréppel megfogni már nem lehet, és hogy Vigántpetenden van körhinta és céllövölde, az nekem csalódás, már-már búcsú, ellenben, hogy Kapolcson van udvarbéli antikvárium, az meglepetés, és hogy van buszmegállóban kiállítás, és van Déssel spékelt Palya(Bea)-udvar, az már döfi.


És van romos házban kékcsillagos éjszaka, a házfalon verébinvázió, az utcafronton egyéb, oda nem való, de odaillő csuda dolog furulyás fiúval megtámogatva, az a valami.


És van énnékem sokadik vajkésem, sokadik palacsintalapátom, mondanom sem kell.