Aki ismer,

az tudja, nem a külcsínen van a hangsúly, a nadrág csak olyan képes beszéd, meg ilyesmi, inkább az, hogy hiába az én terem, én töltöm meg a blogom, az lesz, amit én szeretnék, mégis van egy kis hiányérzetem. Én azt már sokszor mondtam, hogy ez a mindig happy, mindig rózsaszín, mindig szép és rendes, az nem én vagyok, de ha eltérek a mainstream-től, akkor biztosan kapok egy fejbevágást, hogy ennek nem itt és nem így és miket írok, negatív hatásom van.  Ezért feszengek néha a gatyámban, s bár belepasszírozom magam ebbe a másnak valószínűleg remekül álló, általános elvárásnak megfelelő, köztiszteletnek örvendőbe, de mit tegyek, kicsordulok belőle, ne mondjam, kifolyok minden oldalon.

Valaki azt írta, hogy ha nem tetszik valami, akkor nem szól, hanem továbbmegy, miközben én kétségbeesetten áhítozom a visszajelzésekre, nem kizárólag a készített dolgokkal kapcsolatban. Milyen furcsa, hogy többen nálam kezdik a napjukat, s én nem is tudok róla... sosem leszek író, mert azt szeretném, ha minden olvasó mindig visszajelezne, agyrém.

Egy kicsit elmagányosodtam, azt hiszem, ebben a blogtérben, miközben egyre többen jönnek hozzám, én magam szívszorongva állok és varrok várok, ki értheti ezt.