Beszámolva

Ez az egy hét pedig nagyjából semmi, arra mindenesetre elég volt, hoyg először csodálkozzunk a gyermeken, hogy milyen összeszedett lett, mennyire megváltozott a gondolkodása, mennyire lett felnőtt, mennyivel másképpen viszonyul bizonyos kérdésekhez, az első két nap a rácsodálkozás időszaka volt, bár nem fordult meg a fejükben, hoyg esetleg valami ikertestvér jött volna haza, hiszen az első, fürdőben történt látogatása után találtam egy számunkra ismeretlen kulcsot, amelyről kiderült, elvesztése esetén egy holland lakatosnak két napi munkát adtunk volna. Adott volna. 

Aztán ahogy haladtunk előre az időben, kezdte visszanyerni eredeti formáját, veszített a feszes tempón, felvette az itthoni ritmusát, már nem volt annyira felnőttes, mi ezt a barátoknak, a szülői védőhálónak, esetleg a hazai levegőnek tudtuk be, mindenesetre az első napon tapasztalt bölcsesség olyannyira elpárologni látszott, hogy az utolsó napra írmagja sem maradjon, sőt, visszatért a számomra oly ismerős érzés, hogy vajon elhagyja/elveszti/ellopják tőle a jegyét/igazolványát/telefonját, lekési/nem találja a vonatát/buszát, telefonon azért nem elérhető, mert ellopták/lemerült/elnémította/ottfelejtette/, és akkor tovább nem sorolom.

A magyar igazság

Hárman is megsütötték a gyümölcskenyerem, három különböző ízvilág kerekedett belőle, három ember is mondta az elmúlt napokban, hogy a három lányunk milyen szép, s hogy magam kis igazságát is hozzátegyem a nagy egészhez, három táskát mutatok.

Nagyon sűrű

időszak van, s bár úgy tűnhet, gyakran vagyok a  FB-on, ez csak annyit jelent, hogy délután mindig be vagyok kapcsolva, hogy a Legkisebb bármikor chat-elhessen a szüleivel. Ő azt hiszi, hogy mi ugrunk az első szóra. Pedig mi ugrunk az első szóra.

:o)

Nagyon szívesen

beszélgetek arról, hogy mennyire okos, szép, talpraesett félfelnőtté cseperedtek a gyerekeink, de azt a mozzanatot, hoyg felnőttek, hagyjuk ki,  ha lehet.

Az egyik nagy

aggodalmam az volt, hogy mi lesz azzal a gyerekkel, aki rendszeresen elfelejt kulcsot vinni magával, elhagyja, nem tudja, hol van, szóval, mi lesz ezzel a gyerekkel, na, kérem, semmi nem lesz, este ugyanis felvilágosított, hogy ujjlenyomatos zár van, s természetesen az övé is kódolva van.

A szomszéd helikopteréről már nem is mondok semmit.

Azt már egy

húsz éves lány is tudja, hogy a nők jól bevált, ősi fájdalomcsillapítója a...  vásárlás.

Véget nem érő

chat-elésekkel, hosszú, bátorító levelekkel*, de legfőképpen az egyébként kívülről haszontalannak tűnő szívdobbanással tartjuk a lelket a csemetében. Nehezebbé vált a levegővétel, de ahogy neki könnyebb egy-egy délután, este, úgy lélegzünk fel mi is.

Hosszú lesz az advent, úgy érzem, kedvesem.

* a skype veszélyes, mindkét oldalon sírást generáló lehetőség

Poétikus

A blogírás (el)maradozik,
mert a szívem szakadozik.

Minden

valamirevaló sorozatban eljő a pillanat, amikor ellaposodik a  történet, ilyenkor kihelyezik a szereplőket egy távolabbi, egzotikus helyre, ahol új kalandok várják őket, felfrissítve az értük aggódók érdeklődését. Nem egzotikus, de távolinak meglehetős helyszínünk ezúttal Hollandia,  ide repül a Legkisebb, sagánk főhőse, tehát a rövid szegedi, majd a dupla annyi, de még így is csak hat naposra sikeredett szülőkről való leválási kísérlet most következő állomásának sikere mind a térbeli, mind az időbeli távolságnak köszönhetően előre garantált. Kétkedők szerint ne vegyek erre mérget.

És azt még elmondom, hogy Hollandiába nem az a gyerekünk megy, aki az ELTE-n néderlandisztiát tanul, de nem ám. Családi erősségünk a logika.

Inkább mégse

m közlöm a saga következő fejezetét, s innen akkor kétfelé kanyarodhat az út, az egyik, hogy websorozatot írok belőle, nem félvén, hogy egyszercsak megszakad a lánc, s nem lesz miről írnom, ez fel sem merül bennem az előzmények (19 év)  ismeretében; a másik, hoyg nem írok sorozatot, hanem egyszer majd az elmegyógyintézet falai között integetek, mivel azonban esetemben ez kevésbé lenne meglepő, s mert oly frappáns csavarokat hosszas töprengés után sem tudnék majd felmutatni, mint amilyeneket a saga főszereplője a kisujjából ránt elő, nem lenne érdeklődő, így maradok az első megoldásnál.

Azonban fizetős lesz, mert valami jó nekem is kell.

Csak hogy

mindenki tisztában legyen a családunkban uralkodó viszonyokkal, a gyermekeknek a szülő tevékenységével kapcsolatos nagyrabecsültségével, de egyáltalán, a tisztelettel, kéretik elolvasni ezt itt, nem csalódtam bennük, de nem ám.

Részvétleveleket szerkesztőségünk mindig szívesen fogad.

Család ellen...

Lomfelismerő tanfolyam, az kellene ennek a családnak, meg "szemétből-vissza-nem-hozunk" elvonókúra, de nagyon. Azért az jó, hogy a kazetták (!) között megláttam Ravel Bolero-ját, fejfájásra fájdalomcsillapítóval vegyítve egyenesen kitűnő.
A fejfájást egészen biztosan a tegnapi (újabb) lomtalanításkor szedtem össze. A család bosszúja.

Vegytiszta és műkosz

Mert olyan, hogy vegytiszta, problémamentes, hófehér, mosolygós élet nincs. S mivel gyakran éri a vád a (kreatív) blogokat, hogy azokat csak tökéletes családok tökéletes nőtagjai írják, ahol nincs mosatlan edény, szemtelen gyerek, vasalatlan ruha, s ahol mindenki sikeres, s amely blogokban nem jelenik meg mérges férj, megvadult kutya, elvadult kert, ahol mindenki, amellett, hogy kreatív, még remek szakács és kertész is, s ahol az alkotások láttán csak az elragadtatás hangján lehet szólni, ami által viszont nincs kritika (s így fejlődés sem, jegyzem meg halkan) - szóval a sort megszakítandó, most bejelentem, hogy a Középsőnket nem vették fel az egyetemre (5 pont), nem volt elég a 94 %-os magyar érettségi, még akkor sem, ha ez a gyerek a világirodalom összesén már 4 évvel ezelőtt is túl volt (némi túlzással).
És azt is elmondom, hogy bár nemzeti gyásznapot nem tartottunk, a gyerek is él, (hagy ne mondjam, rajzol, meg Vidámparkba megy éjszaka, szóval, úgy látom, megmarad), a felvi.hu is működik, az egyetemet sem szándékozom robbantással fenyegetni, s szemeinket már a következő lépésre vetjük - mégis szomorú voltam, igen, bizony, szomorú. De csak akkor, már nem.
S ez a mondat remekül illik a kretív blogokról kialakult, fentebb vázolt képhez.

Csak úgy

Olvastam én már mindent a Stahl-ról, kapott hideget és meleget. Sem védeni, sem bántani nem szándékom, vegyes a véleményem, bár az tény, hogy mikor végre a fél ország után én is megismertem Nigella-t, akkor csökkent a lelkesedésem a magyar változat iránt. És én sem szeretem, hogy belelóg a pulcsija az aktuális kajába, meg nagyon azt sem, amikor a maradékok felhasználása címén előveszi a fél kiló lazacot/kaviárt a hűtőből, de a legkevésbé talán az tetszik, hogy miközben az otthoni főzésre buzdít mindenkit, mondván, nem olyan nagy kunszt (így, magyarosan) összedobni egy tál ételt, szóval emellett az ételei egy ebédkiszállításal foglalkozó cégnél kaphatóak. Kissé ellentmondás, és ezt még csak nem is én, hanem a Középső jegyezte meg.

A legkevésbé talán a már sokak által megítélt legújabb magazinja tetszik, nem azért, mert sokallom a gasztro-piacon való felbukkanását, de még csak nem is a benne szereplő ételek miatt, hanem a "kedvenc városom" (vagy valami hasonló) címszó alatt futó ajánlat feküdte meg a gyomrom - hogy stílusos legyek. Mert az rendben van, hogy ajánl bisztrót, meg kávéházat is, és nyilván a Louvre se maradhat ki annak, aki Párizsban jár, de az, hogy ebben a hatalmas múzeumban kizárólag azt a szerencsétlen Mona Lisát ajánlja- nálam ez volt a határ. A fél világ műkincse itt összpontosul, erre pont azt emeli ki, amit igazából szinte csak a japán turisták látogatnak, ők azonban tömegével. Azt nem mondja el, hogy Mona Lisa egy elé helyezett üveg mögött van, arról sem szól, hogy Mona Lisa elé kötelet feszítettek ki jó 5 méteres távolságra - vagyis Mona Lisából gyakorlatilag alig lehet látni valamit. Ha mégis lehetne, annak megakadályozásáról a folyamatosan előtte tolongó, fényképezkedő japánok gondoskodnak. És nem szól arról sem, hogy mi minden van még ebben a múzeumban, ha esetleg nem férünk Mona Lisa elé, uram bocsá", nem érdekel minket.
És a Café Flor nemcsak Sartre-ról híres, nemcsak az ő kedvenc helye volt, hanem hazánk szülöttjéé is. Már elnézést.


Viszont a citromkrémje remek, sokadszorra is. :o)


És akkor mindennemű logikai átvezetés nélkül: Mikasz Pupkusz, a nagy vadász. :o)
A névadás nem a családunk erőssége, bár az talán helytállóbb megállapítás, hogy a megegyezés megy nehézkesen. Variációk ugyanazon kismacsekre: Félix (mesefigura), Boci (foltos a hasán, lábán, orrán, mindenhol), Mirr-Murr (miért is ne). Egyébként meg Cicus. Csak így, egyszerűen. De azért a felhajtás kell. :o)

Spektrum

A Legkisebb már Svájcban őrködik egy kicsi és két még kisebb fiúcsemetére, újabb bizalmat szavazva ismét odaadtam neki a fotómasinámat, hátha ezt ott felejti, így gazdagítjuk mi a rászoruló nyugatabbra lévőket, minden évben egy masina valamely ország valamely városának valamely tömegközlekedési eszközén. ZM tudta nélkül, csalafinta szülői megoldásokkal.
Mindebből több dolog is következik, de az mindenképpen, hogy kevesebb fotó gazdagítja az egyébként színes és érdekes blogomat, de az is, hogy valamiért úgy gondolom, a családi létszám eggyel való ideiglenes csökkenése jótékonyan fog hatni a kreativitásomra, energiámra, alkotókedvemre.
Egészen furcsa dolgokat találok ki, lehet, hogy a korral jár, ebben a hónapban 41 leszek, ezt mondjuk nem szívesen mondom ki, de attól még tény. Olyan, mintha valaki más lenne 41, nem is értem, hová lett az előző 40. Igaziból nem zavar, hiszen mint a bor, az idővel nemesedünk, meg okosodunk, meg érünk, ugye... de azért mégiscsak nehezebben akartam elfogadni, amikor azt mondta valaki, hogy jó eséllyel kijelenthetjük, hogy életem felén már túl vagyok. Szóval ezt így, szemtől szembe azért - csúnya, de igaz.

A valaki pedig, aki ezt mondta, a terapeutám volt, és ezen nagyon jókat tudok mosolyogni, fiatalabb koromban az amerikai filmek/könyvek gyakori szereplője volt a terapeuta, amin mi, sok mindent megélt (vagy azt hitt) kelet-európaiak elnézően mosolyogtunk, hát igen, a fogyasztói társadalom, meg a kapitalizmus megtette a magáét, ott már mindenki, nálunk meg, az egészséges idegrendszerrel megáldott és túlélésre szocializálódott magyar társadalomban senki, ugye.

És most azt mondom, hogy én majdnem mindenkit elküldenék terápiára, Assam szerint a "majdnem" szót hagyjam el és nyugodtan mondjam azt, hogy mindenkit, amiben van is valami, nem sok embert ismerek, akire ne lenne jótékony hatással a kúra. Azt azért érdekes és érdemes megfigyelni, hogyan reagálnak az emberek a hírre (néha kimondottan teszt céljából közlöm), a teljes hátrahőköléstől a boldog beismerésig (te is?) széles a skála. Van, akivel cinkos összekacsintás is van: Tudod, a terapeutám... :o) , ez a legjobb, amikor félszavakkal is.

És ha félszavak, akkor még írhatnék arról, hogy barátságok nem az idő függvényében teljesednek ki, vagyis nem kizárólag így, de ez meg olyan téma, amely önálló post-ot érdemel, csak még magam sem tudom felfogni a nekem jutó kincset.

Egyébként pedig valószínűleg az év legmelegebb hétvégéjét választottuk ki, hogy elutazzunk kis országunk azon részébe, amely a legmelegebb, s közismerten a legtöbb napsütéses óraszámmal rendelkezik, hiába, tervezésben jó ez a család nagyon. :o)

Így most finom, hűtött dinnyében gazdag hétvégét kívánok mindenkinek.

Az ajándékok

Nyuszimama kora hajnalban felkelt, hogy meglephesse csemetéit. Keresgélte a kertben a csemeték által előző este (állítólag nagy gonddal) készített fészkeket, de sehol meg nem lelhette. Kódorgott a vizes fűben, mind a négy lába térdig átázott, végül némi mérgeskedést felfedezvén önnön bensőjében, jól eldugta az ajándékokat - keressék a csemeték.

Nyuszigyerekek (igen, a 20 éves is) pizsamában keresgéltek, míg szegény nyuszimama a magának megítélt, nyuszipapa által készített finom tejeskávét kortyolgatta. Végül mindenki örömére ajándékok megkerültek. Van nagy boldogság, öröm.

(Zárójelben: nyuszigyerekek eléggé szemtelen módon nyusziszemüveget emlegetnek, mely szerint megfontolás tárgyává kéne tenni a használatát hajnali reggeleken is.)

Konyhai életkép

Reggel 9 és 12,30 között a következő ételeket sikerült elkészíteni a családnak:

- ananászos csirkemell
- krumplipüré
- rántott gomba
- svédgomba
- párolt zöldségek
- köles
- zabpelyhes keksz, 3 ízben (kókuszos, mákos, diós-almás)

Ha jól számolom, 3,5 órás munkával sikerült elkészítenem mindazt, amit a család (némi maradéktól eltekintve) laza 1 óra alatt elfogyasztott. Ebből most csak annyit szűrök le, hogy az evés kicsit hatékonyabb tevékenység, mint a főzés.

Mikulás

Nagyon jó kislány lehettem, mert ma reggelre (mint minden évben) itt volt az ajándékom, bár csak hevenyészett takarításban részeltettem a csizmám. De a Mikulás vagy egy kicsit vaksi, vagy nagyon is szeretetteljes, mert egy csomag francia csokoládét kaptam tőle, Párizs (az imádott Párizs!) felirattal...

A lányoknál, Virág szavával élve, öko-Mikulás járt, semmi csokoládé, hanem aszalt gyümölcs, zabkeksz, színtiszta gyümölcslé és 1-1 pár, a talpán csúszásgátlóval ellátott vastag zokni volt ma reggelre. Úgy látszik, jó kislányok voltak idén (is)...

ZM szerint az ő bakancsa egy mókus raktárának is beillene, mert pisztácia, mogyoró, mandula volt benne reggelre. Ő is nagyon jó kisfiú volt ezek szerint.

Hiába, ez egy jó család. :o))