Párizs
ChartresRégóta adós vagyok a beszámoló folytatásával, s mivel a PowerPoint most megőrült (amitől meg én), hát kikapcsolódásként, felüdülésként jöjjön egy kis Párizs!
A Notre-Dame és a chartres-i katedrális a két első számú kedvencem. Szeretem a gótikus templomokat, szeretem a hatalmasságukat, a bennük lévő csendet, a dísztelen falakat.
Két dolog szokott a fejemben járni ezeken a helyeken:
1. A barokk templomok aranyozott szobrai, faragott díszei mintha már inkább szólnának az emberről, s nem Isten dicsőségéről. (Arról nem beszélve, hogy a barokk már az ellenreformáció következménye, tehát valóban az emberről, az egyházról szólt. Nem kell velem egyetérteni!) Számomra sokkal inkább jelenvaló az Isten ezekben a templomokban, a méretük, a hatalmasságuk, a félhomályuk miatt... A dísztelenségük, amelyet annál inkább kihangsúlyoznak az üvegablakok, rózsaablakok. És ez fordítva is igaz: a dísztelenség engedi igazán érvényre jutni a színes üvegablakokat.
2. Megemelem a kalapom a templomot építők előtt- micsoda energia, elszántság, találékonyság, erőfeszítés szükségeltetett a megalkotásukhoz. Mekkora hit, hogy elkészül, hogy lesz elég pénz, lesz elég ember, lesz elég idő. Csak tenni kell, csinálni, egyik napot a másik után... rendületlenül.
Arról nem is beszélve, hogy a leghétköznapibb munkás is művész volt, a legapróbb részletek is oly gazdagok, hogy olyat ma már sehol. (Olvasta valaki Ken Follet: A katedrális c. könyvét? Valószínűleg nem egy szakmailag tökéletesen megalapozott mű, inkább lektűr, de érezhető benne ez az irgalmatlan nagy munka.)
1. Notre- Dame
Szerintem ezen a képen nagyszerűen tetten érhető az, amiről az előbb írtam a középkori művészekről. Ez az aprólékosság valami hihetetlen...
Ha azt mondom, hogy nagyon nagy a templom, akkor nem mondtam semmit. Hihetetlen nagy, lenyűgöző a mérete is. Mint apró pontok, olyanok az emberek. De nemcsak fizikailag, hanem lélekben is annak éreztem magam, mert valóban szinte kézzel fogható az Isteni nagyság. Még akkor is, ha a templomot ellepték a turisták. Ami egyébként nem igaz, mert mintha minden tömeget elnyelt volna.
Egyértelműen látszik a különbség, hogy melyik képet készítettem én, s melyiket a párom. Itt, a templomban oly sötét volt, hogy én a kis vacakkal már nem nagyon remekeltem, így most Zoltán fotóit látjátok elsősorban. Ez a kis homályos az enyém, s a most következő is az lesz!
Ez szívfacsaró: emléktábla azon briteknek, akik az első világháborúban elestek, s akiknek nagy része francia földben nyugszik...
2. Chartres
Chartres Prizstól kb. 50 km-re fekszik. Nekem ez meglepetés volt, bevallom őszíntén. Zoltán már járt itt, s mindig azt mondta, ide egyszer el kell mennünk- hát, most jött el az ideje. Ami meglepő volt, az a település mérete. Én azt tanultam, hogy a katedrálisok mellett, körül mindig nagy volt a forgalom, felélénkült a kereskedelem, ami magával hozta az ipar fejlődését is. Na már most: Chartres egy elég kicsi város, egy városka, tehát mintha ez ebben az esetben mégsem így lett volna. De éppen ezért (is) uralja a környéket a katedrális, messziről láttam a vonatból, jaj, de gyönyörű volt...
A méretét jól jelzi az ember "nagysága"... A templom teteje nem is látszik...
És még valami: a katedrális közepén van egy útvesztő labirintus. A következőket tudtam meg róla: sokan sok mindent mondtak már róla, tévinformációkat terjesztettek róla, azonban a lényeg az, hogy ha az ember végigjárja, s közben Istennel társalog, meditál (nem szeretem ezt a szót, a keleti vallások kisajátították, s van némi pejoratív értelme, de értsétek jól), akkor a labirintus közepére érve egyfajta belső megtisztuláson megy át, szíve nyitottá válik Isten felé.
Ezen a képen éppen nem látszik, de sokan járták be ezt az utat. Lépésenként megálltak, majd továbbmentek, lassan, érezhetően magukba fordulva. Néhányan közülük zokniban, de voltak, akik még azt is levették, s mezítláb járták végig, ami azért nem 10 perc volt... Nem illik kilesni az embereket ilyen intim pillanatukban, mégis nagyon érdekes arcokat láttam. Nincs se képességem, se jogom megítélni, amit láttam, pláne nem közzétenni, de azt elmondhatom: nagyon különbözőek vagyunk, mi, emberek.
Amit viszont elmondok: japánok jöttek be, semmit nem vettek észre abból, ami itt folyt, begyalogoltak ezen emberek közé, fotóztatták magukat, majd innen fotózták az üvegablakokat, abszolút nem érdekelte őket, hogy hol állnak, s esetleg zavarnak másokat az áhítatukban... na, ezen azért jól felmérgesedtem.
Chartres egy kicsi város, amelynek a dombján található ez a katedrális. Körülötte kedves, szűk utcák, van egy csomó új üzlet, s ha hiszitek, ha nem, itt rábukkantam egy kézimunka boltra. Szépséges anyagok voltak, gyönyörű kész patchwork munkák, fonalak, miegymás. És itt kaptam magamnak azt az egy dolgot, amire vágytam: bambusz kötőtűt. Nem kérdés, hogy normális vagyok-e, én csak ezt szerettem volna egész Párizsból. És megkaptam. Úgy vittem haza a barátainknak, mint egy ereklyét a középkori templomból. :)
Semmi érdekes, ugye? De éppen a kis dolgok azok, amelyek nagy örömet tudnak nekünk okozni.
Most befejezem, megnézem, magához tért-e már a PP-m abból a sokkhatásból, hogy dolgoznia kellene...:)))
A Notre-Dame és a chartres-i katedrális a két első számú kedvencem. Szeretem a gótikus templomokat, szeretem a hatalmasságukat, a bennük lévő csendet, a dísztelen falakat.
Két dolog szokott a fejemben járni ezeken a helyeken:
1. A barokk templomok aranyozott szobrai, faragott díszei mintha már inkább szólnának az emberről, s nem Isten dicsőségéről. (Arról nem beszélve, hogy a barokk már az ellenreformáció következménye, tehát valóban az emberről, az egyházról szólt. Nem kell velem egyetérteni!) Számomra sokkal inkább jelenvaló az Isten ezekben a templomokban, a méretük, a hatalmasságuk, a félhomályuk miatt... A dísztelenségük, amelyet annál inkább kihangsúlyoznak az üvegablakok, rózsaablakok. És ez fordítva is igaz: a dísztelenség engedi igazán érvényre jutni a színes üvegablakokat.
2. Megemelem a kalapom a templomot építők előtt- micsoda energia, elszántság, találékonyság, erőfeszítés szükségeltetett a megalkotásukhoz. Mekkora hit, hogy elkészül, hogy lesz elég pénz, lesz elég ember, lesz elég idő. Csak tenni kell, csinálni, egyik napot a másik után... rendületlenül.
Arról nem is beszélve, hogy a leghétköznapibb munkás is művész volt, a legapróbb részletek is oly gazdagok, hogy olyat ma már sehol. (Olvasta valaki Ken Follet: A katedrális c. könyvét? Valószínűleg nem egy szakmailag tökéletesen megalapozott mű, inkább lektűr, de érezhető benne ez az irgalmatlan nagy munka.)
1. Notre- Dame
Szerintem ezen a képen nagyszerűen tetten érhető az, amiről az előbb írtam a középkori művészekről. Ez az aprólékosság valami hihetetlen...
Ha azt mondom, hogy nagyon nagy a templom, akkor nem mondtam semmit. Hihetetlen nagy, lenyűgöző a mérete is. Mint apró pontok, olyanok az emberek. De nemcsak fizikailag, hanem lélekben is annak éreztem magam, mert valóban szinte kézzel fogható az Isteni nagyság. Még akkor is, ha a templomot ellepték a turisták. Ami egyébként nem igaz, mert mintha minden tömeget elnyelt volna.
Egyértelműen látszik a különbség, hogy melyik képet készítettem én, s melyiket a párom. Itt, a templomban oly sötét volt, hogy én a kis vacakkal már nem nagyon remekeltem, így most Zoltán fotóit látjátok elsősorban. Ez a kis homályos az enyém, s a most következő is az lesz!
Ez szívfacsaró: emléktábla azon briteknek, akik az első világháborúban elestek, s akiknek nagy része francia földben nyugszik...
2. Chartres
Chartres Prizstól kb. 50 km-re fekszik. Nekem ez meglepetés volt, bevallom őszíntén. Zoltán már járt itt, s mindig azt mondta, ide egyszer el kell mennünk- hát, most jött el az ideje. Ami meglepő volt, az a település mérete. Én azt tanultam, hogy a katedrálisok mellett, körül mindig nagy volt a forgalom, felélénkült a kereskedelem, ami magával hozta az ipar fejlődését is. Na már most: Chartres egy elég kicsi város, egy városka, tehát mintha ez ebben az esetben mégsem így lett volna. De éppen ezért (is) uralja a környéket a katedrális, messziről láttam a vonatból, jaj, de gyönyörű volt...
A méretét jól jelzi az ember "nagysága"... A templom teteje nem is látszik...
És még valami: a katedrális közepén van egy útvesztő labirintus. A következőket tudtam meg róla: sokan sok mindent mondtak már róla, tévinformációkat terjesztettek róla, azonban a lényeg az, hogy ha az ember végigjárja, s közben Istennel társalog, meditál (nem szeretem ezt a szót, a keleti vallások kisajátították, s van némi pejoratív értelme, de értsétek jól), akkor a labirintus közepére érve egyfajta belső megtisztuláson megy át, szíve nyitottá válik Isten felé.
Ezen a képen éppen nem látszik, de sokan járták be ezt az utat. Lépésenként megálltak, majd továbbmentek, lassan, érezhetően magukba fordulva. Néhányan közülük zokniban, de voltak, akik még azt is levették, s mezítláb járták végig, ami azért nem 10 perc volt... Nem illik kilesni az embereket ilyen intim pillanatukban, mégis nagyon érdekes arcokat láttam. Nincs se képességem, se jogom megítélni, amit láttam, pláne nem közzétenni, de azt elmondhatom: nagyon különbözőek vagyunk, mi, emberek.Amit viszont elmondok: japánok jöttek be, semmit nem vettek észre abból, ami itt folyt, begyalogoltak ezen emberek közé, fotóztatták magukat, majd innen fotózták az üvegablakokat, abszolút nem érdekelte őket, hogy hol állnak, s esetleg zavarnak másokat az áhítatukban... na, ezen azért jól felmérgesedtem.
Chartres egy kicsi város, amelynek a dombján található ez a katedrális. Körülötte kedves, szűk utcák, van egy csomó új üzlet, s ha hiszitek, ha nem, itt rábukkantam egy kézimunka boltra. Szépséges anyagok voltak, gyönyörű kész patchwork munkák, fonalak, miegymás. És itt kaptam magamnak azt az egy dolgot, amire vágytam: bambusz kötőtűt. Nem kérdés, hogy normális vagyok-e, én csak ezt szerettem volna egész Párizsból. És megkaptam. Úgy vittem haza a barátainknak, mint egy ereklyét a középkori templomból. :)
Semmi érdekes, ugye? De éppen a kis dolgok azok, amelyek nagy örömet tudnak nekünk okozni.Most befejezem, megnézem, magához tért-e már a PP-m abból a sokkhatásból, hogy dolgoznia kellene...:)))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése