Menjetek... Vászolyra!

Vászoly számomra felér Santiago de Compostelával, zarándoklatnak tekintem, minden évben el kell jönnöm ide, különben ki tudja, mi történne, vajh mi?

Szeretem a csöndet, a templomhoz vezető fasort, a vélt vagy valós misztikumot, mely körbelengi, soha nyitva még nem találtuk a templomot, s ez így van rendjén, bár szívesen nézném az árnyékos fasorban lépkedő híveket. Az a nagyon idétlen gondolat tér vissza és vissza, hogy itt egyszerűbb, tisztább és magától értetődő a hit. Vajon az erre tévedők is hasonlóképpen gondolják? És az itt lakók?

A falu mellett sokan csak elmennek, nem sejtvén, miféle csoda is van odabent, vadszőlővel befuttatott házakkal, tóval, forrással, most veszem észre, hogy Szent Jakabról kapta a forrás a nevét, talán a tudatalattimban ezért kapcsolódott össze az El Camino- val.

ZM-ben minden évben erősebbé válik a vágy a csönd és nyugalom iránt, nem tudom, tudnék-e itt élni, bár semmi nem elérhetetlen, mégis. A zarándoklatokra úgy (is) tekintek, mint önmagunk megismerésének egy lépcsőjére vagy éppen útjára, de itt lakni... az már életforma.

Mindig a templommal kezdünk, mindig oda térünk vissza, ezt akarja szemünk először meglátni, s ezzel akar búcsúzni. Talán nem is csak a szemünk.