Menjetek... Veszprémbe!

Visszaszaladok a csipkekendőmért, hogyan is felejthettem el! Arra szeretnék emlékezni, hogy Veszprémben volt a vállaimon először, éppen annyira melegít, amennyire azt elképzeltem, s amennyire jólesik.

Veszprémről mindig eszembe jut az apácák birtoknagyobbító hamisítása, a palimpszeszt gyakorlati példája, ZM-nek mindig el kell mesélni, nevetünk.

Itt van a kedvenc antikváriumom, minden évben rettegek, hogy zárt ajtót, üres teret találok, Utas és holdvilág, egy nagy könyvtárszoba, kellemesen halk jazz, kényelmes bőrfotel és könyv, rengeteg könyv. A falon Cseh Tamás plakát, el tudom képzelni, hogy ebben a környezetben otthon érezte magát, zsúfolt terem, tele rajongókkal. Talán nem is akart véget érni az este, nem akaródzott hazamenni senkinek, még egy flaska is előkerült.

Imádom a vár macskaköveit, s bár semmi köze Veszprémhez, azért a barikádok is eszembe jutnak, forradalmak, képzelgések, az enyémek. A házakban ma komoly hivatalok működnek, ügyészség, bíróság, milyen lehet reggelente belépni ezeken a kapukon, lenyomni a méretes kilincset, tűsarkúval végigkopogni a kapubejárón, iratokat cipelni, lélegzetet venni a napi munka előtt.
De az is lehet, hogy közönségesen indul az itt dolgozók napja is, szeretném azt gondolni, hogy nem így van.

Az is bizonyossá vált, hogy nem szeretek épületeket fényképezni, az emlékeket nem a fotóról felidézett látnivalók hordozzák, sokkal meghatározóbb egy árnyék, egy kapualj, egy meghökkentő szín, a falakban gyökeret verő borostyán.
Az idős pap, ahogyan végigmegy az utcán, kerülgetve a tócsákat, kezében aranykulcs, melyik épületet nyitja vajon, körbenézek.

Nem akarok innen elmenni, jó itt nekem, jó itt nekünk, kapunk levegőt, levegőt kapunk.